7. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim!

Meghoztam az újabb részt, ami előtt tényleg nem szeretném húzni a szót, csak ismét megköszönöm, hogy itt vagytok, és kellemes olvasást kívánok. <3 

Üdv,

Dorine Osteen

_________________________________________________________

Jeges félelem lesz úrrá rajtam, és elsírom magam. Felhúzom a lábaimat, belefúrom az arcom anya ölelésébe, és egészen addig így maradok, amíg el nem fogynak a könnyeim. Ez lehetetlen, ilyen nincs. Annyi mindenre gondoltam... Annyit agyaltam, hogy milyen büntetéseket szabhatnak ki rám, ránk, Katnissre és a családjainkra: megkorbácsolnak, nyilvánosan megkínoznak, megölnek, de ez eszembe se jutott. Snow egy zseni, egy őrült, gonosz, romlott zseni, akit mindent bevet annak érdekében, hogy ő kerüljön ki győztesként a játszmából. Még azelőtt eltesz minket láb alól, mielőtt bármivel is visszavághatnánk. Négyen vagyunk győztesek: Haymitch, Katniss, Peeta és én. Valamiért úgy érzem, mindenképpen Haymitch lesz a mentor, és ez azt jelenti, hogy mégis egy arénában fog rám találni a végzet. Semmi esélyem, hogy megnyerjem. Tavaly más volt a helyzet, hiszen gyerekek voltak az ellenfeleim, de idén felnőttek, gyakorlott gyilkosok, olyanok, akiket már egyszer győztessé avattak.

A következő két napban nem mozdulok ki otthonról. Attól tartottam, hogy a bejelentés után rögtön itt lesznek a sajtósok, hogy felvegyék a reakciónkat, de semmi ilyesmi nem történik. Sőt, az élet mintha visszaállna a rendes kerékvágásba. Újra beindul a munka a bányában, Gale meggyógyul (ezt onnan tudom, hogy látom, mikor az édesanyjával hazamegy), az emberek kimerészkednek az utcákra. Én meg csak naphosszat gubbasztok a szobám ablakának belső párkányán, és azon agyalok, hogy a Tizenkettedik Körzet biztosan azért tért magához, mert végre elégtételt kaptak. Valamiért úgy érzem, utálnak engem. És nem csak engem, hanem az összes többi győztest is. Irtóznak tőlünk, mert azt hiszik, mi már egyek vagyunk a kapitóliumiak közül. Pedig ez nem igaz. Sőt, sokkal rosszabb helyzetben vagyunk, mint a Körzet, vagy a Kapitólium lakói. Persze ez senkit nem érdekel.

Négy nap telik el. Senkihez sem szólok. Aztán egyszer hallom, hogy csöngetnek lent, és anya beenged valakit. Aztán lépések a lépcsőn, végül benyitnak a szobámba. Felhúzom a lábaimat, átölelem őket, a térdeimre hajtom a fejem, és lehunyom a szemeimet. A látogató az ajtóban áll, és biztos vagyok benne, hogy engem néz, de nem foglalkozom vele. Végül akkor nézek fel, mikor egy perc után sem szól semmit. Katniss az. A vadászkabátja alját szorongatva áll, az arca beesett, a bőre jó pár árnyalattal fehérebb, a szemei kisírva, az egész megjelenése zilált. Az én szemeimbe is könnyek szöknek, és azonnal felpattanok. Átrohanok a szobán, és mikor a nyakába vetem magam, már megint sírok. Ő is átölel, olyan erősen szorítjuk egymást, mintha attól félnénk, hogy a másik bármikor eltűnhet.

- Vissza kell mennünk – suttogom zokogva.

- Vissza – bólint szintén sírva Katniss.

El kell telnie pár percnek, mire sikerül összeszednünk magunkat. Hiába, Katniss erős, de egy ilyen hír őt is alaposan padlóra küldte. Leülünk az ágyam szélére, és a mentorom sóhajtásából rájövök, hogy beszélni jött velem. Már előre sejtem, hogy miről.

- Vagy téged, vagy engem fognak kisorsolni a lányok közül, ez egyértelmű – kezdi. - Ha engem választanak és Haymitchet a fiúk közül, Peeta biztosan jelentkezik majd a helyére. Mindenképpen megpróbálom lebeszélni, mert ha mentor marad, akkor biztosan élni fog, de tuti, hogy jelentkezni akar majd, hogy megvédjen engem. Akkor neked kell lenned az önkéntesnek. - Itt rám néz, nyel egyet, és jelentőségteljesen megköszörüli a torkát. - Sash, ha így alakul majd, mindenképpen Haymitchnek kell lennie a mentornak, mert neki a legnagyobb az esélye arra, hogy élve kihozza Peetát az arénából.

- Értem – bólintok üveges tekintettel.

- Nem, nem érted! - Katniss megrázza a vállaimat, hogy észhez térjek. Ahogy a szemeibe nézek, amik még mindig vörösek a sírástól, résnyire nyílnak az ajkaim. - Peetának életben kell maradnia, fogd fel! Vele együtt a tervünk is élni fog!

- Felfogtam – felelem halkan. Dühöngeni szeretnék, Katniss tudtára adni, hogy mennyire önző vagyok, mert élni akarok, és elsősorban a saját életem érdekel ebben a pillanatban, de nem teszem. Semmi értelme, így hát csak bólintok egyet. - Fel fogjuk áldozni magunkat Peetáért.

És ami azt illeti, az elkövetkezendő hónapokban mindent meg is teszünk azért, hogy ez sikerüljön. Úgy viselkedünk, akár csak a Hivatásos kiválasztottak: naponta edzünk, futunk, gyakorlunk. Katniss megtanítja nekem elméletben az íjászat minden csínját-bínját, hiszen az erdőbe nem mehetünk ki, hogy tényleges fegyvert használjak. Haymitch erős, de mivel sokat ivott, az alkohol teljesen hazavágta a szervezetét, és borzasztó hamar kimerül. Ezért Peeta – mert Peeta az edzőnk – megszabja neki, hogy vegyen a hátára, és cipeljen ide-oda, hogy megerősödjön. Normális esetben a hasamat fognám erre az ötletre, de mivel úgy érzem, napról napra egyre jobban megkeseredem, nem ellenkezem. Csak tűrök és tűrök, tűröm, hogy Peeta kiabáljon velem, ha valamit nem csinálok teljes erőmből, leállok a negyedik kilométer után, vagy nem talál célba a botom, amit lándzsaként dobtam el. Aztán egyszer betelik a pohár. Éppen lenyomok egy fekvőtámaszt, mellettem Haymitch és Katniss is, mikor Peeta elkezd arról magyarázni, hogy nem jól csinálom. Lehet, hogy tényleg megőrültem, de egyszer csak felpattanok, és rávetem magam. Mivel váratlanul érte a támadás, elterül a földön, és pedig püfölni kezdem a mellkasát.

- Fogd már be! - üvöltöm. Az arcom eltorzul, a könnyeim elhomályosítják a látásomat. - Fogd be, nem érdekel, mit csinálok rosszul! Úgy csinálom, ahogy akarom! - Valaki durván felemel, leránt Peetáról a derekamnál fogva, és a következő pillanatban már tudom is, hogy Haymitch az. - Utálsz, azért csinálod ezt! - Most Haymitch hátát verem az öklömmel, de még mindig a fiúhoz intézem a szavaimat, aki zihálva, kerek szemekkel, Katniss-szel maga mellett bámul rám. - Nem az én hibám, hogy Max meghalt! Gyerünk, ölj meg, mert meghalt, rajta, Peeta! - Olyan hangosan ordítok, hogy szerintem még a Perem utolsó házaiban is hallják. A nyakamon teljesen kidagadnak az erek, a fejem vörös lesz, nem is hasonlítok önmagamra. A torkom teljesen kikészül, berekedek, és a végén – szánalmas módon – megint bömbölni kezdek.

Haymitch a hátán cipel el egy ház oldalához, aztán letesz a tövébe, és akkora pofont kever le, hogy csillagokat látok.

- Te teljesen megőrültél?! - förmed rám. Látom rajta, hogy nem sok kell neki ahhoz, megint adjon egyet, ezért összehúzom magam, és a kezeimmel eltakarom az arcom. Borzasztóan érzem magam. Szánalmas vagyok.

- Ne üssön meg... – nyöszörgöm rekedt hangon.

Haymitch megragadja a csuklóimat és leszorítja a kezeimet: így kényszerít, hogy ránézzek. - Ha nem hagyod abba ezt a viselkedést, akkor megint lekeverek egyet! - sziszegi az arcomba. - Hidd el nekem, drágaságom, egyikünknek sem kellemes a helyzet, de így még én sem viselkedem! - Egy kicsit hátrébb hajol, és megtörli a száját. - Legalább abban biztosak lehetünk, hogy fegyver nélkül is menni fog a gyilkolás – morogja végül.

Ettől a kijelentésétől csak még jobban erősödik bennem az érzés, hogy szörny lettem, minden bizonnyal tényleg megőrültem. És ez a tudat nem múlik el, sőt, mire elérkezik az Aratás napja, már a saját szemembe se merek belenézni, nem hogy Katnissébe vagy Peetáéba. Mindenki tekintetét kerülöm.