3. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Megint itt vagyok, egy kicsit még mindig megtörve a történtek után. Próbálok túl lenni rajta, csak olyan nehéz... :/ Na jó, most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy mennyire köszönöm nektek a támogatást, amit kapok tőletek. Komolyan. Ti vagytok a legjobb olvasók, elképesztő, hogy még mindig szeretitek a történetet, folyton visszajártok, nem unjátok meg. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

Elérkezett ez a rész is, csak az a baj, hogy az írásával akadtam meg egy csöppet, de remélem, nem fogom beérni magam. Ha a nyers szöveget nézzük, most tartunk kereken a huszadik oldalon, az Akik vagyunk pedig 74 oldalig van megírva egyelőre. No mindegy, majd alakul még.

Kellemes olvasást kívánok,

Dorine

_________________________________________

Haymitch még motyog valami olyasmit, hogy semmi szükség egy év után megint felkorbácsolni a kedélyeket, aztán Effie tovább csacsog, én pedig félig lehunyt szemekkel hallgatom. Végül, mikor az előkészítő csapat is megérkezik, leteszek az önsajnálatról, és keresek valami reggelit. A tányéromra szedek néhány gofrit, lelocsolom őket egy csomó csokival, vaníliával és narancslével, aztán tejszínhabot nyomok a tetejükre, és visszatelepszem a fotelembe. Egyedül azért használok villát, mert nem akarom tönkretenni ezt a csodás ruhát.

Egészen addig temetkezem a kajálásba, míg meg nem állunk. Akkor oldalra teszem a tányért és ami maradt, aztán engedem, hogy Venia újra megcsinálja a rúzsomat, és megengedek magamnak egy utolsó, mély sóhajtást, mielőtt kilépnék a kamerák kereszttüzébe.

Arra már rájöttem, hogy itt, az Első Körzetben minden csupa por és az egész területet szürke hegyek meg sziklák szegélyezik, de az eddig nem tűnt fel, hogy az emberek is ilyenek. Sőt, eddig egyáltalán nem is láttam embereket. Most is csak néha-néha bukkan fel egy-egy arc az esernyő karimája mögül, amit fölém tartanak, de akkor is itt vannak, és mind engem bámulnak. Autóval megyünk tovább, viszont ez nem tart sokáig: hamarosan azon kapom magam, hogy mélyeket lélegzem, aztán kilépek a verandára, az egész Első Körzet szeme elé. Azonnal belém szorul a szusz, úgy érzem, megfagyok. Ennek ellenére valahogy sikerül elbotorkálnom a mikrofonig, ami a tető alatt áll. A kezeimmel azonnal megragadom, és magamban hálát adok, hogy van mibe kapaszkodnom.

Emberek, mindenhol emberek. Többségük szürke, poros ruhát visel, és meglepő, hogy sokuk szőke. Gondolom ezért volt, hogy Radler és Libby is szőke volt, sőt, még az a lány is, aki Katnissék Viadalán szerepelt.

A tekintetem ide-oda cikázik az összegyűlt tömegen, és tudom, hogy el kéne kezdenem a beszédemet, de csak szorongatom a papírt, és levegő után kapkodva próbálom felfogni a helyzetemet. Itt van ez a sok ember, akik mind végignézték a szenvedéseinket. Tudják, hogy miről beszélgettünk, hogy azt hittem Radlerről, hogy áruló – és ettől hirtelen elszégyellem magam. Mikor azt hiszem, hogy ez már nem is lehetne kínosabb, megpillantok egy lányt oldalt, a tömeg elején, nem messze Radler családjától, akikre eddig még nem mertem ránézni. Olyan korú lehet, mint én, talán egy évvel idősebb. Hosszú, hullámos, lenszőke haja a homlokára tapad a víztől, szürke szemei körül vörös karikák éktelenkednek. Az esőtől nem látom tisztán, de azt hiszem, sír. Egyenesen engem bámul, résnyire nyílt ajkaiból pára áramlik ki, a tekintetében van valami, amitől egy utolsó, undorító kis senkinek érzem magam, egy szánalmas bogárnak, akit el kell taposni. A lány gyönyörű, kétség sem fér hozzá, és meglepően jól öltözött – még ahhoz képest is, hogy ugyan úgy látszik, az itteni emberek nem nagyon kedvelik a színeket, de azért többet megengedhetnek maguknak, mint más körzetekben, hiszen jobb kapcsolatot ápolnak a fővárossal.

Zavaromban nem tudok mit csinálni, elkapom róla a tekintetem, hátha elveszhetek a porban és az

esőcseppekben. Ám ehelyett megpillantom Radler, és a húga, Libby családját. Egyetlen porondot emeltek a színpad elé, egyenesen szembe velem, gondolom ez is a kínzásom része. Egy magas, bronz szőke hajú férfi, a szemei acélkékek. Elég erősnek nézem, biztos ő is bányában dolgozik, azoknak a bányáknak az egyikében, ahol a kapitóliumiak csillogó drágaságaihoz kutatják az alapanyagot. Az anyjuknak annyira fehér a bőre, mintha sosem érte volna Nap. A haja takaros kontyba rendezve, de még így is látszik rajta, az egész lényén, hogy mennyire megviselték a történtek. Mikor meglátom a gyerekeket, szabályosan megpördül velem a világ. Ott áll az a tizenhárom éves forma kisfiú, aki hangosan felsírt, mikor kihúzták a testvéreit. Aztán a szőke hajú, tündérien aranyos kislány, akiről Radler mesélt. Ő is szeret énekelni. Végül két még apróbb totyogó, akik az apukájuk lábába kapaszkodva próbálnak elbújni a kíváncsi szemek elől.

A szám kinyílik, de azonnal megtelik könnyekkel, amik szinte ömlenek belőlem. A szívem zakatolni kezd, teljesen elvesztem az uralmat a kezeim fölött. Elengedem a kártyát, amire a szövegemet nyomtatták, mire az lehull a földre. Aztán csak állok, bámulom a családot, belenézek a szülők szemébe, és azon agyalok, hogy mit is kéne tennem. A kisgyerekeket figyelem. Már bőrig áztak, mert a vékony szöveten, amit kifeszítettek a fejük fölé, átfolyik a víz. Én meg itt állok a tető alatt, ami teljesen vízmentes...

Előre lépek, és kiállok az esőbe. Hagyom, hogy a cseppek a bőrömnek ütközzenek, nem foglalkozom velük. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy erőt gyűjtsek, mire azonnal eszembe jutnak Haymitch szavai. Ne csinálj semmi hülyeséget. Eszedbe ne jusson.

Nem fogok hülyeséget csinálni.

- Radler volt a legkedvesebb fiú, akivel valaha találkoztam – mondom, mikor felpattannak a szemeim. Nincs nálam mikrofon, biztos, hogy nem hall mindenki, de pont ez a célom. Egyedül a családhoz intézem a szavaimat, csak hozzájuk, és ők pont elég közel vannak ahhoz, hogy az esőn keresztül is megértsék, amit mondok. - Nem a Kapitólium szabályai szerint játszott. Sokkal értékesebbnek tartom, mint magamat, vagy mint akárki mást ebben a gépezetben. Megvédte a húgát, megvédett engem... - A hangom eddig erőteljes volt, de most elcsuklik. Megint sírok, a forró könnyek összekeverednek a hideg esővel. - Nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem! - nyögöm furcsa, sírástól eltorzult hangon. Megrázom a fejem, átölelem a karjaimmal a derekamat, hogy enyhítsem a fájdalmat. - Annyira hiányzik! - zokogom. A tömegre meglepett csönd ereszkedik, nekem viszont minden indulatom elszabadul, ami eddig tartotta bennem az erőt. Hogy kérheti tőlem Haymitch, hogy tartsam magam ahhoz, amit a Kapitólium előírt? Erre nem vagyok képes. Én csak egy megtört kamasz vagyok, akinek tönkre vágták az életét. - Sajnálom – suttogom összeszorított szemekkel. - Annyira nagyon sajnálom...

Nem tudom, hány másodperc telik el, de végül valaki megragadja a karom, hátra ránt, és bevonszol a Törvényszék Épületébe. Mikor beérünk, elenged, és Katniss azonnal átölel. Jó erősen magamhoz szorítom, hátha lenyugszom.

- Mindent elrontottam, igaz? - kérdezem.

- Nem mindent – válaszolja. - Nem mindent...

Szörnyen érzem magam, így megpróbálom meggyőzni Effie-t, hogy hadd ne kelljen elmennem a díszvacsorára, de hajthatatlan. Így hát tűröm, hogy kisminkeljenek és ruhát adjanak rám.

Jön a díszvacsora, ami maga a kínhalál, végül pedig ismét vonatra szállunk, és tovább állunk.

Egész este elő sem jövök a kabinomból, csak fekszem az ágyamon, és hangosan bőgök. Effie többször is kopog az ajtómon, sőt, még azt is felajánlja, hogy beszélgessek vele. Először jól esik, hogy így törődik velem, de aztán rájövök, hogy így csak a saját szánalmamat és gyengeségemet bizonyítom, ezért a harmadik próbálkozásánál hangosan kiordítok neki, hogy hagyjon békén. Nem jön többet.