5. Fejezet - II. rész

Sziasztok! 

Végre itt a tavasz! Március elseje van, annyira király... :D Meg is hoztam nektek az új részt, remélem, tetszeni fog, mint a többi. Köszönöm a pipákat és a kommenteket, aranyosak vagytok, és megint csak nem győzöm hangsúlyozni, mennyire jól esnek! :3 <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

___________________________________________________

Olyan hirtelen torpanok meg, hogy a csuklóm kicsúszik Haymitch szorításából. Ő csak pár lépés után lassít, aztán rám néz. Még azelőtt kell megszólalnom, mielőtt bármit is mondhatna – bár a szívem mélyén így is tudom, hogy meg fog győzni a gondolataim ellenkezőjéről.

- Nem hagyhatjuk ott az a sok embert – rázom meg a fejem.

- Akkor mit akarsz csinálni? - Haymitch tesz felém egy lépést, mire lesütöm a szemem.

- Vissza kéne mennünk, hogy...

- Rendben – szakít félbe idegesen. - Menj csak vissza, égesd halálra magad, vagy érd el, hogy megkorbácsoljanak, nekem tökmindegy.

- Haymitch...

- Sash – utánozza a hangomat -, hülyeséget csinálnál, fogd már fel! Hidd el, nekem se kellemes az, ami ott történik, mert az összes pia oda van, de nem tudsz segíteni az embereken!

Az ajkamba harapok, és kényszerítem magam, hogy elinduljak előre. Nem vissza, nem a Zug felé, csak előre, Haymitch, és a biztonság irányába. Nem nézem, hogy ő is jön-e, csak a homlokomba nyomom a sapkámat, és fújtatva tovább állok. Ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy mégsem azért teszem, mert a szívem mélyén igazat adtam volna Haymitch szavainak, hanem azért, mert eszembe jutott, mit mondott Snow elnök. Maradjon csak egyszerű és szürke, mint volt, mint az otthona, ne törekedjen világmegváltó dolgokra, mert az olyanok, mint maga, könnyen belebuknak a nagyszabású tervekbe. Attól még, hogy megnyerte a Viadalt, semmivel sem lett több. Hagyja, hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy történniük kell. És mivel minden bizonnyal nem csal a megérzésem, hogy Snow keze van a Zug leégetésében, ezért úgy érzem, a legjobb az lesz, ha inkább haza megyek, és otthon várom meg, hogy lecsillapodjon az idekint uralkodó vihar.

Otthon meglepve tapasztalom, hogy anyáék semmit sem tudnak arról, mi folyik éppen odakint. Először nincs ínyemre, hogy beszámoljak róla, mert nem szeretném, ha halálra izgulnák magukat, de végül muszáj előadnom, hogy miért vagyok csupa szénpor. A reakciójuk az, amit vártam: anya elsápad, apa meg jól leszid, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen. Szívesen elmondanám neki, hogy igazából az egész úgy kezdődött, hogy Haymitch-csel akartam beszélni ott, nála, de aztán tájékoztatott, hogy minden szavunkat lehallgatják, ezért kellett olyan félreeső helyre mennünk, azonban természetesen erről hallgatok. Helyette viszont azt mondom, hogy sétáltam egyet, és valahogy a Zug oldalában kötöttem ki. Aztán azzal az indokkal vonulok el a szobámba, hogy pihenni szeretnék. Ez nem is hazugság, mert amint becsukom magam mögött az ajtót, ledőlök az ágyamra, és egy párnába temetem az arcom. A szemeim előtt látom, ahogy emberek égnek bent a Zug épületében, ahogy a testüket lassan elemésztik a lángok, és szinte hallom, ahogy segítségért kiabálnak. Aztán azon kezdek agyalni, hogy itt vagyok én, aki igazából semmi ehhez a hatalmas, féktelen gépezethez képest, ami maga a Kapitólium és a rendszere. Egyszerűen csak belekerültem a mókuskerékbe, és már nincs kiszállás. Hallottam pár régi győztesről, akik gyógyszerfüggők lettek, vagy alkoholisták, mint például Haymitch. Mi van, ha én is olyan leszek, mint ők? Ha egy idő után nem fogom bírni ezt az egészet, ha elegem lesz a gondolataimból és a rémálmokból...

A hátamra fordulok, és felsóhajtok. Bárcsak sosem húzták volna ki a nevem! Bárcsak tovább éheznék és egy apró, koszos házban élnék a szüleimmel! Bárcsak ugyan az a lány lennék, aki voltam: egy félénk tinédzser, aki túl gyáva ahhoz, hogy akárkivel is szembeszegüljön. De most már az emberek az egész fővárosban ismerik a nevemet, és ez egy kicsit olyan, mintha egy lennék közülük. Ha megszólalok, figyelnek arra, amit mondok. Tiszta maradtam, valaki olyan, aki más, mint a többi győztesük.

Olyan hirtelen ülök fel, hogy a vér egy pillanatra kiszalad a fejemből, és megszédülök. Összeszorítom a szemeimet, és mire megint kinyitom őket, már hangosan kalapál a szívem. Az ablakhoz rohanok, de csalódottan tapasztalom, hogy nem tudok kimenni, mert már kezd sötétedni. Fel-alá kezdek járkálni a szobámban, az agyam folyamatosan kattog, legalább olyan erővel dolgozik, mint egy atomreaktor. Ezer és ezer "Mi lenne, ha...?" rajzik fel az elmémben, de az összeset magamba fojtom, és elhatározom, hogy először Katnissnek beszélek az ötletemről. Végre valami, amit használhatok. Így már kevésbé érzem magam esetlennek, és a tudat, hogy tehetek valamit, amivel megvédem a szeretteimet, magabiztosabbá tesz. Már csak arra várok, hogy Katniss hazajöjjön, aztán lelépünk valahová, és mindenről beszámolok neki.

A fejemet kapkodva nézek szét a szobámban. Rengeteg csodaszép holmim van, bár egy részükhöz még hozzá sem értem. Mikor visszatértem a Tizenkettedikbe, és beköltöztünk az új lakhelyünkre, a ház már be volt rendezve: még gyümölcs is volt az asztalon álló tálban, sőt, kenyér a tartóban, étel a hűtőben – egyszóval minden. A szobám is tele volt mindenféle cuccokkal, de ahogy mondtam, nagy részüket még csak meg sem érintettem eddig. Most valami papírféleség után kutatok a szemeimmel, de végül leteszek arról, hogy leírjam az ötletemet, mert eszembe jutnak Haymitch szavai, miszerint minden lépésünket figyelik a Kapitóliumban.

Így hát aztán bizonytalanul, de izgalommal telve várok. Egész éjjel a széles, utcára néző ablakpárkányomon ülök: körbebugyolálom magam a takarómmal, a hátamnak támasztom a párnámat, felhúzom a lábaimat, és azt várom, hogy megérkezzen Katniss. Szuper, mert innen pont rálátni a házukra, meg Peetáékéra is, sőt, szinte az egész Győztesek Falujára is. Mondjuk Haymitch háza egy kicsit lelóg.

Addig mélázom magamban mindenféle dolgon – persze leginkább az ötletemen -, hogy lassan elálmosodom. A szempilláim hirtelen mázsás súlyúak lesznek, lassan lecsukódnak, és aztán elalszom. Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, először azt hiszem, hogy álmodom. Piszkosfehér színű havat látok magam alatt, és arra várok, hogy lezuhanjak, de aztán nem történik semmi. Kell pár másodperc, míg felfogom, hogy nem lebegek, csak a homlokomat támasztom az ablaküvegnek, és így olyan, mintha semmi sem tartana. Lassan távolodom el az üvegtől, aztán egy hatalmas ásítás kíséretében kinyújtóztatom a tagjaimat. Összevont szemöldökökkel bámulom az elém táruló látványt, aztán hirtelen, ahogy meglátom a Katnissék házához vezető lábnyomokat a vastag hóban, izgalom tölt el, és tudom, hogy dolgom van. Gyorsan lerúgom magamról a takarót, és miközben meleg holmikat húzok magamra, rájövök, hogy ma éjjel nem riadtam fel egyetlen rémálomra sem, ebből pedig csak az következhet, hogy nem voltak rémálmaim. Először nem értem, hogy miért, de aztán leesik. Azért, mert a tudat, hogy van valami, amit pajzsként állíthatok magam és a családom elé Snow fenyegetéseivel szemben, megnyugtat. Kevésbé vagyok tőle törékeny, ez pedig erősebb annál, ami történt. Hiszen a remény az egyetlen olyan dolog, ami erősebb a félelemnél.