7. Fejezet - III. rész

A nő Atala néven mutatkozik be, és elmondja a szabályokat. Az első és legfontosabb az, hogy a kiválasztottak semmilyen veszekedésbe vagy bunyóba nem keveredhetnek egymással. Aztán, a különböző technikák és fegyverek gyakorlására különböző helyek vannak felállítva. Mindenki ott gyakorol és annyit, ahol és amennyit csak szeretne, de Atala azt is leszögezi, hogy mindenképpen úgy csináljuk a dolgokat és abban a sorrendben, ahogy a mentorunk mondta. Aztán még sok szerencsét kíván nekünk, majd összeüti hatalmas tenyereit, és utukra bocsájtja a kiválasztottakat. Mindenki elindul valamerre, csak én maradok egyedül a helyemen. Figyelem, hogy mit csinálnak a többiek, és várom, hogy mikor fog odajönni hozzám valaki, hogy menjek valamerre. De senkit sem érdeklek, ez pedig megnyugtat. Cirius a kezébe vesz egy hatalmas, legalább öt kilós baltát, fordul kettőt, és olyan erővel vágja bele egy bábu hasába, hogy a fegyver feje eltűnik a habszivacsban. Aztán egy mozdulattal egy másik bábunál terem, és puszta kézzel kifordítja a földből. Érzem, hogy a gyomrom egyre kisebb lesz, ezért gyorsan elindulok a hurkos csapdák felé, ahogy Katniss mondta. Próbálok egyenesen előre figyelni, de nem könnyű, mikor mellettem mindkét oldalról fegyverek suhognak, és mindenféle harci kiáltások töltik be az egész edzőtermet. Végül aztán eljutok az állomásig, és ahogy egy fiatal, sötét bőrű férfi kedvesen elmagyarázza, hogy hogyan működik egy horgos csapda, a szemeimmel óvatosan megkeresem Maximus-t. Éppen egy lándzsát hajít keresztül a termen, mely aztán pontosan egy bábu szívébe fúródik. Mellette Athena gyakorol egy karddal, de legnagyobb meglepetésemre nem valami ügyes. Alig bírja el a fegyvert, majd mikor végre fel tudja emelni, éppen csak levág egy kis darabot a habszivacsból.

- Érted? - A hangra felkapom a fejem. A férfi egyenesen belebámul a szemeimbe, mire zavartan bólintok.

- Ööö... persze. – A szemeimmel gyorsan végigmérem a műnövények között húzódó bonyolult csapdát. - De azért vegyük át még egyszer.

A férfi ismét megmutatja, hogy hogyan kell megcsinálni a horgos csapdát, és így már nem is tűnik olyan nehéznek. Én is megpróbálom, és másodjára már sikerül is. Addig gyakorlom, míg végül meg nem tanulom, aztán átveszünk egy másikat, és egy harmadikat is. Végül megköszönöm a férfinak a segítségét, elköszönök tőle, és a hatalmas interaktív kivetítőhöz lépek. Ott egy nő vár rám, aki megtanítja, hogy melyik növény ehető, és melyik nem.

- Ügyes! - vereget hátba, mikor két hibával megcsinálom az egész feladatot. Aztán elmagyarázza, hogy a borsófa és a vadszőlő miért nem ehető, és még egyszer megcsinálom a tesztet, immáron hibátlanul. Örülök az új tudásomnak, és kicsit büszke is vagyok magamra, hogy ennyit tanultam ilyen rövid idő alatt. Mosolyogva lépek oda a fegyverekhez. Egy percig az ujjamat rágcsálva nézegetem a sok cuccot, végül leveszek az állványról egy közepes hosszúságú kardot, és odalépek egy bábuhoz. Tök fura, és nagyon hátborzongató dolog a kezemben tartani egy fegyvert. Eddig soha nem volt ilyenre példa, ezért kicsit kellemetlenül is érzem magam. Az arcom hirtelen besül, és tudom, hogy rákvörös lettem. Nyugi, lélegzem jó mélyeket. Csak semmi pánik. Felemelem a kardot, jó erősen megmarkolom, és amilyen erővel csak tudom, belevágom a bábu mellkasába. Arra számítok, hogy majd jó mélyre megy, de a penge körülbelül húsz centinél megáll. Gyorsan kirántom a habszivacsból, a fülem mögé tűrök egy tincset, és újból nekirugaszkodom. Megint felemelem, de ezúttal a vállára célzok. A penge belevág, és már kicsit mélyebben, mint az előbb, de még így se vagyok elégedett. Kiveszem a kardot, és újra támadásba lendülök. Már éppen lesújtanék a bábu torkára, mikor egy hangra megáll a kezem a levegőben.

- Így nem fog sikerülni – mondja valaki vékony, de azért határozott hangon. Megpördülök. Legnagyobb meglepetésemre Jana áll a fegyvertartó állvány mellett, és mosolyog. Nem gúnyos, nem lenéző, inkább kedves.

- Mi van? - összeszaladnak a szemöldökeim, mire Jana elindul felém, és megáll velem szemben.

- Sosem fogod kinyírni a bábut, ha így fogod a kardot – bök a fegyverre a kezemben. Lenézek a kardra, és fülig vörösödöm, mikor meglátom, hogy milyen szerencsétlenül áll a kezeim között. - Ne tárgyként gondolj rá, mikor fogod. Nézz rá úgy, mintha a kezed meghosszabbítása lenne. - Jana kiveszi a kezeim közül a kardot, és megfogja. - Nézd, így. – Rám néz, én meg a kardomra, amit most ő fog. Nem értem. Csak azért bámulom a markolatot, mert nem akarok ránézni. Miért segít nekem? Ez az egész olyan hülyeség. Hiszen ellenségek vagyunk. Egyikünk egészen biztosan nemsokára halott lesz. Nyelek egyet, aztán mosolyt erőltetek az arcomra, és bólintok.