2014. január 18.

2. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3
Meghoztam a következő részt, remélem, ez is tetszeni fog nektek. :) Köszönöm a pipáitokat és a kommenteket, ezek rengeteget jelentenek! Valamint a 32.000-es látogatottságot, annyira hihetetlen! <33
Kellemes olvasást,
Dorine
______________________________________________



- Meglepetés – böfögi, ahogy észreveszi, hogy megláttam.
- Maga meg mit csinál itt?! - kiáltom, és elindulok felé.
- Úgy döntöttem, vonatozom kicsit. - Megpróbál beleinni a borosüvegbe, de az minden bizonnyal már üres, mert Haymitch a háta mögé hajítja, és elnyúl a fotelben.
- Nem úgy volt, hogy otthon marad? - kérdezem, miközben kicsit távolabb húzom a vele szemben lévő fotelt, és leülök.
- De – bólint kótyagosan -, aztán mégsem úgy lett.
- Totálisan részeg, Haymitch – mérem végig rosszallóan.
- Előfordul néha – vonja meg a vállait.
Már éppen szólnék neki, hogy szerintem jobb lenne, ha lefeküdne és kialudná magát, akárhogyan is keveredett fel erre a vonatra, mikor váratlanul betoppan Effie. Először a narancslé tócsán akad meg a szeme, mert egyenesen beletipegett, aztán rám néz, és végül kiszúrja Haymitchet is.
- Haymitch! - visítja. - Haymitch! Maga meg mit... mit csinál itt?!
- Ülök, nem látszik? - morogja. Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége.
- Na de ez a vonat a Győzelmi Körút résztvevőit szállítja! - kiáltja Effie magából kikelve. Ismét túldramatizálja a dolgokat. - Csakis őket, senki mást!
Haymitch felsóhajt, és végighúzza az arcán az egyik kezét. Még jó, hogy már eldobta azt az üveget, mert attól félek, most simán hozzávágná Effie-hez.
- Rendben – áll fel lassan a férfi -, akkor most eggyel több utasa lesz. Nem a világ vége. - Haymitch hangja idegesen megremeg, én pedig ismét rájövök, hogy ebből nem sok jó sülhet ki.
- Mi lenne, ha hívnánk valakit, aki feltakarít? - veszem a kezembe az irányítást. - Akkor maga elmehetne lepihenni, Effie végezhetné a dolgát, és nem lenne semmi baj.
Tudom, hogy elég hülyeségnek hangzik a dolog, de legnagyobb meglepetésemre hatásos. Haymitch sarkon fordul és egyetlen szó nélkül elkóvályog, Effie egy utolsó, lesújtó pillantás kíséretében szintén távozik, én pedig előző szavaimhoz híven elindulok, és keresek valakit, aki feltakarít az étkezőben.
Hamarosan találkozom egy szolgálóval, aki némán bólint, mikor megkérem a feladatra. Aztán megkeresem a saját kabinomat, gyorsan lezuhanyzom, belebújok egy puha hálóingbe, és lefekszem. Hosszú percekig bámulom a plafont, és magamban folyamatosan azért imádkozom, hogy mire hazaérek, semmi baja se essen a szüleimnek. Utána arra terelődnek a gondolataim, hogy talán mégsem lenne jó ötlet elaludnom, mert még a végén valaki meghallja majd a sikoltásomat, ami a rémálmok miatt lesz, és lebukom. Talán jó lenne beszélnem valakivel erről, csak az a baj, hogy Katnissen kívül senki sem értené meg teljesen, őt pedig nem akarom a saját problémáimmal zargatni. Cinna az egyetlen személy, aki rajtam kívül tud a rémálmokról, de rá kell jönnöm, hogy valószínűleg nem örülne nekem és annak késő este, hogy a rémálmaimról szeretnék beszélgetni vele. Így hát lassan belátom, hogy egy újabb éjszaka vár rám a tehetetlenség, a rettegés, és a kín fogságában.
Igazam lesz. Álmomban egy hatalmas, feneketlen, sötét szakadékban zuhanok egyre lejjebb, miközben a kezeim folyton az éles szikláknak ütődnek, mert próbálok megkapaszkodni. Madarak repdesnek a fejem fölött, valahol zúg a tenger, de én nem látok semmit, csak a pirosló vért a kézfejeimen. Próbálok kiáltani, segítséget hívni, de nem megy, egyetlen szó sem jön ki a torkomon.
Nem is a saját hangomra ébredek, hanem arra, hogy a vonat döccen egyet, aztán valami megnyikordul, és ismét beáll a csend.
Felülök az ágyban, kisöpröm a hajamat az arcomból, és a szemeimmel a zongorámat keresem. Akkor jövök rá, hogy nem otthon vagyok, mikor valaki megérinti a kabinomat elsötétítő nehéz bársonyfüggönyt. Talán megijednék, ha nem lennék ennyire zaklatott állapotban, de most inkább csak megnyugtat az alak látványa, mert biztosít róla, hogy nem én vagyok az utolsó ember Panemben.
Oldalra tolom a takarót, felállok, és megindulok az ajtó felé. Ahogy hozzáérek az üveghez és kilépek a folyosóra, még mindig nem tudom, hogy ki ez, és csak akkor jövök rá, mikor megérzem az alkohol mindent átható szagát.
- Haymitch? - nézek fel rá csodálkozva. Azt hittem, hogy talán egy Avox lesz az, aki meghallotta a hangomat.
- Miért nem alszol? - kérdezi, majd az ablaknak támaszkodik a könyökeivel, és kibámul az éjszakába. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, miért nem, de tőlem akarja hallani.
- Rosszat álmodtam – vágom rá halkan, majd a kabinom üvegének dőlök.
- Én is szoktam rosszakat álmodni – dörmögi, én pedig meglepődöm, hogy józan, noha nem is olyan régen még teljesen részeg volt.
- Ezért van magánál mindig egy kés? - kérdezem suttogva.
- Ezért – bólint rá. - De te inkább ne aludj késsel.
- Nem volt szándékomban – rázom meg a fejem.
Haymitch hallgat egy darabig, aztán megköszörüli a torkát. - Mindannyiunknak vannak rossz álmai. Csak senki nem tud róluk. Én már megtanultam kezelni, Katniss és Peeta is úgy, ahogy. Te pedig...
- Én még nem – bukik ki belőlem, és tudom, hogy most egy szuszra el fogok mondani mindent, ami nyomja a szívemet. - Rettegek, Haymitch. Minden éjszaka viszontlátom őket, mind visszajönnek! Jana, Max és Radler, folyton látom őket meghalni, újra és újra, és semmit sem tehetek. Bele fogok...
- Csöndesebben már! - mordul rám a fickó. - Azt akarod, hogy mindenki tudjon róla? - Vet rám egy jelentőségteljes pillantást, amiből máris tudom, hogy minden bizonnyal az egész vonat be van kamerázva.
- Nem akarom – rázom meg a fejem.
Haymitch felegyenesedik, és megvakarja a homlokát. - Most inkább feküdj le – tanácsolja. - Holnap hosszú napod lesz.
Nem kell sokáig győzködnie: egy perc múlva ismét az ágyamban vagyok, és a takarót a nyakamig húzva bámulok ki a fejemből. Azon gondolkodom, amit Haymitch mondott, hogy mindannyiuknak vannak rémálmai. Tudom, hogy ez a Viadal miatt van. Az ember nem egykönnyen dolgozza fel, mikor huszonhárom gyereket lát meghalni maga körül, ráadásul közben válogatott borzalmakban van része. Egyszer hallottam valahol, hogy a rossz emlékek ellen úgy lehet védekezni, ha jókra gondolunk helyettük. Így lehunyom a szemeimet, és felkutatom az agyamban a legrejtettebb dolgokat. Arra gondolok, mikor apával szedtem virágokat a Réten, vagy mikor életemben először ettem cukorkát. Aztán összeszorul a gyomrom, és pír önti el az arcomat, ahogy megérzem a bőrömön a puha takarót. Azt juttatja eszembe, hogy az már nem én vagyok. Az a régi, szegény Sash Candel volt, akinek akkora balszerencse ért, hogy kihúzták az Aratáson, és akit nem hagyott el a remény, így megnyerte a Viadalt. Én már egy új önmagam vagyok, de ezzel a gondolattal képtelen vagyok megbékélni, ezt mutatják az érzéseim is. Nem akarok új, vagy más lenni. Én én vagyok, és meg akarok maradni önmagamnak. És ebben a pillanatban tudom, hogy ez lesz az a dolog, amiért le fogom győzni a rémálmaimat.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Dorine,
    Ez a rész hosszabb, mint az előzőek, és ennek örülök! :D
    Tetszik az új desing, szerintem tükrözi Sash mostani állapotát.
    Nagyon-nagyon várom a következő részt!
    Alcott M.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett a rész és a dizi is, és köszönöm, hogy írtál! :)

      Törlés
  2. Tetszett a rész, örülök, hogy Haymitch is képbe került. :) Szurkolok Sash-nek, hogy sikerüljön legyőznie a rémálmait. És, szépen lassacskán a Tizenegyedik körzetbe érkeznek... Egyre kíváncsibb vagyok. :) Várom a következőt! :))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, hogy szurkolsz, majd átadom neki. :D
      Bizony, itt a Tizenegyedik Körzet. :)
      Köszönöm a kommented! <3

      Törlés
  3. Szia. Először is sajnálom hogy az előző részhez nem írtam de megírtam és nem osztotta meg mind1 most írok. Nagyon tetszik a rész és az új design is nagyon bejön. Már egyre jobban várom a Győzelmi Körút beszédeit. Puszi: Reni Everdeen :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj már, semmi gond, nem kötelező írni, akkor írsz, ha akarsz. :)
      Örülök, hogy tetszik a rész meg a dizi is! <3
      Köszönöm a komidat! :3

      Törlés