12. Fejezet - III. rész

Mire mi megérkezünk, már mindenki ott van az ebédlőben. Ahogy leülök, látom, hogy Effie rosszallóan méreget. Gondolom az a baja, hogy alig látszik ki az arcom a pulóverből, de nem foglalkozom vele. Nézzen csak. Úgysem fog már sokat látni. Ma este Avoxok szolgálják fel a vacsorát, ami előételből, háromféle főételből, és desszertből áll. Mindenki cseverészik, de legnagyobb meglepetésemre a játékmesterek előtti bizonyításunkról egy szó sem esik. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem is fog. Néha Maximus-ra nézek, és kicsit reménykedem benne, hogy elkaphatom a tekintetét. Nem bírom, de azért nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit csinált.

 - Mesélhetnétek – csicsergi egyszer csak Effie, miközben a villájára szúr egy apró, sárga színű valamit. - Mi történt? - Rám néz, aztán Maxra, aki még arra se méltatja, hogy felnézzen a tányérjából. Nem nagyon kapcsol, és Peetának kell oldalba böknie, hogy végre megszólaljon.

 - Nem sok érdekes – vonja meg a vállát. - Átlyukasztottam pár bábut.

Lopva Haymitchre nézek, aki éppen egy pohár bort önt magába. Kicsit kezdek kétségbeesni, hiszen tudom, hogy most én jövök. Pár pillanatig csak az evőeszközöket hallani, aztán Effie folytatja.

 - Ennyi? Na és mit szóltak hozzá a játékmesterek?

 - Nem néztem – feleli mogorván a fiú. Effie Trinket elég sértődékeny, ráadásul kapitóliumi, ami annyit tesz, hogy elég egy rossz szó, és akár egy életre képes leírni, én pedig máris látom Maximus szavainak a következményét. Effie úriasan körbetörölgeti sárgára rúzsozott ajkait, aztán eltolja magától a tányérját, és sóhajt egyet.

 - Rendben. Értem. Akkor nincs más kérdésem. - Egy pillanatig már kezdek örülni, hogy talán megúszom a kérdezősködést, de Effie most felém fordul. Az arca komor, és még komorabb lesz, mikor ismét meglátja bebugyolált fejemet. - Sash, asztalnál nem illik az ilyesmi – mondja, miközben szúrós szemekkel végigmér. Nem láttam még mérgesnek, de ahogy így elnézem, Max eléggé felhúzta, és nem lenne jó, ha rám is berágna.

 - Micsoda? - Úgy teszek, mint aki nem érti, mire céloz. A pulóver hosszú ujjait gyűrögetem az asztal alatt, és próbálok nem ránézni.

 - Az, hogy... - A hangja egyre csak emelkedik, én pedig összeszorítom a fogaimat, nehogy valami olyat mondjak, amit később megbánok. Effie nem tudja, hogy mi történt. Jó is, hogy nem tudja. Nem kell tudnia. Nem tudhatja. Azért viselkedik így, mert nem tudja, de engem akkor is idegesít, hogy ilyen apró dolgokon kiakad. Szerencsére nem tudja végigmondani, amit akar, mert Haymitch félbeszakítja.

 - És te? - kérdezi. Ránézek. - Hogy teljesítettél? - Összehúzom a szemeimet. Pontosan tudja, hogy hogy teljesítettem, de tuti, hogy nem azt akarja kiszedni belőlem. Csak a helyzetet akarja megmenteni. Muszáj lesz kitalálnom valamit, de semmiképpen sem akarok hazudni. Nem szoktam, és nem is tudok.

 - Lövöldöztem – nyögöm ki. - Nyilakkal.

 - Csodás – csapja össze a tenyereit Haymitch, aztán egy Avox behoz egy hatalmas, lila színű tortát, aminek azonnal nekilát. - Ki kér sütit?

Miután a kedélyek úgy, ahogy lenyugodnak, és mindenki teletömi magát a tortával, közösen átvonulunk a nappaliba, amit Effie szalonnak hív.

 - Ez a kedvenc helyem ebben az egész épületben – csacsogja Portiának. Úgy látszik, már el is felejtette, milyen morcos volt az előbb. - Olyan kényelmes, és olyan nagy. A színei is gyönyörűek.

Letelepszünk a félkör alakú díványra, aztán fojtott beszélgetés közepette megvárjuk, míg elkezdődik az adás, amiben elmondják, hogy egyes kiválasztottak hány pontot kaptak a játékmesterektől. Lélekben felkészülök rá, hogy teljesen mindegy, hány pontot kapok. Nem éri meg izgulni. Mikor azonban megjelenik Caesar Flickerman, és elmondja, amit mindenki tud, vagyis hogy mi következik, a gyomrom teljesen összemegy. Libby beesett arca villan a képernyőn. Négy pontot kapott. Aztán Radlert látom, aki viszont kilencet. Ez azért nem rossz. Athena szintén kilenc pontot, Cirius tizenegyet kapott. Idegesen markolászom a pulóveremet, ahogy meglátom a tizenegyest. Az Ötödik Körzet két kiválasztottja, Sly és Nash közepes pontszámot szerzett, Nontha viszont egész jól teljesített, mert a fényképe alatt a nyolcas villan fel. A Kilencedik Körzet fiú kiválasztottja szörnyű pontszámot kap, pontosan kettőt. Egy kicsit feldob, mikor meglátom, hogy Jana is nyolc pontot szedett össze. Azia hetet, Tharin tízet, Smirk hatot. A képernyőn felvillan a Tizenkettedik Körzet címere, mire a kezem önkéntelenül kutatni kezdenek valami után, amibe kapaszkodhatom, ugyanis annak ellenére, hogy elvileg nem kéne izgulnom, a szívem olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről. Egy kézbe botlok. Nem tudom, kié, de nem is érdekel. Csak jó erősen megszorítom. Maximus arcát látom a képernyőn. Caesar Flickerman a papírjaiba, aztán a kamerába bámul. Max fényképe alatt felvillan egy tízes. Peeta örömében felkiált, és a levegőbe csap. Effie sikítozik, Portia tapsol. Még erősebben szorítom a kezet, ahogy az én arcom jelenik meg a képernyőn. Caesar arcát fürkészem: papírok, aztán a kamera. Mintha mosolyogna a szeme. A számat harapdálom, érzem a vér ízét, de nem érdekel. Lélegzetvisszafojtva bámulom a képernyőt. Aztán pár kínkeserves, órának tűnő másodperc múlva meglátom a számot.

12. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasók!

Szombaton nyaralni megyek, ezért ez az utolsó rész, amit még én rakok be így közvetlenül. A többi időzítettről fog menni, de nem két, hanem háromnaponta, hogy ne legyek lemaradva a véleményekről. 

Köszönöm a hat pipát, ÉS A 8000 KATTINTÁST! <3

_________________________________

"Is it just a Game? I don't know." (ZENE)

- Minden oké lesz – suttogja Katniss.

- Semmi baj – mondom halkan. - Már beletörődtem.

Katniss elenged az öleléséből, és összevont szemöldökökkel végigmér. - Mibe törődtél bele?

- Abba, hogy semmi esélyem. - A hangom megint kezd élettelen lenni.

- Ne mondj ilyeneket! - csattan fel. - Tavaly én is eléggé elszúrtam a dolgokat, és látod, még mindig itt vagyok...

- Ez nem egészen ugyan olyan, Katniss. - Érzem, hogy megint sírni fogok. A könnyeimet még a beletörődés nyugalma sem tudja visszatartani, így hát gyorsan megdörgölöm a szemeimet, és még jobban az arcomba húzom a kapucnit. Katniss a két keze közé fogja az államat, és belenéz a szemembe.

- Nem adhatod fel. Érted? - Olyan elszánt képet vág, hogy egy pillanatra elszégyellem magam, amiért ilyen könnyen megadtam magam. És ebben a pillanatban világosság gyullad a fejemnek abban a kis zugában, ahol az az utolsó remény mocorgott. - Ígérd meg, hogy nem adod fel!

- Ígérem – motyogom az orrom alatt. Katniss elengedi az államat, és abban a pillanatban beállít Cinna. Mély levegőt veszek, mielőtt megfordulok, és sokatmondóan Katniss-re nézek, aki bólint egyet. Aztán elrejtem az érzéseimet, ahogy a stílustanácsadóm tanította, és mosolyogva ránézek. - Szia!

- Szia, Sash! – Legnagyobb megkönnyebbülésemre nagyon úgy néz ki, hogy Cinna semmit sem vesz észre rajtam. Persze az is lehet, hogy ő is csak a szokásos nyugalmával és a mosolyával takarja, mit is gondol valójában.

Felnyalábolok az asztalról egy szendvicset, aztán míg útban vagyunk Riki felé, gyorsan megeszem. Az énektanáromnak se nagyon tűnik fel a lelkiállapotom, de mintha Othie másképp viselkedne egy kicsit. Mikor két éneklés között lehajolok, hogy megsimogassam, megáll közvetlenül előttem, és a szemembe néz. Ijesztő, mert még sosem nézett macska a szemembe. Kinyújtja az egyik lábát, és puha mancsát az arcomnak nyomja. Aztán nyávogni kezd, mintha csak azt kérdezné: "Mi baj?". Erre aztán megint könnyek szöknek a szemembe. Nem akarok sírni, most semmiképpen sem, így hát gyorsan megcirógatom az állát, és felállok. Csomót éneklünk, Riki betanít pár egyszerű lépést, és megmutatja, hogy melyik a legelőnyösebb mosolygás, mikor vesz a kamera.

- Mindig az megy éppen, aminek pirosan világít a teteje – magyarázza. Nagyokat bólogatok, de végig figyelek rá, hogy a kapucni eléggé takarja a képemet. Igazából ez az éneklés és az interjú az utolsó hegy, amit meg kell másznom. Aztán már csak az aréna van, ahol számolhatom, hogy hány napig maradok életben. Kihúzom, amíg tudom, de a játékmesterek úgyis kinyírnak. Nem fogják hagyni, hogy egy ilyen közveszélyes valaki nyerje meg a Viadalt. Arról már nem is beszélve, hogy még ha nem is rontottam volna el mindent ezzel a szörnyű alakítással, akkor se lenne sok esélyem. Megint megszólal a fejemben a vészcsengő, hogy mi van, ha mégis...? A mikrofonba kell kapaszkodnom, és egy pillanatra a szemeimet is kénytelen vagyok lehunyni, mert émelyegni kezdek. Fura ez az egész. Feladom. Belenyugszom. Közben reménykedem. Megígérem Katniss-nek, hogy mégsem fogom feladni. A fejem összezavarodik, és sóhajtok egyet. Mikor kinyitom a szemeimet, Katniss szavai visszhangoznak a fejemben. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nem adhatod fel. Nagyokat nyelek, de ez sem segít. Végül odasétálok a kanapéhoz, és lehuppanok rá. Riki megsimogatja a hátamat.

- Elég lesz mára? - kérdezi magas, érdes, de azért nagyon kedves hangján. Ahogy felém hajol, megcsapja az orromat az édes illat.

- Azt hiszem – mondom. Próbálok erősnek és határozottnak tűnni. Végül is tényleg elég lesz mára a gyakorlásból, mert kiválóan tudok már mindent, arról nem is beszélve, hogy nemsokára itt a vacsoraidő. Elköszönünk Rikitől, aztán elindulunk visszafelé. Míg be nem csukódik mögöttünk a liftajtó, visszatartom a lélegzetemet, és szinte eltűnök a hatalmas pulóverben. Nem nézek Cinna felé, de magamon érzem a tekintetét. A lift csigalassúsággal vánszorog fölfelé. Persze az is lehet, hogy csak nekem tűnik így. Szeretnék minél előbb kiszállni, mert attól félek, ha Cinna észrevette rajtam – márpedig tuti észrevette -, hogy valami nem stimmel, akkor rá fog kérdezni, én pedig megint sírva fogok fakadni. Már az ötödik emeleten járunk, mikor aztán tényleg szóba hozza a témát.

- Van valami baj, Sash?

- Nincs – vágom rá kapásból, de tudom, hogy Cinna nagyon is tisztában van azzal, hogy nem teljesen mondok igazat. Hetedik emelet. Siess már!

- Biztos? - érdeklődik Cinna. - Csak mert olyan csöndes vagy. Ha gondolod, nyugodtan elmondhatod. Szívesen meghallgatom.

- Tényleg nincs. –Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, hogy rátudjak nézni, sőt, még egy mosolyt is eleresztek. Látom a szemén, hogy még mindig nem győztem meg, de van olyan jó fej, és nem kezd el faggatni. Mikor a tizedikre érünk, eszembe jut Jana ajánlata. Talán ez elterelné a gondolataimat. - Képzeld – újságolom Cinnának -, a lány a Tizedik Körzetből szövetséget ajánlott nekem.

- Tényleg? - Cinna egyik szemöldöke a magasba ugrik, mire hevesen bólogatni kezdek.

- Igen. Jana a neve, pont egykorú velem. - Megérkezünk a tizenkettedikre, és beszélgetve lépünk be a lakosztály ajtaján.

- Katniss-nek mondtad már?

- Még nem – vallom be, de azt már nem teszem hozzá, hogy azért nem, mert más vonta el a figyelmemet.  

12. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Meghoztam az új részt. Eléggé leálltatok a kommentekkel, aminek nem örülök... :/ De legalább néhányan pipáltok, ezt pedig köszönöm nektek. <3 Nem tudom, hogy hányan olvastátok más blogokon ezt a bloglovinos dolgot, de akkor most én elmondom nektek: július elsejétől megszűnik a Google Reader opció, ami annyit jelent, hogy el fognak tűnni a rendszeres olvasók. Ha nem szeretnél mindig azon parázni, hogy miről maradsz le, hiszen nem tudod nyomon követni a kedvenc blogodat (;D), akkor katt a kis kockára a jobb fölső sarokban, és kövess. Ugyan olyan, mintha Google Reader lennél, mert a Bloglovin is megjeleníti az új bejegyzéseket. Ez nektek is jó, mert minden olvasnivaló egy helyen lesz, és nekem is, mert látom, hogy hányan vagytok kíváncsiak a folytatásra. Tényleg nem nagy munka, csak két kattintás az egész. Köszönöm, ha követtek. :3 É még annyit, hogy dartbirivel létrehoztunk egy közös blogot, amit említettem már itt, és ahová várjuk az olvasókat és a véleményeket. 

És most jó olvasást, kommentekre fel! ^^

___________________________

Fogalmam sincs, hogy mit ért "tinilány-szindróma" alatt, de jelen pillanatban ez foglalkoztat a legkevésbé. Rá kell magam szánnom, hogy megszólaljak, mert attól félek, hogy ha bármit is mondok, azonnal elsírom magam. - Sírsz még egy kicsit? - kérdi Haymitch.

- Nem... - suttogom. Rekedt vagyok és erőtlen, de szerencsére Haymitch itt van, és rajta kívül senki sem lát ilyennek. - Nem... - Újabb öt perc csendben. Aztán lassan kibontakozok az ölelésből, Haymitch ad egy zsebkendőt, és kifújom az orromat. Ülünk egymás mellett. - Én... - kezdem halkan. Alig hallani a hangomat.

- Igen?

- Én...

Megint egy perc.

- Hmm?

- Meglőttem. - Elcsuklik a hangom, és megint kicsordul egy könnycsepp a szememből. Nem azért, mert már megint felzaklatott a dolog, hanem a tudat miatt, hogy ki fognak nyírni az arénában.

- Kit lőttél meg? - Haymitch hangja ugyan olyan, mint az előbb. Megtörlöm az orromat, aztán a zsepivel babrálok, míg rászánom magam a válaszra.

- Egy Békeőrt.

Haymitch hallgat egy darabig. Nem látom az arcát, még a szemem sarkából sem, mert lefelé lógatom a fejem, és a copfom pont eltakarja előlem. Félek, hogy mi lesz a reakciója. 

- Hogy történt? - Csak ennyi. Hogy történt? Azt hittem, kiabálni fog, és mindenféle ronda dolgokat vág majd a fejemhez, végül kirobog a szobámból, én meg megint sírva fakadok. Ehelyett teljesen normális hangon egyszerűen csak megkérdezi, hogy hogy történt.

- Csak szerettem volna, ha emlékezetes leszek – suttogom fojtott hangon. Kicsit aggódom még, hogy esetleg megint rákezdenek a könnyeim, de szerencsére semmi ilyesmi nem történik. Úgy látszik, tényleg kisírtam magam. - Megkértem a játékmestereket, hogy oltsák le a villanyokat, miután tüzet rajtam két bábu előtt. Megtették. Aztán leguggoltam, hogy átlőjem a tűzön a nyilat, egyenesen bele a bábuba. Már pont lőttem volna, mikor az egyik játékmester megzavart, aztán a következő pillanatban bejött két Békeőr, én meg kibillentem az egyensúlyomból, és lábon lőttem az egyiket... Mivel a nyilam átment a tűzön, majdnem fel is gyújtotta a férfit. Aztán két doki meg a társa elvitte, Seneca Crane meg elküldött. - Pár szipogással fejezem be a történetet. Haymitch hallgat egy pár pillanatig, de aztán végül megszólal.

- Hát úgy hallom, sikerült emlékezeteset alakítani.

 Bólintok. Igazából nem tudom, hogy ezt hogy érti, de az biztos, hogy ezt a dolgot nem akarom mások orrára kötni. Már csak azért sem, mert nem akarok csalódást okozni a többieknek, de persze nagyon szégyellem is a dolgot.

- Én igazából csak azt bánom, hogy így véglegesen megpecsételtem a sorsomat – suttogom. Még mindig nem merek hangosabban beszélni.

- Ezen nem éri meg agyalni – vonja meg a vállait Haymitch. Megigazítom a hajam, és ránézek. - Tavaly Katniss egyenesen a játékmesterekre lőtt rá, mégis tizenegy pontot kapott.

Összeszorul a gyomrom. - Miért van az a furcsa érzésem, hogy nem fogok olyan jól járni, ha esetleg valamilyen csoda folytán magas pontot adnak nekem?

- Nos... mert találkoztál már a többi kiválasztottal. - Haymitch egyenesen a szemeimbe néz, ahogy folytatja: - Érted, mire gondolok?

- Azt hiszem, igen – bólintok. Haymitch arra gondol, hogy ha magas pontszámot kapok, akkor a többiek tudni fogják, hogy tudok valamit, amit ők nem, vagyis minden bizonnyal eltökélt szándékuk lesz, hogy minél előbb kinyírjanak az arénában. Az ajkamat harapdálom, aztán a falat kezdem bámulni. Nem akarok erről tovább beszélgetni. Átadom magam annak a hátborzongató, keserű nyugalomnak, amit a liftben éreztem. Elfogadom, hogy semmi esélyem az életben maradásra. Hacsak... - És ha esetleg kevés pontot kapok?

- Akkor eljátszhatod, hogy semmit sem tudsz. Talán sikerülne jól alakítanod. - Haymitch a vállait vonogatja, mire fájdalmasan felsóhajtok. Ezen nincs mit gondolkodni. Már minden eldőlt. Tök mindegy, hogy hány pontot kapok. Nincs esélyem. Nem vagyok különleges. Nem tudok harcolni. Elbénáztam az egyetlen bizonyítási lehetőségemet. Soha többé nem fogom látni a szüleimet, és ők is már csak a hullámmal fognak találkozni, amit hazaszállítanak majd a Tizenkettedikbe. Akárhogy próbálkozom belenyugodni a dologba, hogy végem van, valahogy akkor sem megy. Megállapodom ugyan a végzetes nyugalomban, azonban a fejem egyik elrejtett, apró kis sötét zugában folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy mi van, ha mégis...?

- Szedd össze magad – áll fel Haymitch. Ennek megörülök, mert abban a pillanatban, ahogy megszólal, kiránt a gondolataim világából. - Cinna akármikor itt lehet.

Először nem értem, mire gondol, de aztán ahogy bólintok és én is felállok, rájövök. Próbára megyünk. Ma lesz az utolsó előtt próbám Rikinél. Cinna semmiképpen sem tudhatja meg, hogy mi történt. Nem láthat ilyen nekikeseredettnek. Haymitch már az ajtó felé tart, de a keze után nyúlok, és megragadom.

- Haymitch – nézek rá -, ne mondja el senkinek Katniss-en kívül, jó?

- Jó. - Haymitch bólint, aztán elengedem a kezét, és kilép az ajtón. Noha tudom, hogy nekem kéne, de hálás vagyok neki, hogy vállalja helyettem, hogy beszámol a mentoromnak arról, ami történt. Remélem, Katniss nem lesz nagyon kiakadva, és remélem, megért majd. 

Gyorsan lehámozom magamról az edzőruhát, aztán szépen összehajtogatom – többet úgysem lesz rá szükségem. Lezuhanyzom, a forró víz égeti a horzsolásaimat, amiket akkor szereztem, mikor elhasaltam a betonon, de azért hajat is mosok. Végül felveszek egy hosszúnadrágot, és addig kutakodom a szekrényemben, míg rá nem találok egy akkora pulóverre, ami talán még Maximus-on is lógna. Fogalmam sincsen, hogy hogy került ide, de nem is érdekel. Majdnem a térdemig ér az alja, az ujjai meg jó tizenöt centivel hosszabbak a kelleténél. Finom, bolyhos anyag borítja a belsejét, és nekem ez most pont megfelel. Felveszem, a fejemre húzom a kapucnit, és kilépek a szobámból. A hajam valamelyest eltakarja az arcomat, s így talán a többiek majd nem veszik észre, mennyire elgyötört vagyok. Nem tudom, Haymitch mikor szándékszik beavatni Katniss-t a dolgokba, de mikor az ebédlőbe érve a mentorom elém siet, és jó erősen megölel, valahogy sejtem, hogy már megtörtént a dolog.

11. Fejezet - V. rész

DARTBIRIVEL KÖZÖS BLOGUNK: ELREJTETTÜK ŐT

Nézzetek be! :)

Kedves Olvasóim,
ezt most utólag írom nektek, de olyan dolog, amiről tudnotok kell... Ma, 2013. 06. 23-án, 13:12-kor befejeztem a Nyitott szemeket. Összesen 136 oldal lett, és nagyon örülök neki. :3

______________________________

A társa óvatosan lábra segíti, aztán a két orvos is belekarol, és hármójukra támaszkodva lassan kibiceg a teremből, miközben éktelenül káromkodik. Valamit hadovál a kiválasztottakról, meg arról, hogy van egyszerűbb módja is annak, hogy kinyírják ezt a sok hülye kölyköt. Normális esetben megsértődnék, de jelen pillanatban minden figyelmemmel arra koncentrálok, hogy valahogyan fel tudjak állni. Mikor végre sikerül, reszkető kezekkel lehajolok az íjért, és óvatosan a helyére teszem. Mindent lassan csinálok, hogy minél később kelljen a játékmesterek felé fordulnom, de végül eljön a pillanat, és nincs választásom. Pillanatról pillanatra, másodpercről másodpercre fordulok meg. Aztán rettegve felnézek rájuk. Mindannyian állnak - élükön Seneca Crane -, és engem bámulnak. A Főjátékmester selyemgallérján végigfolyik az itala, aztán lecsöpög, pontosan a széttört pohárra, ami a lába mellett hever. Visszafojtom a lélegzetemet. Akkora a csend, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem a torkomban dobog, a tenyerem izzad. Látom, hogy Seneca Crane szemei ide-oda járnak. Hol a bábuk előtti vértócsát nézi, hol engem tanulmányoz. Az arcáról nem nagyon tudom leolvasni, hogy mit gondol. Egy darabig így állok csöndben, és várom, hogy értem jöjjenek a Békeőrök. Már csak szólni kéne nekik... Elvégre elvisznek, nem? Meglőttem az egyik társukat. Tegnap meg átütöttem az elnök portréját, és kivágtam az ablakon. Veszélyes vagyok a Kapitóliumra nézve. 

Ahogy a csönd tovább nyomja a vállaimat, és végre kifújom az eddig visszatartott levegőt, megértem, hogy senki sem fog értem jönni. Hiszen ők ott fent a játékmesterek. Ha bosszút akarnak rajtam állni, akkor majd az arénában megteszik. És én egészen biztos vagyok benne, hogy bosszút akarnak állni rajtam.

- Elmehet – mondja egyszer csak Seneca Crane. A hangja így, a valóságban sokkal mélyebb és ridegebb, mint tegnap a tévében. El akarok indulni a lift felé, hogy minél hamarabb eltűnjek innen, de egyszerűen nem tudok megmozdulni. A lábaim szó szerint földbe gyökereznek. - Elmehet – ismétli Seneca Crane. A szavai visszaverődnek az üres falakról, és a hanghullámok kifordítják a gyökereimet a földből. Megfordulok, és remegő lábaimon a lift felé veszem az irányt. Csak addig tarts ki, zakatol a fejemben. Csak a liftig.

Ahogy a fémajtók becsukódnak mögöttem, az üvegnek dőlök, és lecsúszom a földre. Mindkét kezemet a számra kell tapasztanom, nehogy eleresszem azt a sikoltást, ami attól a pillanattól érlelődik bennem, mióta belenéztem Seneca Crane hideg szemeibe. De végül a sikoltás bent marad, lassan felszívódik, és átveszi a helyét valami rideg, furcsa nyugalom. Ahogy a lift felér a tizenkettedik emeletre és kitárulnak az ajtók, megértem, hogy miért érzek így. Semmi esélyem. Egyszerűen tudat alatt is beletörődtem, hogy nem fogok kijönni az arénából. Ha volt eddig bennem egy halvány kis reménysugár, hogy esetleg, valamilyen csoda folytán sikerülhet megnyernem ezt az egészet, az most egészen biztos, hogy elveszett. Belül már nem szürke, hanem fekete vagyok. Nem maradt semmi. Ha nem a kiválasztottak, akkor majd a játékmesterek végeznek velem. Lassan felállok, és valahogy kitámolygok a folyosóra. Aztán a falba kapaszkodva sikerül eljutnom az ajtóig. Mire lenyomom a kilincset, már vagy a fél vakolatot lekaparom reszkető ujjaimmal. Hallom a többieket, hogy a nappaliban vannak. Katniss és Peeta éppen fennhangon beszélgetnek. Talán veszekszenek. Haymitch is beleszól néha, elég hangosan, és a hangja olyan, mintha víz alól beszélne. Effie és a stylistok sehol. Nem is baj. Szépen besétálok a szobámba, de az ajtó előtt megbotlok, és leverek egy vázát. A víz ráfröccsen a cipőmre. Ezért mondom, hogy jó, hogy nincsenek itt a többiek. Effie már most sikítozna, Cinna meg látná, hogy összekoszolom a ruhát, amit nekem csinált. Szerintem a mentorok is meghallották a csörömpölést, de szerencsére még pont időben sikerül becsuknom az ajtót, és így nem látnak meg. Vizes lábnyomokat hagyok magam után, és a szemem sarkából látom, ahogy a folyadék bekúszik az ajtóm rése alatt a szobámba. Odalépek az ágyamhoz, ledőlök rá, aztán sírni kezdek. Elvégre mi mást csinálhatnék...? Nem bömbölök, nem kiabálok, csak sírok. Csendesen, halkan, óvatosan. A lelkem olyan, mint egy szétdurrant luftballon. Vékony, szakadt, és lapos. Az arcomat egy párnába temetem, és hagyom, hogy felszívja a könnyeimet. Úgy két perc múlva a párna teljesen elázik, és nekilátok a kezemmel, hogy kitapogassak egy másikat. Ahogy keresgélek, egyszer csak valami melegbe botlok. Nem akarom megnézni, hogy mi az, de úgy látszik, ő nagyon is kíváncsi rám. Ahogy megfogja a vállaimat és felemel, rögtön rájövök, hogy ez bizony egy kéz. Nem is egy: rögtön kettő. A kezek felemelnek, aztán valaki magához húz. Egy percet se tétovázok. Belekapaszkodok az ingbe, az arcomat pedig belefúrom a gallérba. Egy ideig csak folynak a könnyeim, aztán ahogy lélegzem egy jó nagyot, megérzem, hogy ki ez. Haymitch. Csak neki van ilyen mindent átható piaszaga. Lehet, hogy most nincsen berúgva, de az idő során annyit ivott, hogy az egész lénye átvette az alkohol szagát, és még a pórusaiból is az párolog. Nem nagyon érdekel, hogy Haymitch az. Nem számít, hogy olyan csúnyán összevesztünk, sőt, még a piával sem foglalkozom. Egyszerűen csak jó, hogy itt van, és megengedi, hogy kisírjam magam a vállán. Csendesen ülünk az ágyamon, és Haymitch néha finoman megveregeti a hátamat. Aztán úgy húsz perc múlva elfogynak a könnyeim. További tíz perc telik el, míg a falat bámulva megnyugszik a testem, és nem kell folyton szipognom. Aztán Haymitch egyszer csak megszólal.

- Na halljam – mondja halkan. - Tényleg ennyire elrontottad, vagy ez csak a tinilány-szindróma?

11. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Először is, köszönöm az új feliratkozónak, hogy feliratkozott, aztán köszönöm a több mint 7000 (!) kattintást, az újabb három kommentet, és a sok pipát. Ez rengeteget jelent nekem. :3

Na és akkor most itt a következő rész. Erre mindenképpen várom a kommenteket! Mi a véleményetek Sash alakításáról, vagy mire számítottatok? Gondolom nem erre... ;) De nem mondok mást ezzel kapcsolatban, olvassatok! És itt egy kis bónusz: Hide and seek. Nem tudom, fel fogjátok-e ismerni a lányt, aki szerepel a videón, de ha nem esne le: ő Sash, vagyis az a lány, aki nekem ő. Ez most szörnyen értelmes volt, de gondolom értitek... Szóval így néz ki. A videót nem én csináltam, hanem Kitty Gallannaugh, akitől Sash képei is származnak. Mi a véleményetek róla? :3 Vagy ti hogyan képzelitek el a főszereplőt?

Várom válaszaitokat, és jó olvasást! <3

____________________________

Furcsállom, hogy a vezetéknevemen szólít, de úgy vagyok vele, hogy nem nagyon érdekel. A suliban a fiúk mindig a vezetéknevükön szólítják egymást, szóval gondolom Maximus sincs ezzel másképpen a tizenegyedikesek köreiben. 

Miután az ajtó becsukódik mögötte, olyan egyedül maradok, mint a kisujjam. Eszembe jut, hogy már nem kell eljátszanom, mennyire jól bírom ezt az egészet, és elengedem magam. Lehet, hogy be van kamerázva az ebédlő, de nem foglalkozom vele. Oldalra dőlök, és egyszerűen elfekszem az asztalon. Senkit sem érdekel, hogy mit csinálok. Becsukom a szemeimet, és halkan eléneklem a dalomat, amit Rikivel és Cinnával tanultam. Ma este is lesz egy utolsó előtti próbánk. Akkor már túl leszek ezen az egészen, és csak az interjú miatt kell aggódnom. Bárcsak ott tartanánk már! Aztán eszembe jut, amit Max mondott az előbb. Hogy Haymitch majdnem felpofozta, mikor azt mondta, hogy ez a játék nem nekem való. Miért tette? Nem tudom. Nem is akarok most ezen agyalni. Kinyitom a szemeimet, aztán a terítővel kezdek babrálni, és eldöntöm magamban, hogy majd akkor találom ki, mit fogok csinálni a pontjaimért, mikor már bent leszek a játékmesterek előtt. Csak telnek a percek, aztán mikor azt hiszem, hogy ennek sosem lesz vége, egyszer csak meghallom a saját nevemet.

- Sash Candel – mondja a gépi hang érthetően, tagoltan, nyugodtan. Azonnal felülök, lepattanok az asztalról, és elindulok az ajtó felé. A szívem a torkomban dobog, kicsit remegni kezdek, de azonnal nyugodtságot erőltetek magamra, ahogy átlépek a küszöbön. Az edzőteremben vagyok, ahol gyakoroltunk. Ugyanolyan hideg és sötét, mint amilyen volt. A játékmesterek a falba vájt kis színes mélyedésben ücsörögnek. Észre se veszik, hogy bejöttem, de nem húzom fel magam, sőt, inkább örülök neki. Míg nem látnak, van időm kicsit gondolkodni. Egyre közelebb érek. Látok egy hosszúkásabb részt, ami nagyjából a következőképpen van felépítve: a végében van két habszivacsbábu, középen egy kis növényes rész, legelöl pedig kétoldalt két állvány, mindenféle fegyverekkel. Elnézek balra, és amint meglátom a fát, hirtelen beugrik egy ötlet. Mikor odaérek a fegyverek mellé, és meglátom az íjat, elkezdem harapdálni az ajkamat. Ez sikerülhet, gondolom magamban. Már csak az kell, hogy a játékmesterek együttműködjenek. Mély levegőt veszek, és felnézek rájuk. Azonnal meglátom Seneca Crane-t, aki középen ücsörög egy vörös bársonyfotelben keresztbe tett lábakkal, és miközben valami furcsa színű löttyöt szürcsölget, kedélyesen elbeszélget egy ősz hajú, kerek fejű férfival.

- Sa... - Azonnal elhallgatok, mert a hangom nem hogy remeg, de egyenesen reszket. Ismét egy mély levegő, aztán kihúzom magam, és jó hangosan, erőltetett magabiztossággal kimondom a nevemet. - Sash Candel. - Seneca Crane egy pillanatra rám néz, aztán megint beszélgetőpartnere felé fordul. Eszembe jut, hogy azt mondta Caesar Flickerman-nek, hogy minden egyes kiválasztottra kíváncsi. Ennyit erről. - Tizenkettedik Körzet – kiáltom. Erre aztán felkapja a fejét, a többiekkel együtt. Alaposan végigmér, végül belekortyol a löttybe, és int, hogy enyém a pálya. Tétovázom egy kicsit. Igazából lenne egy kérésem, de képtelen vagyok rászánni magam a dologra, így hát inkább gyorsan hozok pár faágat balról, és pár perc alatt szépen tüzet rakok – addig is van egy kis időm, hogy elég bátorságot gyűjtsek. Hallom a hátam mögül a beszélgetést, de csak nagyon halkan. Biztosan érdekli őket, hogy a tavalyi merész lány után mit akar csinálni a mentoráltja. Miután a tűz már eléggé lobog, megfogom az íjat, és a kezembe veszek egy nyílvesszőt is. Összeszedem minden bátorságomat, és a játékmesterek felé fordulok. Most, vagy soha – gondolom magamban. - Megkérhetném, hogy oltsák le a villanyokat? - Seneca Carane szemöldökei összeszaladnak, aztán elvigyorodik, és odasúg valamit az ősz pasasnak, aki erre felnevet. Aztán beleiszik az italába, és bólint. - Köszönöm – nézek bele a szemeibe, de azonnal el is kapom a tekintetemet. Elég hátborzongató, mert neki is olyan világítóan kék szemei vannak, mint nekem, ettől pedig ideges leszek. Talán ő is jól lát a sötétben? Miközben megállok a növényes rész előtt két méterrel és lövőállásba helyezkedem, lerázom magamról ezeket a gondolatokat. Gyorsan szemrevételezem a felállást, mert tudom, hogy akármelyik pillanatban lenyomhatják a világítást. Én, tűz, végül a két bábu. Ha ügyes leszek, akkor sikerülni fog. Ebben a pillanatban sötétség lepi be az egész termet. Még a játékmesterek fülkéjét is elsötétítik, így egyedül csak az általam rakott tűz világít valamelyest. Nem valami erős, de pontosan megvilágítja a köztem, és a bábuk közötti teret, ráadásul még jól is néz ki, ahogy a lángok vörös fénye táncot jár a lányon – vagyis rajtam -, aki éppen felajzza az íjat. Fojtott csend ül a a csarnokon, még a játékmesterek is hallgatnak. Pontosan hallom a saját szívverésemet, a vérem a nyakamban lüktet, és minden egyes dobbanással egy csomó adrenalin árad szét a testemben. Tudom, hogy az életem múlhat most ezen a lövésen. Ha elvétem, akkor a játékmesterek egy életre leírnak majd, ha pedig sikerül, akkor talán megkedvelnek. De még akkor se biztos, mert végül is nem olyan nagy dolog, amit csinálni akarok. Egyszerűen szeretném átlőni a nyilat a tűz fölött úgy, hogy belelőjek a bábuba. Eszembe jut még egy dolog. Óvatosan leguggolok, mert ha egyenesen a tűzön lövöm át a nyilat, talán még meg is gyullad, és az úgy azért már valami. Abban a pillanatban, hogy a bábu szívére célzok, hirtelen az egyik játékmester mond valamit – nem túl hangosan, de ahhoz elég nagy hangerővel, hogy megzavarjon -, aztán a következő pillanatban kinyílik egy ajtó a bábuk mögött, és két alak robog be rajta. Megállnak a bábuk mögött, én meg rájuk nézek. Ez kár, ugyanis véletlenül kicsit előre dőlök, a kezeim bemozdulnak, és a nyílvessző már repül is. Át a tűzön, aztán lángcsóvát húzva maga után beleáll valamibe. Sötét van, nem tudom megmondani, hogy mi az, na meg az egyensúlyom elvesztése következtében az íjat a földre dobom, és elterülök a növények előtt. A fémes csörömpölés egy férfi üvöltésével, és valami olyan hanggal vegyül, mint mikor valami üvegből készült dolog széttörik a földön, aztán kivágódik egy másik ajtó, és további két alak rohan be rajta. Nagy nehezen, levegő után kapkodva felnézek. A tűzön keresztül látom, ahogy egy test a földön fetreng. A körülötte felcsapó lángnyelvek megvilágítják, és látom, hogy fehér ruhát visel. Talán Békeőr. Aztán egy másik alak, akin hosszú köpeny van, ráfúj a fetrengő és kiabáló combjára valami sprayt, mire kialszik a tűz. Hangos kiabálás és fájdalmas ordítozás hallatszik, aztán valaki felcsapja a villanyt. Fény árad szét a teremben. Kell egy pillanat, hogy a szemem megszokja az erős világosságot. Hunyorogva próbálom megfejteni, hogy mi történik. Két Békeőrt, és két köpenyes férfit látok. Orvosok. Az egyik Békeőr a földön fekszik, és ordítozik. A ruháján itt-ott fekete égésnyomok vannak, valamint a jobb combján egy hatalmas, piros folt éktelenkedik. Vér, fut át az agyamon. Aztán meglátom a nyilat. Az én nyílvesszőm áll ki a combjából. Az, amit kilőttem a bábura.