2014. január 9.

1. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim,
elérkeztünk az első fejezet utolsó részéhez. Ez után már háromnaponta fognak érkezni a részletek! Most magam hozom nektek, de nem tudom, hogy a következőt is én fogom-e, vagy ütemezem. Addig is, köszönök mindent! :)
U.I.: Tudom, hogy nem a leghosszabb rész, ezért elnézést kérek! :$
Dorine
__________________________________________



Valahogy kikötök a polc előtt, amin pár régi fotó van anyáék esküvőjéről. Átölelem a karjaimmal a mellkasomat, és nézem őket egy darabig. Aztán oldalra tekintek, ahol a szemeim azonnal megakadnak a koronán. Az aranyozott, gyémántokkal díszített koronán, ami a győzelmemet bizonyítja. Érte nyúlok, és a kezembe fogom. A hideg futkározik a hátamon, ahogy az ujjaim között forgatom. Soha többé nem akarom a fejemen látni, de úgy döntöttem, hogy kirakom a szobámban. Anyáék felajánlották, hogy vigyük le a pincébe, azonban nem engedtem nekik. Ez a korona akkor is jelent nekem valamit. Gyötrelmet, szenvedést, és megaláztatást. Gyötörtek és megaláztak, én pedig szenvedtem azért, hogy az enyém lehessen. Mikor eszembe jutnak az arénában átélt napok, úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Miféle ember akar emlékezni a borzalmakra? Talán az, aki felfogta, hogy az élet nem habos torta. Az, aki tudja, hogy volt egyszer egy lány, akit nem tudott megvédeni, és az, aki emlékszik a fiúra, aki talán szerette, és ismert egy másikat, aki megóvta őt. Az az ember, aki megjegyezte ezeket a dolgokat, és tudja, hogy sosem szabadulhat tőlük. És az az ember én vagyok. Semmi értelme a párnámba fúrni az arcomat és sajnáltatni magamat. Épp ellenkezőleg. Inkább felállok, ránézek a koronára, és arra gondolok, hogy milyen szörnyű volt ez az egész. Hogy az a lány és az a két fiú, rajtuk kívül pedig még húsz gyerek értelmetlenül halt meg. Hogy erre örökké emlékeznem kell. Miattuk. Mert ha én nem emlékszem Janára, Radlerre és Maximusra, akkor senki sem fog. Az emlékük örökké velem él. Minden egyes este visszatérnek hozzám a rémálmokban.
Azon kapom magam, hogy a koronával együtt leülök a zongorám elé, és papírt meg ceruzát veszek elő. Írni kezdek. Írok Janáról, írok Maximusról, és írok Radlerről is. Nem tudom, mennyire fog ez könnyíteni rajtam, de nem is ezért csinálom.

Futóhomokban élek
Lángra lobbanó lélek
Az vagyok,
Azok vagyunk.
Kimaradtunk,
Találkoztunk,
De itt maradtam egyedül,
Innen senki sem menekül.
Futóhomok,
Abban élek,
Az álmaim, tőlük félek,
Mert nem maradt belőletek
semmim, csak képek.
Örökké itt maradtok,
Vissza, vissza tértek,
Futóhomok,
Úgy félek...

Lehajtom a fejemet a papírra, a betűket simogatom az ujjaimmal, és közben a koronát bámulom. Ugyan olyan hideg ürességet érzek, mint előtte. Semmi nem változott. Talán már nem is fog soha.
Egészen addig ülök így, míg fel nem kel a Nap. Mikor az első sugarak megjelennek a szobámban, lassan felülök. Gyorsan a helyére teszem a koronát, felkapok egy nadrágot és egy pulóvert, aztán lesétálok a konyhába. Anyát látom, ahogy az asztalnál ül, és a kávéját szürcsölgetve olvas egy újságot.
- Jó reggelt – nyomok puszit az arcára, majd letelepszem mellé.
- Neked is, drágám – mosolyog rám. - Hogy aludtál? - Oldalra tolja az újságot, és belekortyol az italába.
- Nem túl jól – vallom be, ahogy megdörzsölöm a szemeimet. - Izgulok egy kicsit – teszem hozzá gyorsan.
- Ez természetes – mosolyog anya. - De ne izgulj, minden rendben lesz.
Egy darabig csendben bámulom az asztalt, és hallgatom anya lélegzését. Azon morfondírozom, hogy elmondjam-e neki, vagy inkább ne. Végül úgy döntök, hogy elmondom: elvégre csak az anyám. - Nem akarok az emberek szeme elé kerülni, anya – suttogom. - Utálnak. Miattam haltak meg a többiek. Huszonhárom gyerek halála szárad a lelkemen, és a többi körzet engem hibáztat. Hogy fogok a szemükbe nézni? Hogy mondjam el nekik, hogy minden nap szembesülnöm kell a tudattal, hogy gyilkos vagyok, és hogy majd' beleőrülök, annyira hiányzik Jana, Radler és Max? Bárcsak visszahozhatnám őket...
Anya leteszi a kávét, és magához húz. Úgy érzem magam, mintha ismét kicsi lennék, és elestem volna az udvaron. Emlékszem, hogy anyukám karjaiban minden fájdalom, könny és baj elszállt. De most úgy érzem, anya vállai túl törékenyek ahhoz, hogy ettől a fájdalomtól is megvédjenek.
- Nem vagy gyilkos, Sash – csitít. A hajamat simogatja, én pedig olyan mélyre fúrom az arcomat a köntösében, ahogy csak tudom. - Senkit sem öltél meg. A többiek nem miattad haltak meg, hanem a Viadal miatt. Azért maradtál életben, mert így kellett lennie, és ezt az emberek is el fogják fogadni. Jana és Radler szülei is látták, hogy mi történt. Nem fognak hibáztatni. - Anya csókot nyom a fejem búbjára, és a két keze közé fogja az arcomat. - Ők is tudják, hogy mennyire szeretted őket. És a Tizenkettedik Körzet is tudja, hogy mi volt a helyzet Maximusszal.
- Komolyan gondolod? - nézek bele a szemeibe.
- Komolyan – mosolyodik el. Még utoljára végigsimítja az arcomat, kapok egy puszit, aztán elküld zuhanyozni. - Van még másfél órád, hogy megérkezzen az előkészítő csapat és a stylistod! - kiabálja utánam.

6 megjegyzés:

  1. Szimplán szuper a vers, gondolom te írtad, egyszerűen eszembe jut tőle a trailer, és brrr, hátborzongató :) Ez a rész is rendben van, mint mindegyik másik is, bár kár, hogy ritkábban lesznek fejezetek :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen,. a verset én írtam, és direkt ezt raktam a trailerbe is. :D Örülök, hogy tetszett a rész, és köszi, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. sírtam :'( Radler és Jana :'( Radler <3
    De a rész nagyon jó lett ^^
    Réka :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is hiányoznak... :(
      Köszönöm a kommented! <3

      Törlés
  3. Rájöttem valamire, ami a blogoddal kapcsolatos. Függő lettem. Mikor már a füzetembe is azt írosgatom, hogy Tartsd Nyitva a szemedet akkor én nem lehetek más mint fanatikus rajongó :D Na, jó ez enyhe túlzás! Vagy négyszer újraolvastam a történetedet és nem vicc töri felelésnél is majdnem Sash viadalát kezdetem el felmondani, mert a blogodat olvastam tanulás helyett. Egyébként most már mindig számíthatsz a kommentjeimre. Várom a kövi részt. Puszi: Reni Everdeen :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hűha, hát ilyen drága vagy... :o
      Az egy dolog, hogy az igazi HG-ról irkálsz a füzetedbe (én is szoktam, mindenhol ott egy óra vagy egy Katniss vagy egy madárka), de hogy a Nyitott szemekről! Ez iszonyúan jól esik, köszönöm szépen! <3 Persze azért nem szeretném, ha miattam kapnál rossz jegyet... :P

      Üdv,
      Dorine

      Törlés