2013. június 27.

12. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasók!
Szombaton nyaralni megyek, ezért ez az utolsó rész, amit még én rakok be így közvetlenül. A többi időzítettről fog menni, de nem két, hanem háromnaponta, hogy ne legyek lemaradva a véleményekről
Köszönöm a hat pipát, ÉS A 8000 KATTINTÁST! <3
_________________________________

- Minden oké lesz – suttogja Katniss.
- Semmi baj – mondom halkan. - Már beletörődtem.
Katniss elenged az öleléséből, és összevont szemöldökökkel végigmér. - Mibe törődtél bele?
- Abba, hogy semmi esélyem. - A hangom megint kezd élettelen lenni.
- Ne mondj ilyeneket! - csattan fel. - Tavaly én is eléggé elszúrtam a dolgokat, és látod, még mindig itt vagyok...
- Ez nem egészen ugyan olyan, Katniss. - Érzem, hogy megint sírni fogok. A könnyeimet még a beletörődés nyugalma sem tudja visszatartani, így hát gyorsan megdörgölöm a szemeimet, és még jobban az arcomba húzom a kapucnit. Katniss a két keze közé fogja az államat, és belenéz a szemembe.
- Nem adhatod fel. Érted? - Olyan elszánt képet vág, hogy egy pillanatra elszégyellem magam, amiért ilyen könnyen megadtam magam. És ebben a pillanatban világosság gyullad a fejemnek abban a kis zugában, ahol az az utolsó remény mocorgott. - Ígérd meg, hogy nem adod fel!
- Ígérem – motyogom az orrom alatt. Katniss elengedi az államat, és abban a pillanatban beállít Cinna. Mély levegőt veszek, mielőtt megfordulok, és sokatmondóan Katniss-re nézek, aki bólint egyet. Aztán elrejtem az érzéseimet, ahogy a stílustanácsadóm tanította, és mosolyogva ránézek. - Szia!
- Szia, Sash! – Legnagyobb megkönnyebbülésemre nagyon úgy néz ki, hogy Cinna semmit sem vesz észre rajtam. Persze az is lehet, hogy ő is csak a szokásos nyugalmával és a mosolyával takarja, mit is gondol valójában.
Felnyalábolok az asztalról egy szendvicset, aztán míg útban vagyunk Riki felé, gyorsan megeszem. Az énektanáromnak se nagyon tűnik fel a lelkiállapotom, de mintha Othie másképp viselkedne egy kicsit. Mikor két éneklés között lehajolok, hogy megsimogassam, megáll közvetlenül előttem, és a szemembe néz. Ijesztő, mert még sosem nézett macska a szemembe. Kinyújtja az egyik lábát, és puha mancsát az arcomnak nyomja. Aztán nyávogni kezd, mintha csak azt kérdezné: "Mi baj?". Erre aztán megint könnyek szöknek a szemembe. Nem akarok sírni, most semmiképpen sem, így hát gyorsan megcirógatom az állát, és felállok. Csomót éneklünk, Riki betanít pár egyszerű lépést, és megmutatja, hogy melyik a legelőnyösebb mosolygás, mikor vesz a kamera.
- Mindig az megy éppen, aminek pirosan világít a teteje – magyarázza. Nagyokat bólogatok, de végig figyelek rá, hogy a kapucni eléggé takarja a képemet. Igazából ez az éneklés és az interjú az utolsó hegy, amit meg kell másznom. Aztán már csak az aréna van, ahol számolhatom, hogy hány napig maradok életben. Kihúzom, amíg tudom, de a játékmesterek úgyis kinyírnak. Nem fogják hagyni, hogy egy ilyen közveszélyes valaki nyerje meg a Viadalt. Arról már nem is beszélve, hogy még ha nem is rontottam volna el mindent ezzel a szörnyű alakítással, akkor se lenne sok esélyem. Megint megszólal a fejemben a vészcsengő, hogy mi van, ha mégis...? A mikrofonba kell kapaszkodnom, és egy pillanatra a szemeimet is kénytelen vagyok lehunyni, mert émelyegni kezdek. Fura ez az egész. Feladom. Belenyugszom. Közben reménykedem. Megígérem Katniss-nek, hogy mégsem fogom feladni. A fejem összezavarodik, és sóhajtok egyet. Mikor kinyitom a szemeimet, Katniss szavai visszhangoznak a fejemben. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nagyokat nyelek, de ez sem segít. Végül odasétálok a kanapéhoz, és lehuppanok rá. Riki megsimogatja a hátamat.
- Elég lesz mára? - kérdezi magas, érdes, de azért nagyon kedves hangján. Ahogy felém hajol, megcsapja az orromat az édes illat.
- Azt hiszem – mondom. Próbálok erősnek és határozottnak tűnni. Végül is tényleg elég lesz mára a gyakorlásból, mert kiválóan tudok már mindent, arról nem is beszélve, hogy nemsokára itt a vacsoraidő. Elköszönünk Rikitől, aztán elindulunk visszafelé. Míg be nem csukódik mögöttünk a liftajtó, visszatartom a lélegzetemet, és szinte eltűnök a hatalmas pulóverben. Nem nézek Cinna felé, de magamon érzem a tekintetét. A lift csigalassúsággal vánszorog fölfelé. Persze az is lehet, hogy csak nekem tűnik így. Szeretnék minél előbb kiszállni, mert attól félek, ha Cinna észrevette rajtam – márpedig tuti észrevette -, hogy valami nem stimmel, akkor rá fog kérdezni, én pedig megint sírva fogok fakadni. Már az ötödik emeleten járunk, mikor aztán tényleg szóba hozza a témát.
- Van valami baj, Sash?
- Nincs – vágom rá kapásból, de tudom, hogy Cinna nagyon is tisztában van azzal, hogy nem teljesen mondok igazat. Hetedik emelet. Siess már!
- Biztos? - érdeklődik Cinna. - Csak mert olyan csöndes vagy. Ha gondolod, nyugodtan elmondhatod. Szívesen meghallgatom.
- Tényleg nincs. –Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy rátudjak nézni, sőt, még egy mosolyt is eleresztek. Látom a szemén, hogy még mindig nem győztem meg, de van olyan jó fej, és nem kezd el faggatni. Mikor a tizedikre érünk, eszembe jut Jana ajánlata. Talán ez elterelné a gondolataimat. - Képzeld – újságolom Cinnának -, a lány a Tizedik Körzetből szövetséget ajánlott nekem.
- Tényleg? - Cinna egyik szemöldöke a magasba ugrik, mire hevesen bólogatni kezdek.
- Igen. Jana a neve, pont egykorú velem. - Megérkezünk a tizenkettedikre, és beszélgetve lépünk be a lakosztály ajtaján.
- Katniss-nek mondtad már?
- Még nem – vallom be, de azt már nem teszem hozzá, hogy azért nem, mert más vonta el a figyelmemet.  

2 megjegyzés:

  1. szia bridget!

    elszántam magam arra hogy írjak neked egy kritikát, remélem örülsz hogy kapsz, persze hogy örülsz, ki nem örül neki?

    Szóval Sasht egyre jobban kedvelem, meg van benne minden ami tökéletes főhőssé teszik, de mégis esendővé. Nem tudja mit tegyen, hiszen, szerintem nagyon irányítják. Mármint itt van ez az éneklős dolog, megy neki, de Cinna ajánlotta neki. AZ egyetlen amit ő csinált az a pontszámokért lévő előadás, ami szerintem fantasztikusan egyedire sikeredett, hiszen ezek után ha Sash kevés pontot kapna, senki nem lepődne meg, ám ha sokat, akkor a többiek azt hiszik hogy annyira ügyes volt. És tuti hogy ezek után utálják a Játékmesterek. Mármint ő is tudja, hogy valószínüleg kicsinálják az Arénában. Nagyon jól érzékelteted, hogy bár tudja és próbálja felfogni mégis él benne a remény, hogy esetleg nyerhet, hogy túlélheti, vagyis az alapvető emberi ösztön.
    egy fejezetet kiemelnék, mert különösen tetszett, vagyis az egyik kedvencemmé vált: Az a fejezet ahol Haymitch megvigasztalja Sasht. Az nagyon aranyos és egyben úgy ahogy Sash lassan mi is megnyugodtunk a végére.
    Maximusról kicsit hiányoltam az információkat, még annyit sem tudtunk meg hogy hogyan sikerült a szereplése, de ezt remélem azért megtudjuk majd.
    Jana ajánlatára kíváncsi leszek, hogy mit szól Katniss.
    Izgatottan várom a következő fejezetet.

    #1 rajongód: Biri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves biribarátom,
      igazán köszönöm a kommentet. :) Jól esik olvasni, hogy tényleg emberinek, mégis hősnek(?) tartod Sasht, hiszen igazából ez volt a célom. Ő az a karakter, aki talán - ha mondhatok ilyet - én vagyok. Nem gondolkodtam a reakcióin, csak leírtam azt, amit én gondoltam vagy tettem volna egy-egy szituációkor, és rajta keresztül papírra vetettem. Azt hiszem, ezért nőtt annyira a szívemhez, hiszen ő egy részemmé vált. Egy bátor részemmé, aki talán keresi az útját, mint én. Persze nekem nem kell túlélni egy Viadalt, de pontosan ezért volt hátborzongatóan izgalmas kaland megírni a Nyitott szemeket, mert kipróbálhattam magamat egy ilyen idegen környezetben. Találkoztam Katniss-szel, sírtam Haymitch vállán (:D), ismertem Cinnát, és még énekelni is tudtam. Persze azért úgy alakulnak a dolgok, ahogy akarom, de akkor is... Ez a jó az írásban. Hogy a papíron, a betűkben az vagyok, aki lenni szeretnék. :3

      Törlés