Sziasztok!
Megint itt vagyok, egy kicsit még mindig megtörve a történtek után. Próbálok túl lenni rajta, csak olyan nehéz... :/ Na jó, most nem erről akarok írni, hanem arról, hogy mennyire köszönöm nektek a támogatást, amit kapok tőletek. Komolyan. Ti vagytok a legjobb olvasók, elképesztő, hogy még mindig szeretitek a történetet, folyton visszajártok, nem unjátok meg. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3
Elérkezett ez a rész is, csak az a baj, hogy az írásával akadtam meg egy csöppet, de remélem, nem fogom beérni magam. Ha a nyers szöveget nézzük, most tartunk kereken a huszadik oldalon, az Akik vagyunk pedig 74 oldalig van megírva egyelőre. No mindegy, majd alakul még.
Kellemes olvasást kívánok,
Dorine
_________________________________________
Haymitch még motyog valami
olyasmit, hogy semmi szükség egy év után megint felkorbácsolni a
kedélyeket, aztán Effie tovább csacsog, én pedig félig lehunyt
szemekkel hallgatom. Végül, mikor az előkészítő csapat is
megérkezik, leteszek az önsajnálatról, és keresek valami
reggelit. A tányéromra szedek néhány gofrit, lelocsolom őket egy
csomó csokival, vaníliával és narancslével, aztán tejszínhabot
nyomok a tetejükre, és visszatelepszem a fotelembe. Egyedül azért
használok villát, mert nem akarom tönkretenni ezt a csodás ruhát.
Egészen addig temetkezem a kajálásba,
míg meg nem állunk. Akkor oldalra teszem a tányért és ami
maradt, aztán engedem, hogy Venia újra megcsinálja a rúzsomat, és
megengedek magamnak egy utolsó, mély sóhajtást, mielőtt kilépnék
a kamerák kereszttüzébe.
Arra már rájöttem, hogy itt, az Első
Körzetben minden csupa por és az egész területet szürke hegyek
meg sziklák szegélyezik, de az eddig nem tűnt fel, hogy az emberek
is ilyenek. Sőt, eddig egyáltalán nem is láttam embereket. Most
is csak néha-néha bukkan fel egy-egy arc az esernyő karimája
mögül, amit fölém tartanak, de akkor is itt vannak, és mind
engem bámulnak. Autóval megyünk tovább, viszont ez nem tart
sokáig: hamarosan azon kapom magam, hogy mélyeket lélegzem, aztán
kilépek a verandára, az egész Első Körzet szeme elé. Azonnal
belém szorul a szusz, úgy érzem, megfagyok. Ennek ellenére
valahogy sikerül elbotorkálnom a mikrofonig, ami a tető alatt áll.
A kezeimmel azonnal megragadom, és magamban hálát adok, hogy van
mibe kapaszkodnom.
Emberek, mindenhol emberek. Többségük
szürke, poros ruhát visel, és meglepő, hogy sokuk szőke.
Gondolom ezért volt, hogy Radler és Libby is szőke volt, sőt, még
az a lány is, aki Katnissék Viadalán szerepelt.
A tekintetem ide-oda cikázik az
összegyűlt tömegen, és tudom, hogy el kéne kezdenem a
beszédemet, de csak szorongatom a papírt, és levegő után
kapkodva próbálom felfogni a helyzetemet. Itt van ez a sok ember,
akik mind végignézték a szenvedéseinket. Tudják, hogy miről
beszélgettünk, hogy azt hittem Radlerről, hogy áruló – és
ettől hirtelen elszégyellem magam. Mikor azt hiszem, hogy ez már
nem is lehetne kínosabb, megpillantok egy lányt oldalt, a tömeg
elején, nem messze Radler családjától, akikre eddig még nem
mertem ránézni. Olyan korú lehet, mint én, talán egy évvel
idősebb. Hosszú, hullámos, lenszőke haja a homlokára tapad a
víztől, szürke szemei körül vörös karikák éktelenkednek. Az
esőtől nem látom tisztán, de azt hiszem, sír. Egyenesen engem
bámul, résnyire nyílt ajkaiból pára áramlik ki, a tekintetében
van valami, amitől egy utolsó, undorító kis senkinek érzem
magam, egy szánalmas bogárnak, akit el kell taposni. A lány
gyönyörű, kétség sem fér hozzá, és meglepően jól öltözött
– még ahhoz képest is, hogy ugyan úgy látszik, az itteni
emberek nem nagyon kedvelik a színeket, de azért többet
megengedhetnek maguknak, mint más körzetekben, hiszen jobb
kapcsolatot ápolnak a fővárossal.
Zavaromban nem tudok mit csinálni,
elkapom róla a tekintetem, hátha elveszhetek a porban és az
esőcseppekben. Ám ehelyett megpillantom Radler, és a húga, Libby
családját. Egyetlen porondot emeltek a színpad elé, egyenesen
szembe velem, gondolom ez is a kínzásom része. Egy magas,
bronz szőke hajú férfi, a szemei acélkékek. Elég erősnek nézem,
biztos ő is bányában dolgozik, azoknak a bányáknak az egyikében,
ahol a kapitóliumiak csillogó drágaságaihoz kutatják az
alapanyagot. Az anyjuknak annyira fehér a bőre, mintha sosem érte
volna Nap. A haja takaros kontyba rendezve, de még így is látszik
rajta, az egész lényén, hogy mennyire megviselték a történtek.
Mikor meglátom a gyerekeket, szabályosan megpördül velem a világ.
Ott áll az a tizenhárom éves forma kisfiú, aki hangosan felsírt,
mikor kihúzták a testvéreit. Aztán a szőke hajú, tündérien
aranyos kislány, akiről Radler mesélt. Ő is szeret énekelni.
Végül két még apróbb totyogó, akik az apukájuk lábába
kapaszkodva próbálnak elbújni a kíváncsi szemek elől.
A szám kinyílik, de azonnal megtelik
könnyekkel, amik szinte ömlenek belőlem. A szívem zakatolni kezd,
teljesen elvesztem az uralmat a kezeim fölött. Elengedem a kártyát,
amire a szövegemet nyomtatták, mire az lehull a földre. Aztán
csak állok, bámulom a családot, belenézek a szülők szemébe, és
azon agyalok, hogy mit is kéne tennem. A kisgyerekeket figyelem. Már
bőrig áztak, mert a vékony szöveten, amit kifeszítettek a fejük
fölé, átfolyik a víz. Én meg itt állok a tető alatt, ami
teljesen vízmentes...
Előre lépek, és kiállok az esőbe.
Hagyom, hogy a cseppek a bőrömnek ütközzenek, nem foglalkozom
velük. Egy pillanatra lehunyom a szemeimet, hogy erőt gyűjtsek, mire
azonnal eszembe jutnak Haymitch szavai. Ne csinálj semmi hülyeséget.
Eszedbe ne jusson.
Nem fogok hülyeséget csinálni.
- Radler volt a legkedvesebb fiú,
akivel valaha találkoztam – mondom, mikor felpattannak a szemeim.
Nincs nálam mikrofon, biztos, hogy nem hall mindenki, de pont ez a
célom. Egyedül a családhoz intézem a szavaimat, csak hozzájuk,
és ők pont elég közel vannak ahhoz, hogy az esőn keresztül is
megértsék, amit mondok. - Nem a Kapitólium szabályai szerint
játszott. Sokkal értékesebbnek tartom, mint magamat, vagy mint
akárki mást ebben a gépezetben. Megvédte a húgát, megvédett
engem... - A hangom eddig erőteljes volt, de most elcsuklik. Megint
sírok, a forró könnyek összekeverednek a hideg esővel. - Nem
tudtam, hogy mit kellett volna tennem! - nyögöm furcsa, sírástól
eltorzult hangon. Megrázom a fejem, átölelem a karjaimmal a
derekamat, hogy enyhítsem a fájdalmat. - Annyira hiányzik! -
zokogom. A tömegre meglepett csönd ereszkedik, nekem viszont minden
indulatom elszabadul, ami eddig tartotta bennem az erőt. Hogy
kérheti tőlem Haymitch, hogy tartsam magam ahhoz, amit a Kapitólium
előírt? Erre nem vagyok képes. Én csak egy megtört kamasz
vagyok, akinek tönkre vágták az életét. - Sajnálom – suttogom
összeszorított szemekkel. - Annyira nagyon sajnálom...
Nem tudom, hány másodperc telik el, de
végül valaki megragadja a karom, hátra ránt, és bevonszol a
Törvényszék Épületébe. Mikor beérünk, elenged, és Katniss
azonnal átölel. Jó erősen magamhoz szorítom, hátha lenyugszom.
- Mindent elrontottam, igaz? -
kérdezem.
- Nem mindent – válaszolja. - Nem
mindent...
Szörnyen érzem magam, így
megpróbálom meggyőzni Effie-t, hogy hadd ne kelljen elmennem a
díszvacsorára, de hajthatatlan. Így hát tűröm, hogy
kisminkeljenek és ruhát adjanak rám.
Jön a díszvacsora, ami maga a
kínhalál, végül pedig ismét vonatra szállunk, és tovább
állunk.
Egész este elő sem jövök a
kabinomból, csak fekszem az ágyamon, és hangosan bőgök. Effie
többször is kopog az ajtómon, sőt, még azt is felajánlja, hogy
beszélgessek vele. Először jól esik, hogy így törődik velem,
de aztán rájövök, hogy így csak a saját szánalmamat és
gyengeségemet bizonyítom, ezért a harmadik próbálkozásánál
hangosan kiordítok neki, hogy hagyjon békén. Nem jön többet.
Ó, Istenem, ez valami fantasztikus rész volt! Eddigi kedvencem. Annyira szépen írtál le mindent, hogy Sash mit érez ezzel kapcsolatban. És ez a beszéd...:( Most már ezekután nekem is hiányzik Radler, olyan jó és szerethető volt. :/ Várom a következőt! :)
VálaszTörlésJuj, nagyon örülök, hogy fantasztikusnak tartod! :3
TörlésNekem is nagyon hiányzik Radler, komolyan. :(
Köszönöm a kommentedet! <3
Jaj Te <3
VálaszTörlésSikerült megsiratnod..... :/
Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha én is ott lennék és éreztem Sash fájdalmát... :) Hihetlen, nagyon jó lett ^^
Réka :)
Hogy megsirattalak? :O Hűha, ez ám a dicséret! Köszönöm szépen, örülök, hogy elértem a célom... :3
TörlésKöszönöm a kommented, és remélem, sikerül majd egyszer megnevettetnelek is. ;)