2013. május 6.

3. Fejezet - V. rész


 - Szerencse, hogy nem lesz mentor – ránt ki Maximus hangja a gondolataimból. A kezembe veszek egy világosbarna színű muffint, aminek a tetejét egy apró marcipán répával dísztették, beleharapok, majd kényelmesen hátradőlök, és miközben majszolgatom, figyelem az eseményeket. Vagyis csak próbálok odafigyelni rájuk, mert ahogy megérzem a süti ízét, a fejem azonnal arra összpontosít, és képtelen vagyok mást is észrevenni. Egyszerűen zseniális. Nem túl édes, és nem túl sós, az állaga pedig pont megfelelő. A marcipán répa kellemesen ráolvad a tetejére, a tésztájában pedig apró mazsolák vannak. - Egy ilyen bunkóval nem sokra mennénk.
Na erre már felkapom a fejem. Maximus-ra nézek, aki éppen a második liter fekete italt önti le a torkán. Haymitch felröhög, egyik markában összegyűri a már megevett muffin papírját, és nekivágja a fiúnak.
- Téged bírlak, öcsém – kacsint rá vigyorogva, de arckifejezése egy másodperc múlva megváltozik. Kifarol a székkel, és a következő pillanatban kidobja a taccsot. Katniss éppen, hogy fel tud ugrani, és a hányadék nem fröccsen rá a cipőjére. Peeta a szemeit forgatja, majd feláll, felnyalábolja Haymitch-et a székről, s miközben motyog neki valami olyasmit, hogy "ezt nem hiszem el", kisiet vele az étkezőből. Elmegy az étvágyam, és felállok.
- Gyakran csinál ilyesmit? Mert ha igen, azt jó lenne tudni, hogy...
- Nos, Haymitch ilyen. Ezt meg kell szokni – szakít félbe Katniss, s mikor ránézek, hirtelen mindketten elnevetjük magunkat. Úgy viselkedünk, mintha ezer éve ismernénk egymást, és mintha egyikünk se lenne tudatában annak, hogy hol is vagyunk, és hogy hová is tartunk.
- Rendben, majd igyekszem megszokni – mondom, miután kinevettem magam.
- Megyek, keresek valakit, aki feltakarítja ezt – bök Katniss a fejével a hányástócsára.
- Én meg azt hiszem visszavonulok a szobámba. - A lány bólint, majd eltűnik. Szívesen magammal vinnék a kabinomba pár darabot ebből a répás muffinból, de Haymitch alakításától teljesen elment az étvágyam, így hát itt hagyom őket. Már éppen átlépnék az ajtón, de megfordulok és Maximus-ra nézek.
- Te nem jössz? - Próbálok kedvesnek látszani, azonban igazából legszívesebben messzire elkerülném. Nem az az oka, hogy félnék tőle, hiszen akármennyire hatalmas, erős és ijesztő, meglepő módon nem érzek vele kapcsolatban félelmet. Inkább azért akarom kerülni, mert tudom, hogy ellenségek vagyunk. Ő csak ül az asztalnál, és lassan kortyolgatja az utolsó üveg üdítőt.
- Majd megyek – válaszolja anélkül, hogy akár egy pillanatra is rám nézne. Úgy látszik, ő is hasonlóan viszonyul hozzám, így nem is foglalkozok vele tovább. Kilépek az ajtón, és végighaladok a folyosón. Éppen azon gondolkodom, hogy vajon merre lehet Effie, mikor egyszer csak feltűnik a folyosó másik végén. Arcán hatalmas mosoly terül szét, ahogy meglát. Felém int, és rákapcsol a tipegésre.
- Sash! - csicsergi. Olyan fura, de látszik rajta, hogy őszinte a kedvessége, így hát nem tudok rá haragudni. - Na milyen volt a nagy megbeszélés? - Ahogy odaér mellém, elmosolyodik, és átkarolja a vállam. Aztán együtt megyünk el a kabinomig.
- Hát, egész jó – mondom, mert hirtelen nem jut eszembe más. Nem lenne jó ötlet elmondani neki, hogy Haymitch kitaccsolt az étkező közepére. - Finom a répás muffin.
Effie mosolyog, megpaskolja a hátamat, aztán megállít a szobám előtt.
- Igen, az tényleg finom. Na de, most pihend ki magad, mert holnap nagy, nagy, nagy nap virrad!
Megakarom kérdezni tőle, hogy mire gondol pontosan, de aztán beugrik, hogy minden bizonnyal holnap megérkezünk a Kapitóliumba. Elköszönök Effie-től, majd belépek a kabinomba, s miután a nő elment, behúzom a nehéz, vörös függönyöket. A szoba nem túl nagy, de így is gyönyörű. Piros szőnyeg fedi a földet, a fal mellett puha, tiszta ágy, vele szemben pedig ruhásszekrény van. Odalépek hozzá, s miközben azon gondolkodom, hogy vajon mi vár rám majd reggel, kinyitom. Rengeteg ruha van benne.
- Minek pakolták teli ennyi gönccel? - ugranak össze a szemöldökeim. Még egy napot se fogok itt tölteni, és mégis annyi ruhát kapok, mintha egy egész életre látnának el. Otthon összesen nincsen ennyim... Felsóhajtok, turkálok kicsit, majd kikapok egy rózsaszín hálóinget, átöltözöm, és az ablakhoz lépek. Kezd besötétedni, de még látom, ahogy a fák elhúznak mellettünk. Minden egyes másodperccel távolabb kerülök otthonról, és ez ellen egyszerűen nem tudok semmit se tenni. Érzem, ahogy gyűlik bennem a harag, és az ismerős tehetetlenség. Beharapom az alsó ajkamat, és a párkányt markolászom. Egy pillanatra úgy érzem, mindjárt elsírom magam, de aztán végül szárazak maradnak a szemeim. Elhatározom, hogy akármi lesz is holnap, bosszút fogok állni minden egyes kapitóliumi alakon, akin csak lehet. Nem tudom hogyan, mikor és mivel, de meg fogom tenni. Ott fogok belerúgni az életem tönkretevőibe, ahol csak tudok. Ez az elhatározás valamelyest megnyugtat, így hát hátralépek az ablaktól, és az ágyam mellé lépek. Már éppen nyúlok a paplan után, hogy alá bújhassak, mikor valaki kopog a kabinom üvegén. Legszívesebben kiordítanék, hogy akárki is az, tűnjön el, de mikor arrébb libben a nehéz, vörös függöny, meggondolom magam.

1 megjegyzés: