6. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak ilyen későn, de meghoztam a következő részt. Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok, és remélem, a folytatás is tetszeni fog! <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

________________________________________________

'Can I make it better?'

Felsóhajtok, elhúzom a nehéz függönyöket, és az ágyam felé indulok. Szeretnék lefeküdni, mázsásnak érzem a tagjaimat, de a tekintetem megakad a zongorámon. Riki arca rémlik fel bennem, és halványan elmosolyodom. Remélem, jól van. Már egy ideje nem beszéltünk a Győzelmi Körút miatt, de megkértem Cinnát, hogy feltétlenül adja át neki az üdvözletemet. Talán lassan itt az ideje, hogy felhívjam, és beszélgessünk. Természetesen semmi komolyat nem mondhatok el neki, mert lehallgatják a telefonokat, azt pedig végképp nem akarom, hogy Rikinek valami baja essen miattam.

Leülök a zongorához, majd végighúzom az ujjaimat a billentyűkön. Leheletvékony por fedi őket, hiszen már jó ideje hozzájuk se nyúltam. Itt az idő tehát, hogy játsszak egy kicsit.

Lenyomom az első hangot, amit rögtön követ is a második. Ez egy gyermekdal, még anya dúdolta nekem régebben, én pedig addig szórakoztam, míg rá nem jöttem, hogy játsszák zongorán. Riki megmutatta, hogyan írjak kottákat, amikkel lejegyezhetem a saját magam által alkotott dallamokat, de nekem nem megy a kottázás. Nem szeretem, mikor a zenét papírra vetem, mert szerintem a zene az zene, megélni kell, nem pedig leírni. Az összes dallam a fejemben él, sosem írom le őket. Most sem teszem: csak játszom a dalt. Egyszer, kétszer, háromszor, egészen addig, míg már a szöveget is éneklem vele. Aztán felsóhajtok, és beesett vállakkal görnyedek a zongorám fölé. Nem sírok, de a kezeim remegnek. Ha ez történt ma... Ha ez történt, akkor ki tudja, mi fog holnap? Holnap majd apát fogják nyilvánosan megkorbácsolni? Vagy ide jönnek, és az egész családomat tömlöcbe vetik? 

Az ajkaim megremegnek, és hirtelen düh árad szét bennem. Akármennyire is ott zakatol a fejemben, hogy mi történt, és hogy mit mondott Snow elnök, idegesít a tudat, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva. Senkinek nincs joga így uralkodni másokon... És ekkor eszembe jut, hogy nem mondtam el Katnissnek, amit akartam. Mondjuk nem is volt rá nagyon alkalmam, de amint tudom, megosztom vele az ötletemet, és tudom, hogy ki fogunk találni valamit.

Az ujjaim váltanak, és újabb hangokat kezdek lenyomni a zongorán.

- Talán elrontottam valamit? - éneklem suttogva. - Szabad... szabad újra csinálnom? Kijavíthatom? Mutasd meg, hogyan legyek jobb, mutass utat... Talán valami rosszat mondtam? Újrakezdhetem? Talán elrontottam valamit? Csinálhatom jobban?

Még órákig ülök a zongorám előtt. Addig ütöm a billentyűket, míg a szemhéjaim teljesen el nem nehezülnek. Eddig is fáradt voltam, de tudom, hogy ha lefekszem, csak még rosszabb helyre kerülök, mint a valóság. Így hát próbálom addig húzni az alvást, amíg tudom, mert attól tartok, egy olyan nap után, mint a mai, nem lesz nyugodt éjszakám. Ám mivel nem ülhetek egész idő alatt a zongora előtt, végül a fáradtság győz, és megadom magam. Elterülök az ágyamon, magamra húzom a takarót, és erősen a mellkasomhoz szorítok egy párnát.

Ahogy sejtettem, álmomban most sem vagyok egyedül. A Főtéren állok, körülöttem földbe vert oszlopok, és mindegyikhez hozzákötöttek valakit, akit szeretek. Békeőrök korbácsolják őket, és míg az egyiket próbálom megállítani, addig a másik ordítása kínoz. Végül a füleimre szorítom a kezeimet, és a földre kuporodom. Várom, hogy elhaljon a hangjuk. Ám hiába, hiába várok. Egyedül a hajnal segít rajtam. 

Pontban hétkor felpattannak a szemeim, és zihálva ülök fel az ágyamban. A takaró össze-vissza van, a párna régen a földön hever, jóval távolabb. Furcsa, de a fejemben azonnal meghallom a dalt, amit este kreáltam. Talán valami rosszat tettem? Újracsinálhatom? Pár pillanat alatt állva termek, és lefirkálom a szöveget. Aztán felállok, és megpróbálom minden gondomat a papíron hagyni.

Két nap telik el. Nem történik semmi. Nem csinálok semmit, csak várok. Várok valami csodára, ami majd egyik pillanatról a másikra megoldja a problémáimat. De akármerre jár is az a csoda, egészen biztos, hogy nem fog egyhamar megérkezni, ugyanis hatalmas hó esett ezalatt a két nap alatt. Azt hiszem, ezért nem történik semmi. A harmadik nap estéjén már alig bírok nyugton maradni, egyedül azért nem verekszem át magam Katnissékhez, mert nem akarom, hogy anyáék feleslegesen aggódjanak. Telefonon sem hívhatom, hiszen mindent lehallgatnak. Aztán egyszer, valahogy a harmadik és negyedik nap között éjszakán ismét felriadok. Ám most nem a rémálmomra, hanem arra, hogy valaki dobálja az ablakomat. Kalapáló szívvel mászom ki az ágyamból, és nézek le. Katniss áll a hóban: annyira be van bugyolálva meleg ruhákkal, hogy alig látni az arcát, ráadásul elég sötét is van, de én így is felismerem. Ahogy kinyitom az ablakot, jeges levegő áramlik a meleg szobába.

- Katniss! - suttogok le. - Te mit csinálsz itt?

- Öltözz fel, aztán gyere ki! - suttog vissza. Megütögeti a jutazsákot az oldalán, és az erdő felé biccent. - Hozz valami kaját is!

Összepréselem az ajkaimat, de félelem helyett öröm és megkönnyebbülés árad szét a bensőmben.