16. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Örülök, hogy a jelek szerint tetszett nektek a Nyitott szemek könyvborító, nekem mindenesetre bejön, az tuti. :) Most pedig meghoztam az új részletet, remélem, ez is tetszeni fog, és továbbra is pipáltok meg írtok, boldoggá tennétek vele. Hiába hozom fel majdnem minden rész előtt, hogy pipáljatok és írjatok, igazából azt hiszem, inkább megköszönnöm kéne azoknak, akik megteszik, szóval... KÖSZÖNÖM! <3

Ölellek titeket, Bridget

______________________________

Jana a kezébe fogja a táskáját és kicipzározza, aztán megmutatja, hogy mije van. Egy kötél, egy kulacs víz, egy pár váltás zokni, és egy csomag gyufa – meg persze a három kés, amiket a derekára csatolható bőrövben hord. Megegyezünk, hogy a mai éjszakát még egészen biztosan ezen a fán töltjük, aztán holnap hajnalban tartunk egy leltárt, és felosztjuk egymás között a felszerelésünket. Végül ellenőrizzük a csapdát, és útra kelünk a romok felé, mert Jana szerint ott biztonságos. Szerintem amúgy ebben az arénában sehol sem biztonságos, de erről persze egy szót sem szólok.

Iszom egy kis vizet, aztán sóhajtok egyet, és lehunyom a szemeimet. Ma nincs vetítés, mert nem halt meg senki. Gyorsan megpróbálom sorra venni, hogy kik vannak még életben. Az Első Körzetből Libby, a beteg lány, és a bátyja, Radler. Gondolom együtt vannak valamerre, pontosabban a Bőségszarunál, legalábbis a Hivatásosak erről beszéltek. Aztán ott van még Athena és Cirius, akik a tizenegyes sráccal álltak össze, és az arénát járják, hogy levadásszák a többieket. Nash az Ötödikből. Katniss azt mondta, rá felfigyelt, de én annyira nem értem, hogy miért. Teljesen átlagos fiúnak néz ki, azt leszámítva, hogy talán okosabb, mint a többi kiválasztott. És ha valaki okos, az könnyebben túlél egy ilyen helyet. A Hetedik Körzetből mindketten, és Smirk is meg van még a Tizenegyedikből. Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán Smirk, az őrült és fura lány itt mászkál valahol. Lehet, hogy olyan halk, mint egy szellem, és a most pont búvóhelyünk alatt oson el. Vagy éppen a fánkra mászik felfelé, hogy aztán megfogja a bokámat, és lerántson a földre. A gondolattól kiráz a hideg, és gyorsan magamhoz húzom a lábaimat. A szívem kalapálni kezd. Most jól fog jönni egy olyan cukorka. Óvatosan előhalászom a táskámból, de a zacskó így is hangosan zörög. Jana nem szól semmit, vagyis minden bizonnyal elaludt. Miután bekapom a zöld kockát, azonnal megnyugszom. Az imént végigvett kiválasztottakon, és persze rajtunk kívül már csak egyetlen fiú van életben. A magas, elvadult külsejű Maximus Battleship, aki segített nekem feljutni a kocsinkig az interjúk végén. Vajon merre lehet? Jól van, vagy éppen haldoklik? Felsóhajtok. Nem kéne ilyesmin gondolkodnom. Ezen a helyen egyetlen dolog járhat a fejemben, az pedig nem egy másik kiválasztott, akit ráadásul alig ismerek. Túlélés. Ennek kell hajtania. Ez a Viadal harmadik napja, és még életben vagyok. Továbbra is ez a célom. 

Valami olyan dolog fogalmazódik meg a fejemben, ami eddig is ott motoszkált a szívem legmélyén, de túl gyáva voltam hozzá, hogy valóban bele merjek gondolni. És ez a dolog nagyon egyszerű. Szeretném megnyerni a hetvenötödik Éhezők Viadalát.

Hajnalban ébredek. Az órám még csak négyet mutat. Hatalmasat ásítok, aztán körbenézek. Vagyis csak próbálok körbenézni, ugyanis két méternél nem látok távolabb. Sűrű, fehér köd gomolyog a magasra nyúló fenyőfák törzsei között. Elég hátborzongatóan néz ki, de legalább valamennyire takar. Óvatosan oldalba bököm Janát, aki erre azonnal kikap egy kést az övéből. Mikor meglátja, hogy csak én vagyok az, felsóhajt, és elrakja a fegyvert.

- Bocsi – ásítja -, de hát muszáj mindig készenlétben lenni, mert...

- Oké – szakítom félbe. Próbálok nyugodt lenni, de ahogy eszembe jut, hogy egy arénában vagyunk, azonnal idegeskedni kezdek. - Szedd össze a cuccaidat, aztán csináljuk, amit megbeszéltünk – mondom, miközben elrakom a takarót. Vacognak a fogaim. Nagyon hideg van. Úgy öt perc múlva már a földön vagyunk, és a csapdám felé tartunk.

- Remélem, van benne valami – suttogja Jana fojtott hangon.

- Én is – motyogom az orrom alatt. Ahogy egyre közelebb érünk a csapdához, a szívem egyre hevesebben kezd verni. Aztán eljön az igazság pillanata. Legnagyobb örömömre egy szép kövér nyúl fekszik a földön a csapdámba gabalyodva.

- Azta! - Jana azonnal a nyúl mellé térdel, leszedi róla a huzalt, és a kezeibe fogja. - Ez van vagy három kiló!

Én is letérdelek, majd miután a szövetségesem átnyújtja nekem az állatot, szemügyre veszem. Fehér, puha bundája csomókba ragadt a párás levegőtől és a nedves mohától, de a teste még meleg kicsit, ami azt jelenti, hogy nem olyan régen akadt bele a csapdába. Ahogy így nézegetem a nyulat, összeszaladnak a szemöldökeim. - Most hogyan tovább? - kérdezem Janától, aki erre kerek szemekkel, csodálkozva bámul vissza rám.

- Meg kell nyúzni, aztán ki kell belezni, és meg kell sütni – magyarázza. 

Elfintorodom, és lerakom a zsákmányunkat a földre. Végigsimítom a puha, nedves bundát. - Tuti, hogy én nem fogom szétszedni – rázom meg a fejem. Soha életemben nem csináltam még ilyesmit, és meg kell mondanom, hogy egészen sajnálom ezt az aranyos nyuszit.  

Borító

Sziasztok!

Amint láthatjátok, most nem részt hozok, hanem egy kis extrát, amit ma csináltam a történethez. 

Mivel annyit foglalkozom a Nyitott szemekkel, mintha valóban ki akarnám adatni, úgy döntöttem, hogy csinálok hozzá egy szembőli borítót. Szerintem nem lett olyan rossz,  viszont kíváncsi lennék a ti véleményetekre is: ha meglátnátok egy ilyen fedőlapot a könyvesbolt polcán, beleolvasnátok, esetleg meg is vennétek? 

Hű, azt hiszem simán elküldeném egy kiadónak ezt a történetet, ha nem lenne fanfiction. Mit gondoltok, lenne esélye? :)

Tényleg várom a válaszaitokat, és akkor itt is van a borító két változatban:

_________________________________

Köszönöm, ha írtok: Bridget <3

ÚJ KÉPEK A KARAKTEREK MENÜPONTBAN!

15. Fejezet - V. rész

 - Sash! - mondja. Hangszíne átmenet a suttogás, és a kiabálás között. - Sash, hol vagy?

- Itt! - lépek elő a fa mögül. Abban a pillanatban, ahogy Jana felismer, hatalmas vigyor terül szét az arcán, ledobja a cuccait a földre, és rohanni kezd felém.

- Sash! - Mikor odaér hozzám, a nyakamba ugrik. - Azt hittem, már sosem talállak meg! - Akkora a lendülete, hogy fellök, és mindketten a földön landolunk. Még szerencse, hogy a moha jó puha, mert máskülönben most csúnyán megüthettük volna magunkat.

- Én is azt hittem. - Nagy nehezen felülök, és visszaölelem Janát, aki úgy kapaszkodik a nyakamba, mintha soha többé nem akarna elengedni. - Kerestelek, de...

15. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Ugyan kicsit este, de meghoztam az új részletet, remélem, tetszeni fog - szerintem ebben van talán a történet legaranyosabb jelenete. :3

________________________

"I'm like a bird"

A zene kicsit furcsa lehet egy HG sztorihoz, de szerintem illik ehhez a részhez. :)

Ez nem lesz elég. 

Rájövök, hogy a támogatók ízig-vérig kapitóliumi polgárok, ezért úgy is gondolkodnak, mint egy kapitóliumi. A logikájuk nagyon egyszerű: valamit valamiért. Ha én mutatok nekik valamit, amiben majd kedvüket lelik, akkor cserébe én is számíthatok a segítségükre. De mit csináljak? Mit szeretnek bennem az emberek? A hangomat. Énekeljek? Hogyan? És mit? 

Összehúzom a szemeimet, és végignézek az erdőn. Valamit muszáj lesz kitalálnom. Ha elkezdek hangosan dalolászni, akkor esetleg meghallhat valaki. A nézők szerintem annak is örülnének, de én már kevésbé. Meghallok egy madarat, ahogy éppen vígan dalolászik, és abban a pillanatban beugrik, hogy mit fogok tenni.

Félhangosan elkezdem dúdolni a dalomat, amit az interjún énekeltem. Eldúdolom az első versszak dallamát, aztán fülelni kezdek. Az összes madár hallgat. Megint eldúdolom, aztán ismét várok. Először csak az egyik kezd rá, de hamarosan követi a második, és a harmadik is. Átköltik a dallamot, újakat szőnek bele, mélyítik, húzzák. Úgy fél perc múlva az összes madár az én dalomat énekli, azonban rajtam kívül senki sem tudja, hogy ez az én dalom. A madarak annyira átköltik, hogy alig felismerhető. Az, aki csak egyszer hallotta életében, biztos, hogy nem ismeri fel. A nézők közül is csak Riki és Cinna tudja azt, amit én. Ettől kicsit jobban érzem magam, és megint rázendítek. Amíg dúdolok, a madarak hallgatnak, aztán mikor én hallgatok, ők kezdenek énekelni. Fekete-fehér szárnyakat is látok, és ebből tudom, hogy éppen fecsegőposzátákkal dalolászom. Igazi kis koncertet csapunk. Mikor az állatok megtanulják a dallamokat, halkan énekelni kezdem a szöveget is.

- Csak tarts ki – suttogom. Először nem merek hangosabban beszélni, de aztán rájövök, hogy a madarak olyan hangosak, hogy én nem is hallatszom. - Csak tartsd nyitva a szemed – éneklem hangosabban. - Csak tarts ki, és minden szebb lesz. - Elnyújtom az utolsó betűt. 

Az egyik fecsegőposzáta a magasba repül, aztán piruettet dob a levegőben, végül leszáll egy alacsonyabb ágra. A társa rögtön követi, és kórusban kezdenek rá a dallamra. Aztán ahogy a madarakkal együtt dúdolom a dallamot, a többi állat is felszáll. A fejem felett kezdenek körözni, és közben csak úgy szórják a hangokat. Egyre többen lesznek. 

- Ígérem! - Már egész hangos vagyok. Kicsit félek, hogy még a végén valaki tényleg meghall, de ez az egész jelenet annyira lenyűgöző, hogy pár pillanat elég ahhoz, hogy minden aggodalmamat levetkőzzem. 

Madarakkal együtt éneklek. Én is közéjük tartozom. Én is madár vagyok. A szárnyak felettem suhognak, és hangjuk összekeveredik a nevetésemmel. Már nem érdekel, hogy egy arénában vagyok. Csodálatos érzés árad szét minden egyes tagomban. Ismerem ezt az érzést. Boldogság, ez a neve. Boldog vagyok. 

Addig éneklem a madarakkal, míg egyszer csak a vállamra nem hullik valami. Először megrémülök és elhallgatok, de aztán ahogy észhez térek a boldogságból, megint felderül az arcom. Egy apró kis csomag. Gyorsan megfogom, még mielőtt lehullana a földre, aztán leszedem róla az ezüst színű ejtőernyőt, amivel érkezett. Miközben a madarak tovább dalolnak, kibontom az ajándékot. Egy orsóra tekert, hosszú, vékony, de nagyon erős fémhuzalt kaptam. Úgy néz ki, tetszett a támogatóimnak a rögtönzött koncert. 

Felnézek az égre, és megköszönöm a madaraknak, hogy énekeltek velem. A kintiek most biztosan azt hiszik, hogy nekik mondtam köszönetet, de ez nem zavar. Sőt, még jó is, hiszen illene megköszönnöm a huzalt, de én igazából úgy érzem, nem tartozom nekik hálával. Kaptak tőlem cserébe valamit. Nem tartozom nekik. Kvittek vagyunk. 

Mintegy válaszként, egy fecsegőposzáta hatalmasat rikkant, aztán dalolva elröppen. Mosolyogva nézem, ahogy a többiek is követik. Egyre távolabbról hallom a dallamokat, míg végül a csapat olyan messzire ér, hogy ismét magamra maradok. Az ujjaim között forgatom az apró orsót, és próbálom kitalálni, hogy hol csináljak csapdát. Végül egy farönk töve mellett döntök, és azonnal neki is látok a feladatnak. Egész gyorsan megy, és egész jól is sikerül. 

Miután végzek, pár lépés távolságból is szemügyre veszem az eredményt. Nem is látszik, ami jó. Én is csak azért látom, mert tudom, hol keressem. Egy nyúl vagy egy mókus nem fogja tudni, hacsak nem érzi meg az emberi szagot. 

Gyorsan szórok pár marék tűlevelet meg egy kis mohát a csapdára, aztán megpróbálom megjegyezni, hogy hol van, és elindulok. Nem akarok messzire menni, csak annyira, hogy az állatok ne érezzék meg a jelenlétemet. 

Éppen elindulok egy bokor felé, mikor mozgást hallok a hátam mögül. Gyorsan beugrom egy fa mögé, mert arra számítok, hogy máris a csapdámba akadt valami, de aztán egészen más dolog történik. Valaki a nevemen szólít. Annyira meglepődöm, hogy beletelik pár pillanatba, míg felismerem a hangot.  

15. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim,

azt hiszem, elképzelhető, hogy így, ahogy egyre haladunk a történetben, egyre ritkábban fogom hozni a részeket (2-3 naponta), hogy ne legyen olyan gyors a vége. Azért remélem, itt maradtok, visszajártok, és nem tűntök el. Most is hoztam az új részletet, és kérlek titeket, hogy pipáljatok! Az előző részre 25 kattintás volt, és 8 pipa. Nem fogok könyörögni meg komihatárt bevezetni, mert gyerekes hülyeségnek tartom, de azt hiszem, cserébe azért, hogy én mindig hozom a folytatást, ti igazán megtehetnétek annyit, hogy kattintotok egyet a fejezet végén, hogy milyen volt. Igazán jól esne, és természetesen az is jól esik, hogy vannak most is pipák rendszeresen. Akik jelzik, hogy olvastak, azoknak nagyon köszönöm! <3 És akinek nem inge az előző dolog a nempipálással, az ne vegye magára. 

Most pedig itt van a folytatás az ugrás után, jó olvasást! :)

Bridget