3. Fejezet - III. rész

Az állomás ugyan teli van kamerákkal és emberekkel, mi mégsem állunk meg, még csak egy pillanatra sem. Ezért roppant hálás vagyok, ugyanis semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy akármit is nyilatkozzak. A kamerások is jobban járnak, mert az egyetlen dolog, amit most a kamerának tennék, az maximum az lenne, hogy leköpöm. Természetesen erre nem kerül sor: pár pillanat múlva ugyanis már a vonaton vagyunk, az pedig azonnal el is indul. Sosem utaztam még ezelőtt vonaton, így nem tudom eldönteni, hogy vajon mindegyik ilyen gyönyörű-e, vagy csak ez. Úgy érzem, a szemeim kápráznak: csempék, szőnyegek, és festmények mindenfelé, amerre a szem ellát ebben a járműben. Ráadásul kellemesen hűs a levegő, vagyis minden bizonnyal légkondicionált is. Effie gyorsan megmutatja a saját szobáinkat, aztán időt sem hagy nekünk, hogy kicsit jobban szemügyre vegyük őket.

- Lesz még idő nézelődni! Most nyomás az étkezőbe! - mondja, aztán maga előtt terelve bevezet a helységbe. A két üvegezett ajtószárny magától kitárul, és ahogy szétnézek, tényleg azt hiszem, hogy csak álmodom.

- Ilyen nincs – suttogom, miközben a szemeim azt bizonygatják, hogy mégis van. Egy hosszú, fehér abrosszal lefedett asztalt látok, rajta pedig minden, ami szem-szájnak ingere. Szerintem egész életemben nem ettem meg még annyi kaját, mint ami az asztalon van. Sültek, zöldségek, saláták, gyümölcsök, köretek, desszertek és előételek tömkelege, a rengeteg apró cukorkáról és csokoládéról, meg az italokról már nem is beszélve. Ahogy meglátom a rengeteg finomságot, csak akkor jövök rá, hogy ma még semmit sem ettem. A gyomrom hangosan kordul egyet, és már el is felejtem, hogy hol vagyok, és hogy hová tartok éppen. Nehezen ugyan, de végül leveszem a tekintetemet az asztalról, és végigjáratom az étkezőnek nevezett helységen. Rajtam, a mellettem álló Maximus-on, és az időközben valahová eltűnt Effie-n kívül hárman vannak még itt. Katniss és Peeta, a két mentorunk, no meg Haymitch, aki ki tudja, minek jött. Az asztalnál ül, kótyagosan könyököl rajta, s egy üvegpohárban valami áttetsző italt lötyögtet ide-oda. Észre se vesz minket, vagy csak egyszerűen nem vesz rólunk tudomást, de igazából nem is nagyon foglalkoztat, hogy Haymitch mit vesz észre. Csak ül, bámul maga elé, és néha dörmög valamit az orra alá. Katniss és Peeta felállnak, ahogy meglátnak minket, és odajönnek hozzánk. Először Maximus-ra nézek, aki még mindig a kaját bámulja, aztán Katniss-re. Ahogy megáll előttem, elmosolyodik, és hirtelen nem is tudom, hogy örül-e nekem, vagy nem.

- Hát... Sziasztok – mondja, majd mindkettőnkkel kezet fog. Peeta is köszönt minket, és ő is mosolyog. Átfut az agyamon, hogy nem is várhatok mást. A mentorok egészen biztosan nem fognak sírva rohangálni a kabinban, miközben hangosan ordibálnak, hogy milyen kegyetlenség ez az egész. Az ő dolguk az, hogy tartsák bennünk a lelket, és mindenre felkészítsenek. Tudom, hogy Katniss és Peeta egy évvel ezelőtt még talán pont ilyen gondolatokkal a fejükben utaztak a Kapitólium felé, de egyikük sem adta fel, és végül mindketten megmenekültek. Ebben a másodpercben ezeket a dolgokat a fejem leghátuljába söpröm, mert nem akarok rajtuk tovább rágódni. Katniss félre lép, majd a kaják felé mutat. - Keressetek valami ennivalót, aztán gyertek az asztalhoz, hogy megbeszélhessük a továbbiakat.

Maximus azonnal elindul, de bennem van annyi tartás, hogy előtte bólintok, és csak aztán megyek utána. Ugyan már egyszer végignéztem ezt a temérdek ételt, de most, hogy közelebbről látom, még többnek és jobbnak látszik, mint az előbb. Fogok egy tányért, és telepakolom mindenfélékkel: sütikkel, gyümölcsökkel, húsokkal és köretekkel. Néhány cukorkát is rádobálok, aztán felveszek egy villát meg egy üdítőt, és átmegyek az asztalhoz. Hat személyes: bal oldalon, középen van Haymitch, jobbján Peeta, balján pedig Katniss ül. Megkerülöm, és letelepszem Katniss-el szemben, mert biztos vagyok benne, hogy ő lesz az én mentorom. Miután végre Maximus is megérkezik két púposra pakolt tányérral meg három üveg fekete színű üdítővel, Haymitch felemeli a fejét. Hátrasimítja a haját, felhajtja az áttetsző löttyöt, majd lecsapja a poharat az asztalra.

- Nos – kezdi Peeta, de én egyszerűen képtelen vagyok nem a középső pasast bámulni. Szörnyen fest. Piszkos inget visel, a szemei vörösek, az arca piros, ráadásul még csak most érzem meg, hogy ömlik belőle a piaszag. Látom, ahogy végigmér minket. Először engem: csak néz egy darabig összeszőkült szemekkel, aztán beletörli az orrát a kezébe, és ismét tölt magának egy pohár italt.