- Szerencse, hogy
nem lesz mentor – ránt ki Maximus hangja a gondolataimból. A
kezembe veszek egy világosbarna színű muffint, aminek a tetejét
egy apró marcipán répával dísztették, beleharapok, majd
kényelmesen hátradőlök, és miközben majszolgatom, figyelem az
eseményeket. Vagyis csak próbálok odafigyelni rájuk, mert ahogy
megérzem a süti ízét, a fejem azonnal arra összpontosít, és
képtelen vagyok mást is észrevenni. Egyszerűen zseniális. Nem
túl édes, és nem túl sós, az állaga pedig pont megfelelő. A
marcipán répa kellemesen ráolvad a tetejére, a tésztájában
pedig apró mazsolák vannak. - Egy ilyen bunkóval nem sokra
mennénk.
Na erre már
felkapom a fejem. Maximus-ra nézek, aki éppen a második liter
fekete italt önti le a torkán. Haymitch felröhög, egyik markában
összegyűri a már megevett muffin papírját, és nekivágja a
fiúnak.
- Téged bírlak,
öcsém – kacsint rá vigyorogva, de arckifejezése egy másodperc
múlva megváltozik. Kifarol a székkel, és a következő
pillanatban kidobja a taccsot. Katniss éppen, hogy fel tud ugrani,
és a hányadék nem fröccsen rá a cipőjére. Peeta a szemeit
forgatja, majd feláll, felnyalábolja Haymitch-et a székről, s
miközben motyog neki valami olyasmit, hogy "ezt nem hiszem el",
kisiet vele az étkezőből. Elmegy az étvágyam, és felállok.
- Gyakran csinál
ilyesmit? Mert ha igen, azt jó lenne tudni, hogy...
- Nos, Haymitch
ilyen. Ezt meg kell szokni – szakít félbe Katniss, s mikor
ránézek, hirtelen mindketten elnevetjük magunkat. Úgy
viselkedünk, mintha ezer éve ismernénk egymást, és mintha
egyikünk se lenne tudatában annak, hogy hol is vagyunk, és hogy
hová is tartunk.
- Rendben, majd
igyekszem megszokni – mondom, miután kinevettem magam.
- Megyek, keresek
valakit, aki feltakarítja ezt – bök Katniss a fejével a
hányástócsára.
- Én meg azt
hiszem visszavonulok a szobámba. - A lány bólint, majd eltűnik.
Szívesen magammal vinnék a kabinomba pár darabot ebből a répás
muffinból, de Haymitch alakításától teljesen elment az étvágyam,
így hát itt hagyom őket. Már éppen átlépnék az ajtón, de
megfordulok és Maximus-ra nézek.
- Te nem jössz? - Próbálok kedvesnek látszani, azonban igazából legszívesebben
messzire elkerülném. Nem az az oka, hogy félnék tőle, hiszen
akármennyire hatalmas, erős és ijesztő, meglepő módon nem érzek
vele kapcsolatban félelmet. Inkább azért akarom kerülni, mert
tudom, hogy ellenségek vagyunk. Ő csak ül az asztalnál, és
lassan kortyolgatja az utolsó üveg üdítőt.
- Majd megyek –
válaszolja anélkül, hogy akár egy pillanatra is rám nézne. Úgy
látszik, ő is hasonlóan viszonyul hozzám, így nem is foglalkozok
vele tovább. Kilépek az ajtón, és végighaladok a folyosón.
Éppen azon gondolkodom, hogy vajon merre lehet Effie, mikor egyszer
csak feltűnik a folyosó másik végén. Arcán hatalmas mosoly
terül szét, ahogy meglát. Felém int, és rákapcsol a tipegésre.
- Sash! -
csicsergi. Olyan fura, de látszik rajta, hogy őszinte a kedvessége,
így hát nem tudok rá haragudni. - Na milyen volt a nagy
megbeszélés? - Ahogy odaér mellém, elmosolyodik, és átkarolja a
vállam. Aztán együtt megyünk el a kabinomig.
- Hát, egész jó
– mondom, mert hirtelen nem jut eszembe más. Nem lenne jó ötlet
elmondani neki, hogy Haymitch kitaccsolt az étkező közepére. -
Finom a répás muffin.
Effie mosolyog,
megpaskolja a hátamat, aztán megállít a szobám előtt.
- Igen, az tényleg
finom. Na de, most pihend ki magad, mert holnap nagy, nagy, nagy nap
virrad!
Megakarom kérdezni
tőle, hogy mire gondol pontosan, de aztán beugrik, hogy minden
bizonnyal holnap megérkezünk a Kapitóliumba. Elköszönök
Effie-től, majd belépek a kabinomba, s miután a nő elment,
behúzom a nehéz, vörös függönyöket. A szoba nem túl nagy, de
így is gyönyörű. Piros szőnyeg fedi a földet, a fal mellett
puha, tiszta ágy, vele szemben pedig ruhásszekrény van. Odalépek
hozzá, s miközben azon gondolkodom, hogy vajon mi vár rám majd
reggel, kinyitom. Rengeteg ruha van benne.
- Minek pakolták
teli ennyi gönccel? - ugranak össze a szemöldökeim. Még egy
napot se fogok itt tölteni, és mégis annyi ruhát kapok, mintha
egy egész életre látnának el. Otthon összesen nincsen ennyim...
Felsóhajtok, turkálok kicsit, majd kikapok egy rózsaszín
hálóinget, átöltözöm, és az ablakhoz lépek. Kezd besötétedni,
de még látom, ahogy a fák elhúznak mellettünk. Minden egyes
másodperccel távolabb kerülök otthonról, és ez ellen egyszerűen
nem tudok semmit se tenni. Érzem, ahogy gyűlik bennem a harag, és
az ismerős tehetetlenség. Beharapom az alsó ajkamat, és a
párkányt markolászom. Egy pillanatra úgy érzem, mindjárt
elsírom magam, de aztán végül szárazak maradnak a szemeim.
Elhatározom, hogy akármi lesz is holnap, bosszút fogok állni
minden egyes kapitóliumi alakon, akin csak lehet. Nem tudom hogyan,
mikor és mivel, de meg fogom tenni. Ott fogok belerúgni az életem
tönkretevőibe, ahol csak tudok. Ez az elhatározás valamelyest
megnyugtat, így hát hátralépek az ablaktól, és az ágyam mellé
lépek. Már éppen nyúlok a paplan után, hogy alá bújhassak,
mikor valaki kopog a kabinom üvegén. Legszívesebben kiordítanék,
hogy akárki is az, tűnjön el, de mikor arrébb libben a nehéz,
vörös függöny, meggondolom magam.
Óóóó, hogy én de utálom ezeket a függővégeket !!! :)
VálaszTörlés