17. Fejezet - II. rész

- Nem tudom – mondja. - A folyónál semmi. Éppen jöttem visszafelé, mikor egy csomó farkas rohant keresztül az erdőn, és egy kiválasztottat üldöztek. Szerencsére engem nem vettek észre, de őt elkapták, és megölték. Azért maradtam olyan sokáig, mert kerülőúton kellett mennem.

- Ki volt a kiválasztott? - kérdezem halkan. Minden bizonnyal az ő halálát jelezte az ágyú hangja tegnap este.

- Nontha. - Jana hangja közömbösen cseng, de az én hátamon végigfut a hideg. Nontha volt a kövér lány a Hetedikből. Nem ismertem, csak névről és arcról, de akkor is szörnyen furcsa érzés ilyet hallani.

- Akkor már csak tizenegyen vagyunk, igaz?

- Igen – suttogja Jana. - Már csak tizenegyen. - Egy kis ideig hallgatunk, aztán ő kérdez. - És veled mi történt? Mikor tegnap visszaértem ide, minden úgy volt, ahogy hagytad, de te nem voltál sehol...

- Miután meghallottam az ágyú hangját, egyből arra gondoltam, hogy biztos veled történt valami – magyarázom. - Kirohantam az erdőbe, és a nevedet kiabáltam. Aztán egyszer csak belebotlottam Maximusba, aki leütött, és... - Elcsuklik a hangom, mert nem értem ezt az egészet. Könnyek gyűlnek a szemeimbe. Miért nem ölt meg? Idegesít a gondolat, hogy megkímélte az életemet, mert egészen biztos, hogy így történt a dolog, márpedig akkor jövök neki eggyel.

- És? - Jana halkan suttog, szinte alig hallom.

- És aztán a folyóparton ébredtem fel. Semmire sem emlékszem addig a pillanatig. Volt mellettem egy kő, amire vérrel rá volt írva, hogy "Nyitott szemek, Candel." - Kiráz a hideg, ahogy eszembe jut a dolog. Az én véremmel volt ráírva. Max írta rá.

- Ez elég hátborzongató – mondja fojtott hangon Jana.

- Tényleg az.

 Ismét ülünk csendben pár percig egymás mellett, aztán elmesélem neki, hogy milyen rosszul voltam, és hogy Katniss küldött nekem gyógyszert, meg hogy leestem egy fáról, és hogy úsztam a patakban. Végül Jana lemossa a tarkómról a vért, és ad egyet a tartalék zoknijaiból, hogy rászoríthassam a sebre. Aztán én is adok neki a takaróból, és elalszunk.

Az elkövetkezendő három napban semmi nem történik. A romokban lakunk, és a maradék húson, bogyókon és füveken, meg a támogatóimtól kapott finom, kapitóliumi kenyéren élünk. A ruháim valami csoda folytán úgy, ahogy megszáradnak, de azért kicsit nyirkosak maradnak. Befonom a hajam, és nagyjából mindketten rendbe hozzuk magunkat. Naponta elmegyünk a patakig vízért, de az én kérésemre messzire kerüljük azt a kis homokos részt, ahová Max vitt. Jana csomószor bámulja a kitűzőmet, és ilyenkor mindig arról fecseg, hogy mekkora mázlista vagyok, hogy Katniss Everdeen a mentorom. 

A három nap alatt senki se hal meg, ami – akármilyen rosszul is hangzik – nagyon nem biztató dolog. Az emberek azért nézik a Viadalt, mert véres, és van benne gyilkolás. Ha huzamosabb ideig nincsen vérengzés, akkor a nézők elégedetlenkedni fognak, és a játékmesterek bajban lesznek. Ezért hát ahogy telnek a napok, egyre inkább várható, hogy valami történni fog. Valami, ami nekünk nem lesz kellemes. 

Végül aztán a kilencedik nap, délben eldördül egy ágyú, este pedig felvillan az égbolton a testvérpár lány tagjának halvány, beesett arca.

- Szegény Libby – suttogja Jana, miközben az ablakon keresztül mindketten a teliholdat bámuljuk. Elég sötét van, de még így is látom, ahogy bal kezének három középső ujját az ajkához érinti, aztán óvatosan a magasba emeli a karját.

- Én is sajnálom. - Utánzom Jana mozdulatát. Így, a sötétben, mindenki elől rejtve rovom le a tiszteletemet előtte. Őt sem ismertem, de beteg volt, és csak a kilencedik napon halt meg. - Egész jól bírta – suttogom.

- Nagyon jól – helyesel a szövetségesem.  

17. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Újra itt volnék, hozom a legfrissebb részt. Köszönöm nektek a visszajelzéseket, a pipákat, a biztató szavakat - egyszóval, hogy itt vagytok, vagyis mindent. 

Még belegondolni is rossz, hogy szinte ez az utolsó előtti rész, amit a nyári szünetben posztolok! Csak én vagyok ennyire suli iszonyos, vagy ti sem vágytok vissza a padokba? Na mindegy, erről ennyit... Menni kell, nincs mese. Pont úgy, ahogy Sashnek is muszáj volt elmennie a Kapitóliumba, és kénytelen részt venni a hetvenötödik Éhezők Viadalán. Remélem, kíváncsiak vagytok már, hogy hogyan folytatódik a történet, szóval nem is húznám tovább a szót, csak egyetlen dologgal: UNLESS - az új blogom, nézzetek be! :)

Szeretettel: Bridget S.

____________________________________________

"shut your eyes tightly"

Úgy két perc alatt beérek az erdőbe, és kiválasztok egy magasabb fát. Attól félek, hogy még ha sikerül is felmásznom rá, elgémberedett és átfagyott tagjaim miatt még a végén leesem, de aztán azzal győzöm meg magam, hogy nincs más esélyem. Megragadom a fát, és addig kínlódom, míg végül sikerül feljutnom rá. Görcsösen szorongatom az ágakat és percenként megállok pihenni, de aztán elég magasra érek, és egy résen keresztül kikandikálok a levelek mögül. Nem kell sokáig keresgélnem, mert szinte azonnal meglátom a szürke köveket. Tőlem északkeleti irányban vannak. 

Megjegyzem, hogy merre kell mennem, aztán elkezdek lemászni. Rettentően fáradt vagyok, és alig tudok normálisan kapaszkodni, mert az erőlködéstől teljesen elfáradtak a kezeim. Az utolsó ágig mászom, aztán leugrom. Szerencsére a moha puha, de még így is eléggé beütöm a térdem. Kell egy pár pillanat, hogy összeszedjem magam, aztán felállok, és elindulok arrafelé, amerre a romokat láttam. Az erdő összefolyik a szemeim előtt, fáj a fejem, a térdem, a vizes ruha dörzsöli a bőrömet, és fázom. Muszáj a fák törzsébe kapaszkodnom. Pár perc múlva már annyira fáj a fejem, hogy rosszul leszek, és kidobom a taccsot. Aztán köhögni kezdek, és leülök az egyik fa tövébe. Az arcomhoz húzom a térdeimet, nekik nyomom a homlokomat, és lehunyom a szemeimet. Szörnyen érzem magam. Sosem voltam még ilyen rosszul. De vajon mitől van? Lehet, hogy Max megmérgezett? Vagy megfáztam? Vagy agyrázkódásom van? Akármi történt, az biztos, hogy most legszívesebben megszűnnék létezni. 

Mélyeket lélegzem, hátha az segít, de semmi hatása sincsen. Ha sikerülne visszajutnom a romokhoz, akkor bevennék egy olyan cukorkát, és máris jobban érezném magam. Azonban jelen pillanatban még megmozdulni se tudok, nem hogy menni. Csak ülök a fa tövében, és engedem, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Akármire gondolok, a hányinger kerülget. Szörnyű ez az érzés. Mintha valaki tüzet rakott volna a bensőmben. A könnycseppek elhomályosítják ugyan a látásomat, de a hallásomat nem. Tisztán hallom, ahogy egyszer csak landol valami mellettem. Azonnal felkapom a fejem, és mikor meglátom a csomagot az ezüst színű ejtőernyővel, eláraszt a remény. Biztos vagyok benne, hogy Katniss valami gyógyszert küldött nekem, amitől majd jobban leszek. 

Mohón kapok az ajándék után, és szinte letépem róla a csomagolást. Egy kis üvegfiola van benne. Nem nézegetem, nem gondolkodom azon, hogy vajon mennyit lehet belőle bevenni, csak lecsavarom a tetejét, és az egészet benyakalom. Szinte azonnal hat: elmúlik a fejfájásom és a hányingerem, és a rémes émelygés is odalesz, a szédüléssel együtt. Már csak a térdem fáj, de az semmi, most szinte meg se érzem. 

Felkapom a csomag maradványait, és elindulok. Nem akarok megszólalni, pedig tudom, hogy illene megköszönnöm az ajándékot. Egy pillanat erejéig még az is átfut az agyamon, hogy talán akad pár kapitóliumi - például a támogatóim -, akik tényleg aggódnak értem. Ezért hát egy pillanat erejéig felnézek az égre, mert biztos vagyok benne, hogy vesz egy kamera, és így köszönöm meg nekik a gyógyszert. Aztán magamhoz szorítom a csomagolás cafatait, és futni kezdek. Olyan gyorsan rohanok, ahogy csak tudok. Úgy öt perc futás után megint kiszárad szám, és megint kifáradok, de erőt veszek magamon, és tovább rohanok.

 Alig telik bele pár percbe, már ott is vagyok a romoknál. Várok egy kicsit a boltíves ajtóban, hogy csillapodjon a lihegésem, aztán a markomba fogom az üvegfiolát, és belépek az épületbe. Most világos van, így látok. Se perc alatt megtalálom a szobát, ahol még tegnap a nyulat eszegettem. A szívem a torkomban dobog, ahogy óvatosan benézek. Egy lányt látok. Mellkasához húzott térdeit az én takaróm borítja, és fejét a falnak támasztva bámul ki az ablakon. A fény pont megvilágítja szőkés haját. Mellette két táska, és két megnyúzott, megfőzött állat. Egy nyúl, amin már alig van hús, és egy kövér madár. Egy fajd. A kezemből kieső fiola hangosan szól, ahogy darabokra törik a köveken. Jana azonnal felkapja a fejét, és kiránt egy kést az övéből. Ahogy meglát, ledobja a kést, felpattan, és odarohan hozzám.

- Sash! - kiáltja. Olyan erősen ölel, hogy alig kapok levegőt, de nem érdekel. Visszaölelem, és engedem, hogy a könnyeim, és a vizes ruháim teljesen eláztassák Janát. Úgy látszik, neki sincsen ellenére a dolog. Egyedül akkor enged el, mikor a keze véres lesz a tarkómtól. - Mi történt veled? - kérdezi. A hangja hisztérikus, és hallatszik rajta, hogy a sírás fojtogatja. Már éppen elkezdem összeszedni a gondolataimat, hogy válaszoljak neki, mikor megragadja a csuklómat, és megrázza a fejét. - Tudod mit? Inkább ne mondj most semmit, előtte pihenj egy kicsit. Majd aztán beszélgetünk, jó?

Bólintok. Jana segít levenni a vizes ruhákat, aztán jól bebugyolál a takaróba, én pedig egy pillanat alatt elalszom. Finom, meleg álmom van, nem olyan rideg és rémisztő, mint a legutóbb. Nem tudom, mennyit alszom, de mikor legközelebb kinyitom a szemem, már korom sötét van. Megnézem az órámat. Este nyolc. Hatalmasat ásítok, és azonnal a szövetségesemet keresem.

- Jana? - mondom a sötétbe. A hangom erőtlen, és halvány. Ez elveszi a kedvemet a további beszédtől, de szerencsére nincs is szükség rá, mert Jana azonnal válaszol.

- Itt vagyok – suttogja. Mellettem van, és ez a fontos. Nem hagyott itt.

- Többet nem hagyhatsz egyedül – motyogom halkan.

- Nem foglak. - Hallom a hangján, hogy mosolyog. - Éhes vagy? - Szeretném kapásból rávágni, hogy nem, de ahogy a kajára gondolok, hatalmasat kordul a gyomrom, és ezzel mindent elárul. Jana segít felülni, aztán a kezembe nyomja a fajd egy részét, amit öt percen belül teljesen el is tüntetek. Tudnék még enni, de nem akarok mindent felfalni, így inkább megiszom egy fél liter vizet, aztán csak ülök egy darabig. Azon gondolkodom, hogy mennyi mindent akarok kérdezni Janától.

- Mi történt a folyónál? - Úgy döntök, hogy ezzel kezdek, aztán majd úgy folytatom, ahogy éppen jön a téma.  

16. Fejezet - V. rész

Kétségbeesetten ugrom fel, és olyan gyorsan akarok kirohanni, hogy a lábam beleakad a takaróba, és majdnem elesem. Végül sikerül kiszabadulnom, és az ajtó felé indulok.

- Jana! - kiáltom. Nem érdekel, hogy ki hallja meg. - Jana! - Kiérek a levegőre. A hideg arcon vág, mire kapkodni kezdem a levegőt. Ide-oda forgolódom a sötétben, de semmit sem látok. - Jana! - Könnyek szöknek a szemembe. Mi van, ha az ágyú az ő halálát jelezte? Mi van, ha az egyetlen szövetségesem meghalt, és én most teljesen egyedül maradtam? - Jana! - Biztos vagyok benne, hogy ezzel a kiabálással az összes, a közelben lévő kiválasztottat idecsalom, ezért a számra tapasztom a kezeimet, de még így se tudom megfékezni magam. - Janaaa! - Sírni kezdek, és elrohanok a fák közé. Gyerekesen és felelőtlenül viselkedem. 

Nem tudom, merre megyek, de olyan gyorsan futok, hogy a fenyőfák vékony, szúrós levelekkel borított ágai minduntalan az arcomat takaró kezeimnek csapódnak. Zihálok, a szám teljesen száraz, a hangom bereked. Párszor nekiütközöm egy-egy kemény fának, de rendíthetetlenül rohanok előre. Semmit sem látok. Semmit. A kezeimet lassan véresre sebzik az ágak, de ez sem érdekel. Csak meg akarom találni Janát. Nagyon hangos vagyok, és valahogy úgy festhetek, mint egy űzött szarvas, aki menekül valami ismeretlen elől, és aki keres valakit. Janát keresem. Meg kell találnom. 

Az egyik pillanatban ismét nekiütközöm valaminek. Megtámaszkodom benne, összeszorítom a fogaimat, és eltolom magamtól, hogy tovább tudjak menni, de a valami nem enged. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek, mibe – vagy inkább kibe – botlottam. Ez itt nem egy fa, hanem egy másik kiválasztott. Ismét kiabálni akarok, de a szám annyira száraz, hogy nem jön ki hang a torkomból. Hát akkor eljött a vég. Akárki  is ez, meg fog ölni. 

Felemelem a fejem, mert szeretném látni a gyilkosom arcát, de már késő. Egy erős ütést érzek a tarkómon, aztán minden elsötétül.

Egy rózsaszín hajú nőt látok. Effie Trinket az. Valamit nagyon magyaráz, de a zöld köd, ami körbeveszi, szinte teljesen eltakarja előlem. Felém igyekszik, azonban elég lassú, így én is elindulok felé, hogy mihamarabb találkozzunk. A testem könnyű. Talán túl könnyű. Mikor Effie végre odaér hozzám, a kezembe nyom egy apró csomagot. A csomagról ezüst színű ejtőernyő lóg, és folyton nekiütődik a lábamnak. Effie folyamatosan magyaráz valamit, és a csomagra mutogat. Nem hallom a hangját. Aztán rázni kezd a hideg, és minden teli lesz vízzel. A testem lelassul, és alig tudok mozogni. A távolban meglátom a nagy, vérvörös színű Napot. Egyre feljebb kúszik az égen, eloszlatja a zöld ködöt, és a köddel együtt Effie Trinket is eltűnik. Valaki a dalomat énekli, aztán egy tucat fecsegőposzáta száll felém. Nem akarnak megállni, ezért a csomaggal a kezemben elvetődöm a földön, és egyenesen a vízben landolok. Fenyőfák illatát érzem. Aztán kinyitom a szemeimet.

Fogalmam sincsen, hogy hol vagyok. A nadrágom csupa víz, a fejem hasogat, és rettenetesen fázom. 

Óvatosan felemelem a fejem, mire elgémberedett nyakamba azonnal éles fájdalom nyilall. Lassan azért sikerül valamennyire észhez térnem, és rájövök, hogy éppen egy arénában tartózkodom, és ma van a Viadal negyedik napja. Vagy az ötödik? Talán az ötödik, mert világos van, ami annyit jelent, hogy eltelt egy nap. Mennyi lehet az idő? Hányan vagyunk még? Mennyit voltam kiütve? 

Ebben a pillanatban eszembe jut minden. Belemarkolok a homokba, aztán fogcsikorgatva felnyomom magam. A nedves por az arcomra ragad, a hajam össze-vissza áll és a bőrömhöz tapad. Csupa kosz vagyok, a kezeimet alvadt vér borítja. Ahogy felülök, muszáj lefelé lógatnom a fejem, mert szörnyen szédülök. Megtapogatom a tarkómat. Fáj, érzékeny, és csupa vér. Nincs időm a fájdalomra, mert meg kell találnom Janát, a szövetségesemet. Mélyeket lélegzem, és próbálom kitalálni, hogy hogyan tovább. Óvatosan körbenézek. Egy apó, alig egy négyzetméteres, homokos területen ülök. A homok csupa vér, csupa víz, és csupa lábnyom. Összeszaladnak a szemöldökeim. Lábnyomok. Mit keresnek itt lábnyomok? 

Hirtelen meglátom a követ, ami itt áll közvetlenül mellettem a homokban. A tetején ott virít a véres fecsegőposzátás kitűző, és ahogy közelebbről is szemügyre veszem a kődarabot, hirtelen nem is tudom, hogy sírjak-e, vagy inkább nevessek. Valaki vérrel – gondolom az én véremmel – ráírta, hogy "Nyitott szemek, Candel." 

Elkezdem lekapargatni a kezeimről a vért, aztán mikor már kicsit megtisztulnak, elveszem a kitűzőt, és visszatűzöm a helyére. Aztán csak ülök, és bámulom a követ. Biztos vagyok benne, hogy Maximus írta rá a szöveget. Csak ő hívott Candelnek, senki más. De miért nem ölt meg? Miért hozott ide erre a helyre, a folyó mellé? A folyó. A folyó! 

Gyorsabban cselekszem, mint ahogy felfoghatnám, mit teszek. Felállok, de a következő pillanatban már térdre is esem, így négykézláb mászom bele a vízbe. Hiszen végig itt volt az orrom előtt! A folyó. A folyó, ahová Jana indult vízért. 

Nem érdekel, hogy hideg, csak elmerülök benne, és engedem, hogy átjárjon. Kirángatom a hajamból a gumit, aztán lemerülök a víz alá, és egy csomót iszom. Pár pillanat múlva muszáj feljönnöm, mert elfogy a levegőm, de miután ismét teleszívom a tüdőmet oxigénnel, tovább iszom. Csak kortyolom magamba a folyadékot, és közben ide-oda úszkálok. Élvezem a vizet. Lemossa rólam a koszt és a vért, és a vízben könnyebbnek is érzem magam. 

Jó fél órát töltök a vízben, de aztán muszáj kimásznom a partra, mert kezdek teljesen átfagyni. Kicsit jobban tudok már mozogni, de azért nem tökéletesen. Odakecmergek a homokos részhez, aztán belerúgom a vízbe a követ, és leveszem a kabátomat. Mivel vízálló esőkabát, valamennyire megóvta a pulóveremet, de persze nem teljesen, így most mindenemből csöpög a víz. Kitörlöm a hajamat az arcomból, aztán a kabátomban vizet hordok a véres homokra. Miután nagyjából sikerül eltüntetnem a nyomokat, visszaveszem a kabátomat, és hunyorogva körbenézek. Vissza kell találnom a romokhoz, mert biztos vagyok benne, hogy Jana ott lesz. 

Merre is voltak? Vagy egyáltalán... hol is vagyok? Próbálom meghatározni a helyet, de valahogy nem megy. A folyó partján állok, csak ennyit tudok. A romok valahol az erdőben vannak, talán pont előttem. Ha sikerülne felmásznom egy magasabb fára, akkor lehet, hogy meglátnám őket. 

Elindulok az erdő felé. Először csak sétálok, aztán kocogni kezdek. A fejembe minden egyes lépésnél belenyilall a fájdalom, de összeszorítom a fogaimat, és eltűröm. Muszáj visszajutnom a romokhoz.

16. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Nagyon köszönöm az előző részlethez érkezett hozzászólásokat és pipákat, meg a rengeteg kattintást, a plusz három feliratkozóról már nem is beszélve. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

__________________________________

 - Sash. - Jana a szemeit forgatja, és nagyot sóhajt. - Sokkal ésszerűbb, ha te maradsz, én pedig elmegyek.

- Mégis miért? - kérdezem nyersen.

- Mert mondjuk itt senki se talál meg, és mert mondjuk én ismerem a járást a folyóhoz, te meg nem – mondja. Összehúzom a szemeimet. Tudom, hogy igaza van, de nem nyugtatnak meg a szavai.

- Honnan tudod, hogy itt senki se fog megtalálni? - A hangom kezd hisztérikussá válni. - Mi van, ha valakinek éppen erre akad majd dolga, és véletlenül betéved ebbe a szobába? Például az egyik Hivatásosnak!

- Este van. Sötét – magyarázza Jana. - Ráadásul ezt a helyet elrejtik a növények. - Kicsatolja a táskámat, és kiveszi belőle az üvegemet. - Van késed, de ha minden kötél szakad, ott az ablak – bök a háta mögé. Elég homályos ez a hely, ráadásul odakint minden fekete, így csak nehezen tudom kivenni a téglalap alakú nyílást a vastag falon. 

Nagyon nem tetszik nekem, amit Jana csinál... mármint, hogy itt akar hagyni, de annyira szomjas vagyok, hogy végül az agyam leghátuljába söpröm a baljós gondolatokat, és beleegyezem a dologba.

- Oké – nézek rá, aztán megöleljük egymást. - De vigyázz magadra, és siess.

- Nyugi már – vigyorog rám, mikor kibontakozunk az ölelésből, és meglátja, hogy mennyire rémült vagyok. - Maximum fél óra, és itt vagyok. Addig csinálj valami kaját.

- Jó – mondom tömören. 

Jana a kezébe fogja a saját üvegét, aztán az enyémet is, majd elindul az ajtó felé, és eltűnik a sötétben.

Egyedül maradok a két táskával, meg egy döglött madárral, ami fekete, és nem látom sehol. Ésszerű lenne valami világosságot csinálni, de tudom, hogy nem lehet, mert akkor bárki simán észrevehet. Szóval most a szemeimre kell hagyatkoznom. 

Várok pár percet, míg hozzászokom a sötéthez, aztán a sarokba húzódom, és a két táskát a két oldalamra helyezem. Magam alá terítem a takarót, aztán kiveszem a saját táskámból a zacskóba csomagolt nyulat, és megpróbálom valahogy részekre szedni. Úgy tíz perc után megunom, és elegem lesz belőle, hogy csupa hús meg zsír a kezem, így hát inkább hagyom az egészet, és apránként csipegetek belőle. Egész finom, ezért aztán még idegesítőbb, hogy nem tudok egy normális falatot a számba tűrni, csak ilyen apró darabkákat. Mire letelik a fél óra, már nagyjából jóllakom, de a teljes elégedettséghez hiányzik még vagy jó két liter víz. Oldalra tolom a nyulat, betakarom magam, aztán a falnak támasztom a hátamat, és nézek ki a fejemből. Az órám szerint este nyolc óra van. Vajon a szüleim mit csinálnak most? Nézik a Viadalt? Minden bizonnyal. Megnyugtatja őket, hogy még életben vagyok? Minden bizonnyal. És vajon Katniss lát most? Vesz most vajon egy kamera? 

Lehunyom a szemeimet, és sóhajtok egy nagyot. Síri csönd van az egész szobában. Olyannyira síri csönd, hogy szinte hallom a gondolataimat. Megnyugtat ez a csönd. Vagy tíz percig ülök így, mikor egyszer csak gyanússá válik a nyugalom. Kinyitom a szemeimet, és összevont szemöldökökkel körbenézek a szobában. Hol van már Jana? Régen lejárt az a fél óra. Érzem, ahogy az idegesség kezd szétáramlani a testemben, mikor pedig meghallom az ágyú hangját, a szívem kihagy egy ütemet.

Tudom, nem az eddigi leghosszabb rész... :'P

16. Fejezet - III. rész

Veszek egy jó mély levegőt, aztán lassan, hosszasan kifújom. Nem szabad ilyenekre gondolnom. 

Gyorsan közömbösséget varázsolok az arcomra, és felnézek az égre. Az egyik fán egy jókora, kövér madár üldögél. Fekete tollain megcsillan a fény, ahogy nyakát nyújtogatva énekel. Elég csúnya hangja van, viszont nem lenne rossz, ha letudnánk vadászni. Megragadom Jana kabátujját, és megállítom.

- Mi van? - néz rám összevont szemöldökökkel. 

Az ujjamat a számra tapasztom, aztán a madár felé mutatok. Jana azonnal megérti, mire gondoltam, mihelyt ő is meglátja. Átadja nekem a táskáját, aztán előrébb lép, és kivesz egy kést az övéből. Egyetlen jól irányzott, erős dobással beleállítja a fegyvert a madárba, mire az lefordul az ágról, és hatalmas puffanással a földre zuhan. Ahogy Janát figyelem, ami a zsákmány felé tart, idegesen megmarkolom a táskája pántjait. Nagyon ügyes. Túl ügyes. Tudom, hogy szövetségesek vagyunk, de számomra egyértelmű, hogy mikor majd eljön az idő, és felbomlik az egyezségünk, akkor ő lesz fölényben. Simán el fog majd találni. Mint azt a madarat. 

Eléggé felhúzom magam, így mikor Jana megindul felém, miközben vigyorogva a magasba tartja a madarat, visszamosolygok rá, nehogy feltűnjön neki valami.

- Ez itt egy fajd – magyarázza. - Soha nem ettem még, de a suliban azt mondták, hogy finom.

- Már csak azt kéne kitalálni, hogy hogyan tegyük ehetővé.

 Egyik ujjammal megbököm a fajdnak nevezett madarat, aztán odaadom Janának a hátizsákját, és előhalászom a saját táskámból a fémhuzallal teli orsót. Letekerek róla egy kicsit, átadom a társamnak, aztán elpakolok, míg Jana az övére köti a zsákmányt.

- Majd kitaláljuk – mondja, majd kitépi a fajd egyik hosszú, fényes tollát, és a hajamba tűzi. - Most úgy nézel ki, mint egy indián – vigyorogja. 

Felkapok a földről egy marék tűlevelet, és az egészet rászóróm. - Te meg mint egy fenyőfa – utánzom nevetve a hangját. 

Jana éppen támadásba lendülne egy jókora adag mohával, mikor hangokra leszünk figyelmesek. Megállunk, mindketten a kezünkbe vesszük a késünket, és figyelmesen hallgatunk. A hangok úgy száz méterről jöhetnek, mert elég halkak.

- Gyere. - Jana suttogva beszél, s a kabátomnál fogva húz a hangokkal ellenkező irányba. Szó nélkül követem. 

Lopakodva haladunk előre, aztán mikor már kellő távolságba érünk, futásnak eredünk. Rohanok Jana után, aki megállíthatatlanul falja a távot. Az erdő szélén vagyunk. Csak pár fa választ el egy hatalmas, végeláthatatlan, narancssárga színű mezőtől. Nem látom pontosan, hogy mi van rajta, de annyit ki tudok venni, hogy valami gabona-féleség lehet. A magas, hosszú szálak úgy hajladoznak, mintha egy láthatatlan alak végighúzná a tenyerét rajtuk. Míg simogatja őket, meghajolnak előtte, aztán mikor tovább áll, ismét felegyenesednek. 

Megigazítom a hátamon a táskát, és felgyorsítom a lépteimet. Próbálom tartani a lépést Janával, de ez a rohanás egy idő után teljesen kifullaszt. A szám kiszárad, éhes vagyok, és fáradt.

- Álljuk már meg! - kiáltom Jana után, mire ő is lelassít, végül meg is áll. Lerogyok egy fa tövébe, és a földre dobom a táskámat. - Szomjan halok – lihegem halkan. - Messze vagyunk még?

- Nem – rázza meg a fejét. - Már látszik is. - Jana a távolba mutat, én pedig követem a szemeimmel a kezét.

Úgy jó két kilométerre, a fenyőfák csúcsai felett meglátom a romokat. Vagyis csak egy részüket, de ez is épp elég ahhoz, hogy érdekelni kezdjen a dolog. Sötét szürke, hatalmas téglákból épített erődítmény. A falait itt-ott moha, és kócos kúszónövények fedik. Akármennyire rejtélyes és hátborzongató is, engem jelen pillanatban az egy kicsit mégis jobban izgat, hogy ihassak.

- Biztos vagy benne, hogy arra van víz? - sandítok Janára, aki megigazítja az övén himbálódzó fajdot, és határozottan bólint egyet.

- Igen – mondja. - Én is onnan szereztem. De ha nem kelsz fel, akkor soha az életben nem fogunk eljutni odáig, és tényleg szomjan halsz.

Erre aztán – meg persze a víz gondolatára – visszatér annyira az erőm, hogy képes leszek felállni. További negyed órát megyünk, míg végül teljesen kirajzolódnak a romok körvonalai. Éppen időben érkezünk meg, mert a Nap teljesen eltűnik a fenyőfák csupasz törzsei mögött, és egyik pillanatról a másikra sötétség fedi be az erdőt. Jana halkan közlekedik, pont úgy, mint egy fantom. Óvatosan vagyunk, és körültekintőek. Folyamatosan fülelünk, és csak akkor lépünk be az épületbe, mikor megbizonyosodunk róla, hogy biztosan nincs odabent senki – de még így is késsel a kezünkben indulunk el befelé. A falakból ömlik a hideg, így elég hűvös van, de legalább nem a szabad ég alatt kell éjszakáznunk. Jana elég gyakorlottan mozog a vastag kőfalak között, így hagyom, hogy vezessen. Végül egy apró, alig két-három négyzetméteres szobában kötünk ki.

- Itt voltam az elején is – magyarázza, miközben lerakja a táskáját, és leakasztja a fajdot az övéről. - Kicsi, így hamarabb bemelegszik.

- Oké – vonom meg a vállaimat. Végighúzom az ujjaimat az érdes, nehéz köveken, aztán körbenézek. Semmi nincs a szobában, csak kövek. Nagy, sötét, szürke kövek. Kiráz a hideg. - Hogyan tovább? - nézek Janára, aki éppen akkor ellenőrzi a késeit.

- Add a kulacsod – nyújtja felém a karját. - Te itt maradsz a cuccokkal, én pedig lemegyek a folyóhoz vízért.

- Na ne! - kiáltok fel. A falak visszahangozzák a hangomat, ezért suttogva, de indulatosan folytatom. - Nem mondhatod komolyan, hogy itt akarsz hagyni!

- De pedig komolyan mondom. - Jana közelebb lép hozzám, és megbökdösi a táskámat. - Ide adod, vagy nem?

- Elmegyek veled – jelentem ki határozottan. - Nem fogok itt maradni teljesen egyedül.