9. Fejezet - III. rész

Janával egy emberként állunk meg, és fordulunk a hang irányába. A dárdahajító állomásról jött, és tisztán látom, ahogy egy fekete test összegörnyed a földön. Smirk az, és hangosan kiabál. Az öklével a földet csapkodja, sír, és őrjöng. Atala azonnal ott terem, és letérdel a lány mellé, a többi kiválasztott pedig köré gyűlik. A teremben megszűnik az élet: még a játékmesterek is az eseményeket figyelik.

- Mi a baj? - kérdezi Atala, miközben óvatosan a hátára fordítja a lányt. Az összegyűlteken hörgés fut végig, amit először nem értek, de aztán rájövök, mikor meglátom. Smirk jobb tenyere csupa vér, és halálra váltan szorongatja a bal csuklóját. - Hadd nézzem. - Atala megpróbálja lefejteni a lány ujjait a véres felületről, mire az hirtelen felugrik, és négykézláb odébb kúszik.

- Hagyjon békén! - ordítja. Torka szakadtából kiabál, a homlokán verítékcseppek folynak végig, mitől barna haja az arcához tapad. Véres tenyerével megtörli a homlokát, s végigkeni a vérét a bőrén. A szemei hatalmasra tágulnak, ahogy rémülten a fal mellé kúszik. Látom, hogy Cirius odasúg valamit a Tizenegyes srácnak, aztán mindketten felnevetnek. Atala feláll, int egyet a kezével, pár pillanat múlva megjelenik két őr, belenyomnak valamit az őrjöngő Smirkbe, aztán hordágyra teszik, és elviszik. Aztán Atala a többi kiválasztott felé fordul.

- Vége a mai edzésnek – mondja erélyes hangon. A gyerekek nem is ellenkeznek vele, én pedig gyorsan megnyomom a lift gombját. Szerencsére sikerül még a többiek előtt elindulnunk fölfelé, így csak ketten utazunk az ólomkristály üvegek között. Egyikünk se szól semmit, de nekem folyamatosan a Smirk-es jelenet jár a fejemben, és úgy érzem, nem bírom ki, hogy ne beszéljek róla.

- Mi a csoda ütött belé? - nézek Janára, aki felsóhajt, és elfordítja a fejét, hogy kinézhessen az üvegen. Egy kicsit gondolkodik, csak aztán reagál.

- Smirk kicsit fura lány.

Egyik szemöldököm a magasba emelkedik. Ennyi? Kicsit fura? Legszívesebben kiszedném Janából, hogy mit ért ezalatt, de már a nyolcadikon vagyunk, és amúgy is úgy néz ki, hogy nem akarja elmondani. Nemsokára Viadal, fut át a fejemen. Jana nem a barátod. Ő az ellenséged. Tudom, hogy ez így van, de azt is tudom, hogy hatalmas igazságtalanság, hogy így van. Hiszen ha mondjuk nem az egyik körzetbe, hanem a Kapitóliumba születtünk volna, akkor talán most otthon ülnénk valamelyikünk szobájában, valami fincsi nasit eszegetnénk, és azon agyalnánk, hogy melyik kiválasztottnak volt a legjobb a ruhája, meg hogy melyikükre fogadjunk. Aztán összedobnánk a pénzünket, amit a dúsgazdag szüleinktől kaptunk, és amiért semmit sem tettünk, és feltennénk a választottunkra. Ökölbe szorulnak a kezeim, és miután Jana kiszáll a tizediken, nekinyomom a homlokomat az üvegnek. Tizenegy. A lift kattog, suhog. Tizenkettő. Kattog, suhog. Aztán kinyílik az ajtó, belőlem pedig hatalmas sóhaj szakad fel, ahogy kilépek az emeletre. Semmi kedvem most ahhoz, hogy énekelni menjünk. Semmihez sincsen kedvem. Óvatosan belopódzom a szobámba, de nem is kéne tartanom attól, hogy bárki észrevegyen, mert mindannyian a nappaliban vannak, és nézik a tévét. Lenyomom a kilincset, a zár kattan, és egy lábbal már bent is vagyok, mikor meghallom Caesar Flickerman jellegzetes hangját. Először meglepődöm, mert tisztára olyan, mintha itt lenne a lakosztályunkban, de ahogy átkandikálok a nappaliba, látom, hogy csak a tévéből beszél. A haja, a szemöldöke és az ajkai zöldek. Nem is ő lenne, ha a testének ez a három része nem lenne minden évben más színű.

- Üdvözlök minden kedves nézőt! Hölgyek és urak, nagyon jól tették, hogy idekapcsoltak. - Húzza és vonja a szöveget. Nagyon jól csinálja. Caesar vérbeli profi: azóta ő vezeti le a kiválasztottakkal az interjúkat, mióta az eszemet tudom. Az pedig tizenöt év, de biztos vagyok benne, hogy ez a fickó legalább harminc éve űzi a szakmát. - A mával együtt két nap telt el a kiválasztottak felvonulása óta. Ne aggódjanak, mert mi mindent megteszünk azért, hogy egyetlen pillanatra se unatkozzanak, míg elkezdődik a hetvenötödik Éhezők Viadala! - Caesar vigyorog, megpördül a székkel, és máris egy másik, pink színű teremben van. Feláll, lép kettőt, aztán leül egy puha bőrfotelbe pár természetellenesen zöld növény mellé. Összeszorítom a fogaimat, mert nagyon szeretnék bemenni a szobámba, de ez a fickó túl jól végzi a dolgát. Az egész megjelenése, a mosolya, a szavai, még a fotel is, amiben ül, szó szerint odaláncolja a nézőt a tévé elé. Egy pasas ül Caesarral szemben: fekete, két oldalra fésült haja, kék szeme, furcsa mintákba nyírt borostája van, és zöld, prémezett szélű palástot visel. Azonnal felismerem. Ez itt Seneca Crane, a Főjátékmester. - A mai vendégem Seneca Crane, a hetvenötödik Éhezők Viadalának Főjátékmestere! - mondja Caesar, majd Seneca Crane-t mutatják, ahogy mosolyogva kezet fog a műsorvezetővel. - Üdvözöllek, Seneca.
- Szervusz, Caesar. – Seneca Crane kimért, és kedves. Vagyis próbál annak látszani, és a kapitóliumiak biztosan annak is látják, de ő fog dönteni a fejem felett a saját életemről, szóval nekem hányingerem van tőle. A falnak támaszkodom, lassan lecsúszom a földre, de még így is látom a hatalmas képernyőt.  

***

A következő kihívás és az eredmények megtekinthetőek az adott oldalon!