11. Fejezet - III. rész

Kedves olvasóim,

különösen kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok majd ehhez a fejezethez. Kérlek, írjátok meg a véleményeteket! :) És köszönöm az előző két hozzászólást, meg a négy pipát! <3

____________________________

Egy asztalnál ül az ebédlő szélén, és görnyedt háttal bámul maga elé. Sötét haja a szemébe lóg, napbarnított bőrén mintha veríték csillogna. Ő nem jól palástolja, amit érez. Az órára nézek: a mutatók csigalassúsággal vánszorognak. Valahogy aztán mégis eljutunk a Tizedik Körzet fiú kiválasztottjához. Ekkor Jana átnyúl az asztalon, és megragadja a csuklómat. A keze hideg és nedves, de nem hibáztatom érte. Az enyém se jobb.

- Figyi – néz rám izgatottan. Barna szemei csillognak, mint a gyémánt. - Az jutott eszembe... vagyis nem is nekem, hanem... szóval... ajj, tökmindegy. A lényeg az, hogy esetleg... mi lenne, ha szövetséget kötnénk? - Mi van? Ez az első kérdés, ami eszembe jut. Összeugranak a szemöldökeim, mire Jana közelebb hajol hozzám, és suttogni kezd. - Frima ragaszkodik hozzá, hogy kerítsek magamnak egy szövetségest. Ő Smirket tanácsolta, de előre leszögeztem, hogy nem fogok összejátszani egy dilissel. Szóval? Mit szólnál hozzá?

Egy gépies hang Janát szólítja, aki erre idegesen dobolni kezd a lábaival. Nem meri elengedni a kezemet. Biztos attól fél, hogy akkor majd nemet mondok.

- Megbeszélem a mentorommal. - Erre aztán mosolyogva bólint egyet, és elereszti a csuklómat. - Sok sikert! - kiáltok utána, de minden bizonnyal már nem hallja, mert az ajtó abban a pillanatban becsukódik mögötte, és magamra maradok. Szövetséges. Jana azt akarja, hogy legyek a szövetségese... Nem is tudom, mit érzek most valójában. Egyszerre vagyok ideges és kételkedő, miközben valamiféle jóleső melegség árad szét a testemben. Eddig bele se gondoltam abba, hogy milyen új lehetőségeket tár fel az ember előtt az, ha van egy szövetségese az arénában. Persze az ilyesmi csak egy darabig tart, mert előbb-utóbb úgyis muszáj lesz felbontani a szövetséget. De akkor is... így nagyobb az esély az életben maradásra. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Katniss mit fog szólni a dologhoz. Mihelyt felmehetek majd a lakosztályunkba, azonnal elmesélem neki Jana ajánlatát. Szívem szerint én egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy benne lennék, amitől mosoly kúszik az arcomra. Szerintem Katnissnek is tetszeni fog az ötlet...

Körbenézek az ebédlőben. Már csak négyen vagyunk: Smirk, a Tizenegyesből a srác, Maximus, és én. Lassan letelik a negyed óra, aztán szólítják a fiút. Tharin a neve, és ahogy elsétál az asztalom előtt, vet rám pár pillantást. Őszintén meg kell mondanom, hogy görcsbe rándul a gyomrom attól a pár pillantástól. Olyan sötétek a szemei, mint a bőre. Elég gonosznak néz ki ez a Tharin. Jó kis párost alkothatnak Smirkkel... Dobolni kezdek a lábaimmal, hiszen azt senki sem látja. Már jó ideje ülök itt egy helyben, és a tagjaim kezdenek elgémberedni, ami nem valami jó. Be kéne melegítenem, mielőtt a játékmesterek elé megyek. Felállok, és ide-oda kezdek járkálni az ebédlőben, miközben a karjaimat nyújtogatom. Magamon érzem Smirk és Maximus tekintetét is, de nem nagyon érdekelnek. Megacélozom az arcomat, ahogy Cinna tanácsolta, és tudomást sem veszek róluk. Mire sor kerül Smirkre, már elég jó állapotba hozom a testemet. Ahogy eltűnik az ajtó mögött, hallom, hogy valamit nagyon magyaráz, de azt már nem, hogy mit. Aztán a zár kattan, és már csak ketten maradunk. Kényelmesen leülök az egyik asztalra, és közömbösséget erőltetek az arcomra. A lábaimat lóbálom, és próbálok úgy tenni, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne, és nem is izgulnék. Persze ez nem igaz, mert valójában nagyon is izgulok. Tudom, hogy még nagyjából fél órám van, aztán én jövök, és még mindig nem tudom, hogy mit fogok csinálni. Gondoltam már rá, hogy esetleg kést dobálok, de abban nem vagyok még olyan ügyes, és rettegek attól, hogy csúnyán elrontom, aztán jól beégek a játékmesterek előtt. Aztán ott vannak még a nyilak, és az íj. Biztos tetszene nekik, ha én is íjjal lövöldöznék, de még csak a közelébe se érek Katnissnek, ami már csöppet sem ilyen biztató. Legvégső esetben bemutathatom nekik a mérgező és ehető növényekről való ismereteimet... Felsóhajtok, aztán Max felé nézek. Szórakozottan bámul maga elé, és közben malmozik az ujjaival. Nincs itt senki más, csak ő, és én. Azelőtt szólalok meg, mielőtt végig tudnám gondolni a dolgot.

- Hallottam – mondom hangosan, és mikor felnéz, egyenesen a szemeibe bámulok. Egy másodpercre megijedek, hogy talán simán átlát rajtam, de aztán mély levegőt veszek, és összeszorítom a fogaimat. Nem fogom hagyni, hogy fölényben érezze magát.

- Mit? - kérdezi.

- Amit tegnap este mondtál az étkezőben – vágom rá azonnal. - Hogy ez a játék nem való olyanoknak, mint én. - Nagyon erősnek kell lennem, hogy ne kezdjen el remegni a hangom. Maximus felhorkan, aztán bólint egyet.

- Ja, hogy azt. Én azt hallottam, ahogy bevágod az ajtót.

- Haymitch az asztalra csapott – mondom.

- Ühüm. - Maximus megvonja a vállát, aztán megvakargatja az arcát. - Majdnem pofon vágott.

Összeszaladnak a szemöldökeim. - Megütött?

- Mondom, hogy csak majdnem. Ha Effie nem kezd el sikítozni, simán lekever egyet – mondja, s közben végig az arcomat fürkészi. Furcsa vele így, kettesben beszélgetni, de legalább attól nem kell tartanom, hogy megtámad. Ha ilyesmit tenne, azonnal berontana két Békeőr, és megfékeznék.

- Szerintem megérdemelted volna – húzom össze a szemeimet, mire Max idegesen felnevet. Valamit motyog az orra alatt, de azt már nem hallom, végül pedig visszatér a malmozáshoz. Nem bánom, amúgy sem akarok többet beszélni vele. Csak azt szerettem volna, ha tudja, hogy nagyon is jelen vagyok a lakosztályunkban zajló életben. Az idő további részét csendben töltjük, aztán Maxot szólítják.

- Sok sikert – mondom, miközben az ajtó felé sétál. Nem vagyok gúnyos. Tényleg sok sikert kívántam neki, és úgy látszik, ő sem vette gúnyolódásnak, mert odabiccent nekem.

- Neked is, Candel.