1. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Akkor nem is húznám tovább a szót, csak addig, hogy elmondjam: eleinte (egy-két részlet) még eléggé átvezető/visszaemlékező/magyarázó részek lesznek, tartsatok ki. :3 És most pedig kezdődjék az Akik vagyunk! :D

Dorine

____________________________________________

'and it's time for you to go home'

Mindig is ezzel a zenével képzeltem el az első részt, szóval ajánlom a hallgatását! :)

- Biztos, hogy ne kísérjelek el? - hallom meg anya hangját az emeletről. 

A szemeimet forgatom, és már nyúlok is a csizmámért, mielőtt még nem kérdezni, hanem kijelenteni fogja a dolgot. - Tuti! – kiabálok fel neki.

- De bármi van, azonnal hívj, érted? - jelenik meg a lépcsőn. A kezeiben két hatalmas fazekat cipel, és a konyhába igyekszik.

- Értem – sóhajtok fel.

- Hol a mobilod? - teszi le a két üstöt a konyhapultra.

- Anya! - fakadok ki. - Nyugi már! Csak a boltba megyek, semmi több. Itt van egy köpésre, nem lesz semmi baj.

- Tudom én, Sash, csak... - Elhallgat. Lassan odasétál hozzám, a kezei közé fogja az arcomat, és csókot nyom a homlokomra. - Csak féltelek, tudod? - ölel magához.

- Tudom – suttogom.

Ami azt illeti, a féltés nem kifejezés. Anya valósággal úgy bánik velem, mióta hazajöttem, mintha egy

törékeny, apró kis virág lennék, ami a legkisebb szélfuvallattól is összetörik. Apa már nem ennyire durva, de azért neki is vannak dolgai. Ez azért is furcsa, mert inkább nekem lenne okom félteni a szüleimet azok után, ami történt. Apa most amúgy éppen nincsen itthon, mert be kellett szaladnia a bányába intézni pár papírt. Öt hónapja vagyok már újra a Tizenkettedikben, de apának még nem sikerült elintéznie a törvényes felmondását a szénbányában. Igazából tovább is dolgozhatna, azonban ennek semmi értelme, hiszen annyi pénzünk van, hogy rajtunk kívül még másik három családot is simán elláthatnánk. És hogy honnan a sok pénz? A Kapitólium ellát minket, hiszen megnyertem a hetvenötödik, tavalyi Éhezők Viadalát. Még mindig nem értem teljesen, hogy hogyan is lehetséges a dolog, de mindenesetre így igaz. Történt egy s más, míg bent voltam arénában, minek következtében elég súlyos amnéziám lett, de aznap, mikor éppen hazafelé tartottunk a Kapitóliumból, Katniss, a mentorom – aki ráadásul Peetával együtt megnyerte a hetvennegyedik Viadalt – megmutatott egy kitűzőt, amiről egyszerre minden eszembe jutott. Ugyan azóta is előfordul, hogy párszor kiesnek dolgok, de a doki szerint ez természetes, és idővel majd teljesen rendbe jövök. Mondjuk én személy szerint azért jobban örülnék neki, ha örökre elfelejthetném azt, ami abban a három hétben történt. Főleg azt, ami az utolsó napon esett meg.

- Vigyázz magadra – puszil meg még egyszer anya, aztán a kezembe nyomja a cetlit, amire felírta, hogy mit kell vennem.

- Oké – mosolygok rá. 

A zsebembe rakom a papírt, felveszem a kabátomat és a sálamat, aztán kilépek a házunkból. A csodás, hatalmas, kétemeletes, vadi új házunkból, amit öt hónapja vehettünk át. Apa szerint nemnormális dolog az, hogy egy családot a gyerek tart el. Erre azt mondtam neki, hogy mostanság elég sok nemnormális dolog történt velünk, mire elhallgatott. Muszáj volt tőle bocsánatot kérnem, mert nagyon megbántottam. Vagyis nem megbántottam, inkább szíven üthette a dolog. Elvégre nincs is annál nemnormálisabb dolog, mint hogy egy szülő a tévében nézze az egész országgal együtt, ahogy vadásznak a haldokló gyerekére - ráadásul semmit sem tehet érte, hogy megvédje.

A friss hó ropog a talpam alatt, minden bizonnyal ma éjszaka esett. Kemény az idei tél. Ez abból is látszik, hogy a Nap hetek óta ki sem látszik a terhes, sötét felhők mögül, és szinte minden este szakad a hó. Hatalmas, hófehér pelyhekben hullik a Tizenkettedik Körzetre. Szeretem nézni a hóesést, mert megnyugtat. Mikor éjszakánként felriadok, általában mindig kiülök az ablakom belső párkányára, és a pelyheket számolom. Most nem esik a hó, de a jéghideg, fehér anyag majd' a térdemig ér. Összehúzom az arcom előtt a sálat, és megszaporázom a lépteimet. A körzet közepén álló apró boltba igyekszem, vagyis az egyetlen helyre, ahol télen lehet gyümölcsöt kapni. Anya maga akart elmenni, de rávettem, hogy engedjen el engem, mert szeretnék sétálni egyet, és jó lenne, ha még utoljára kiszellőztethetném a fejemet. Holnap kezdődik a Győzelmi Körút, aminek én leszek a főszereplője. Holnap megérkezik majd Effie Trinket, a kapitóliumi kísérő, az előkészítő csapat, és Cinna is, a stylistom. Kicsípnek, aztán Katnisszel és velük együtt útra kelünk, hogy bejárjuk Panemet. Mindenhol bemutatnak majd engem, és az emberek szemébe kell néznem. Tudom, hogy mind azt fogják gondolni: miért ez a lány nyerte meg? Miért nem az én körzetemből való gyerek? A huszonhárom halott szülei utálnak, és talán ki is fogják mutatni az utálatukat, mikor végre a saját szemükkel is láthatnak. Azt hiszem, ettől félek a legjobban. Hogy az emberek meg fognak vetni. Legjobban persze azok a szülők, akiknek a gyerekei azért haltak meg, mert én életben vagyok. Huszonhárom nő és férfi... vagyis csak huszonkettő. Huszonkét nő és férfi, mert Maximusnak nem voltak szülei. Maximus Battleship volt az a fiú, aki szintén a Tizenkettedikből ment a Viadalra, velem együtt. Erős volt, mint a bivaly, és mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy kemény is. Pedig nem volt az. Ugyanolyan törékeny és elkeseredett volt, mint mindannyian, csak álcázta az érzéseit – miattam. Azért tette, mert anya megkérte, hogy legyen erős. Szerinte akkor én is erős maradok majd, mert harcolni fogok, és nem fogom feladni - de persze Maxnak se rossz, ha felkészültnek látják a többiek. 

Anyának igaza lett, hiszen itt vagyok. De Max meghalt. Ott halt meg mellettem, mi maradtunk utoljára. Bárcsak nekem is lett volna annyi eszem, mint Katnissnek tavaly... Ő megtudta menteni Peetát, így mindketten élve hagyták el az arénát. De nekem azokban a pillanatokban még a hideg fejjel való gondolkodás is valóságos kínszenvedést jelentett, nem hogy még kitaláljak valamit, amivel megmenthetem magunkat. Tehát Maximus meghalt, elvérzett, én pedig ennek köszönhetően megnyertem a Viadalt. Miután hazajöttem, beletelt pár hétbe, mire képes voltam minden egyes apró részletet felidézni a történtekből. Hála a gyógyszereknek, ezt lassan sikerült kiküszöbölni, és ma már minden rémlik. Persze visszatér egyszer-kétszer az amnézia, de aztán visszaállnak a dolgok a régi kerékvágásba, és Sash Candel megint Sash Candel lesz. Vagy talán mégsem. Azt hiszem, én már sosem leszek az a gyáva, csöndes tizenöt éves, aki voltam a Viadal előtt. Abban az egy hónapban, amit a Kapitólium szemei előtt töltöttem, muszáj volt felnőnöm. Azóta tizenhat vagyok, most töltöttem be december nyolcadikán, de nem is ez az, ami igazán számít. Erősebb lettem, és annak is mutatom magam. Nem sírok, csak mikor senki sem látja. Egyedül a szobámban szeretek sírni, éjszaka. Ilyenkor csak bámulok ki az ablakon, és engedem, hogy a forró könnycseppek átmelengessék a bőrömet. Addig engedem, hogy folyjanak, míg meg nem érzem az ízüket. Ilyenkor mindig visszarángatom magamat a valóságba, ami mostanság egy cseppet azért jobb, mint a gondolataimban barangolni. Van egy dolog, amitől rettegek, bár nem mutatom ki. Senki se beszél róla, mert nem is tudják. A Viadal utolsó napján kaptam egy üzenetet a Játékmesterektől, miszerint Radler az első ember, akit miattam öl meg a Kapitólium. Ez pedig kétség kívül azt jelenti, hogy lesznek még. A többiek azért nem tudnak erről a dologról, mert kivágták az összefoglaló videóból, amit a Viadal után vetítettek le nekem, és élő adásban sem adták be. Ezt a félelmet meghagyta nekem a főváros, hogy egyedül cipeljem – én pedig túl gyáva vagyok hozzá, hogy bárkinek is beszéljek róla.