2013. április 28.

1. Fejezet - V. rész

Ez egy kicsit hosszú lett, de azért remélem, hogy kapok rá pár kommentet. A következő bejegyzéssel kezdődik a 2. fejezet! :)


 - Várj! - kiáltja. Ismerősnek tűnik. Azonnal megfordulok, és a látványtól még a lélegzetem is eláll. Katniss Everdeen áll előttem teljes életnagyságban, mind a tizenhat életévével. A kezében felajzott íj van, a hátán tegez lóg, és az íjat nekem szegezve, egyenesen a szemembe bámul. Barna haja oldalt lóg egy hosszú, erős fonatba rögzítve, csizmát, hosszúnadrágot és vadászkabátot visel. Én meg csak állok vele szemben, és tekintetemet hol rajta, hol az íjon tartom.
- Ugye nem akarsz lelőni? - kérdem végül, mikor túl hosszúra nyúlik a csend. Katniss csak néz tovább, egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét.
- Az attól függ – mondja, s végigjáratja rajtam a szemeit. - Ki vagy te?
Hűha, úgy látszik, elég komolyra veszi a dolgot. Tudtam én, hogy az erdő mégis veszélyes hely... De azt sosem gondoltam volna, hogy pont Katniss Everdeen miatt lesz az, aki most éppen egy nyilat szegez a két szemem közé. Egy pillanat erejéig átfut az agyamon, hogy talán ez a lány még a végén tényleg lelő, ha nem drukkolok elő valami épkézláb szöveggel, s ettől megrémülök. Tudom, hogy végső esetben akár képes is lenne rá. Láttam az arénában. Mikor az egyik srác keresztüldöfte egy dárdával a kis szövetségesét, a tizenkét éves Rutát, akit a Tizenegyedik Körzetből választottak ki, a másodperc törtrésze alatt rántott elő egy nyilat a hátán lógó tegezből, és lyukasztotta ki a támadó nyakát. Nyelek egyet. Semmi kedvem úgy végezni, mint az a fiú, így hát a magasba tartom a kezeim, és engedelmesen válaszolok a kérdésére.
- Sash Candel vagyok – nézek rá, de úgy látszik, nem nagyon hatom meg. Ennyi egyértelműen nem elég, hiszen bárkit takarhat ez a név. - Én csak... szóval most jöttem ki életemben először ide, az erdőbe, és tökre ártalmatlan vagyok, de tényleg! Csupán egy kis nyugalomra vágytam, de ha akarod, azonnal eltűnök... - Az íjra nézek. - Csak ne lőj le, kérlek.
Katniss először meglazítja a felajzott fegyvert, majd lassan le is ereszti, és felemeli a fejét. Arca azonnal megenyhül: látszólag rájött, hogy tényleg nem kell tőlem tartania. A nyilat ennek ellenére nem teszi vissza a tegezbe, csak a markába fogja. Na mindegy, nekem ez is elég, legalább végre nem szegezi nekem.
- Most jöttél ki ide először? - néz rám kétkedve, mire bólintok. Mivel említettem, hogy csak egy kis nyugalmat akartam, gondolom tudja, miért bóklászom errefelé. - De a körzetből valós vagy, nem?
Bólintok. Mégis, honnan máshonnan jöhettem volna?
- Ja, persze – ugranak össze a szemöldökei. - Most, hogy így belegondolok, láttalak már párszor a suliban régebben. – Aztán felém lép, és kezet nyújt. - Én Katniss Everdeen vagyok. Bár gondolom tudod.
- Persze, hogy tudom – mosolygok rá, miközben kezet fogok vele. Még csak most veszem észre, hogy barna bőrkesztyűt visel. Pont olyat, amilyet a vadászok szoktak. Átfut az agyamon egy gondolat, mitől kicsit meglepődök, de a szemeimben azonnal új oldala tárul fel ennek a lánynak. Talán vadászik? Ez az eshetőség tetszik. Tetszik, hogy ilyen bátor, hiszen nem úgy néz ki, mint aki először jár errefelé, ráadásul tavaly az arénában mindenkinél ügyesebben boldogult az erdős vidéken. És ha igazam van ebben az észrevételben, akkor minden bizonnyal valóban szokott vadászni. Ha pedig vadászik, akkor azért bátor, mert ezt szigorúan tiltják Panem törvényei – igazából nem is értem, hogy miért. A törvények rengeteg olyan dolgot tiltanak, melyek áthágásával az ember élete sokkal könnyebb és boldogabb lehet. Szóval ez a Katniss nagyon érti a dolgát. Gondolataimból az ránt ki, hogy a lány a farönk felé veszi az irányt, és leül. Miután megbizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagyok a számára – persze a nyílvessző azért készenlétben áll -, úgy látszik, lassan feloldódik. Vagy talán mégsem annyira.
A két térdére támaszkodik, és vállait beejtve bámul maga elé. Ahogy elnézem, jelen pillanatban nem éppen a legboldogabb. Pedig az ember azt hinné, hogy annak az élete, aki megnyert egy Viadalt, csupa móka és kacagás. Soha többé nem kell nélkülöznie, gyönyörű házban élhet, rengetegen szeretik, nincs több tanulás meg suli, és soha, soha, de soha többé nem kell részt vennie az Aratáson. Ehhez képest Katniss úgy néz ki, mint aki a hátán hordja a világ összes gondját. Nem tudom, hogy illetlenség lenne-e olyat kérdezni amit tervezek, de végül mégis megteszem.
- Esetleg... rosszul érzed magad?
Felnéz, és látszik rajta, hogy gondolkodik. Azon töri a fejét, hogy merjen-e nekem bármit is mondani erről, elvégre csak most találkozott velem először. Kicsit elpirulok. Rájövök, hogy a kérdésem minden bizonnyal eléggé tolakodó volt. Szóra nyitom szám, hogy bocsánatot kérjek tőle, mikor egyszer csak leengedi a fejét, és ismét a leveleket kezdi bámulni.
- Csak aggódom – mondja őszintén. Furcsa tőle ilyet hallani, mert a tavalyi Éhezők Viadalán egyetlen egyszer se láttam sírni, aggódni vagy félni. Vagy kitűnően leplezte az érzéseit, vagy valóban nem érzett ilyesmit. Ehhez képest most itt ül mellettem, egy számára teljesen vadidegen mellett, és azt mondja nekem, hogy aggódik. Ez meglep. Meglep, hogy ilyen őszinte, és meglep, hogy tényleg látom azt, amit érez. Úgy látszik, ma rengeteg új dolgot tapasztalok.
- Az Aratás miatt? - kérdem gondolkodás nélkül, s mikor rájövök, mit kérdeztem, a számra tapasztom a kezeim, de már késő. Magamban jó alaposan leszidom magam, amiért ilyen meggondolatlan vagyok, de igazából tudom, hogy miért tettem, hiszen jól ismerem a saját agyamat. Annyira kikészültem reggel óta, hogy a lelkem szinte sóvárog egy lény után, akivel beszélhetek erről a dologról... Mármint az Aratásról, és örülök, hogy talán nem csak én érzem magam egyenlőnek egy agyonhasznált zoknival, noha tudom, hogy természetesen nem vagyok egyedül. Úgy látszik, az erdő csak egy ideig nyugtatott meg, mert ezekre a gondolatokra lassan ismét rám tör az izgalom. - Bocsi, én csak... szóval... - Próbálok szabadkozni, de Katniss csak legyint egyet, és felül.
- Ugyan, semmi baj. - finoman babrálni kezdi a kopott tollakat a kezében lógó nyíl végén. Nem tudom, hogy akar-e válaszolni a kérdésemre, így hát csak állok mellette csöndben, egyik lábamról a másikra táncolva, és figyelem, ahogy elfoglalja magát. - Ami azt illeti – szólal meg végül -, igen. Az Aratás miatt.
Legelőször nem esik le, hogy mi oka lehet az aggodalomra. Aztán ahogy eltelik öt másodperc, lassan megértem. Így, hogy élve került ki tavaly, már ő is mentor Haymitch-csel és és a szintén tavalyi győztes Peetával együtt. A mentornak az a dolga, hogy elkísérje a körzete kiválasztottját a Kapitóliumba, ő szerez neki támogatókat, majd mikor már a játékos az arénában van, ő dönti el, hogy milyen ajándékokat – melyek ez esetben az életben maradáshoz szükséges dolgok – kaphat meg. Katniss a Tizenkettedik Körzet lány kiválasztottjának lesz a mentora, ami azért nehéz, mert élete szerelme, Peeta Mellark meg a fiút kapja. A két kiválasztott közül csak egy jöhet ki élve, a másikra biztos halál vár, hacsak nem olyan egyedi eset történik, mint tavaly. Szóval Katnissnek ez nyomja a szívét.
- Én is aggódom – vallom be neki. Az aggódom talán enyhe kifejezés, hiszen valójában akárhányszor eszembe jut az ami ránk vár ma délután, összeszorul a gyomrom, és valósággal szétvet az izgalom.
- Hány éves vagy? - néz rám Katniss.
- Tizenöt – felelem, miközben egyenesen belenézek tiszta, szürke szemeibe. Erős lány, az már egyszer biztos. Miután az apja meghalt, a családja nagyon nehéz helyzetbe került, és neki kellett ellátnia mind az anyját, mind a húgát, mind saját magát. Hoppá, gondolom. Akkor tényleg vadászik. Aztán jelentkezett Prim helyett kiválasztottnak, végül hatalmas harc és rengeteg szenvedés árán életben maradt az arénában, sőt, még a szerelmét is megmentette.
- Hmm – sóhajt egy hatalmasat, aztán elrakja a nyílvesszőt. Nem tudom, mit kéne mondanom, de még azzal se nagyon vagyok tisztában, hogy kell-e egyáltalán akármit is mondanom. Talán jobb, ha csak hallgatok, és megvárom, míg ő kezdeményez. Elvégre nem is ismerjük egymást. Ahogy így ülünk egymás mellett, egyszer csak elrepül a fejünk felett egy fecsegőposzáta-pár. Mindketten felnézünk, és pontosan jól látjuk őket: szárnyaikat hatalmasra tárva manőverezik magukat a sűrű lombkorona között, de látszólag egyáltalán nem zavarja őket, hogy az erdő ilyen tömör odafent. Mindent kikerülnek, még hangjuk is alig van, egyedül akkor szólalnak meg, mikor letelepszenek egy magasabban kinyúló, tökéletesen szemrevételezhető ágra. Akkor aztán rendesen rázendítenek. Hangosan dalolnak, elismétlik azt, amit hallanak. Hallgatnak egy kicsit, hogy füleljenek, majd átköltik az énekesmadarak gyönyörű dallamait. Igazi koncertet rendeznek, nekünk – de legalábbis nekem – pedig remekül esik ez a zenebona. Bár, gondolom Katnissnek sincsen ellenére, hiszen a kitűzőjén is ilyen madár van, melyet az aránéban viselt, és melyet ma is mindig visel, ha a nyilvánosság elé áll. Ezeknek a madaraknak a koppintási vágyát használták fel Rutával, mikor jelezni akartak egymásnak a Viadalon, hogy minden rendben.
- Sosem láttam még ilyen közelről fecsegőket – mondom egyszer csak óvatos, halk hangon, nehogy elijesszem a madarakat.
- Pedig gyönyörű állatok – állapítja meg Katniss.
- És okosak is – teszem hozzá, majd jó hangosan eldúdolok egy dallamot, mire a fecsegőposzáták elismétlik. A lány rám néz, s kuncogni kezd.
- Ó, igen – bólint. - Nagyon okosak.  

4 megjegyzés:

  1. Ez is egy jó rész lett, de azt tanácsolom, szakadj el a szlengtől, például koppintás, mert nem igen illik a 12-be :) ;)

    VálaszTörlés
  2. Oké oké, megfogadom a tanácsodat. ^^ Amúgy köszi :3

    VálaszTörlés
  3. Úú..két fejezetet olvastam egyszerre, mert mint említettem, sokáig nem voltam gépközelben, pontosabban voltam, de csak pár percre, szóval vélemény.:
    Tetszett, ismét. Sőt, az egyik nagy kedvencem a te ficed, mert részletes és nagyon jól írsz. A tetszik, nem fejezi ki rendesen. Inkább szeretem, meg érdekel, és aggódom ezért a lányért, hogy mit fog kezdeni az Arénában, mert gondolom, az lesz. vagy ki tudja? Szóval, szeretem a történetet, különösen tetszett a rész Katnissel, mert karakterhű maradtál, ami szerintem Katnissnél nehéz, mert én sosem értettem rendesen, mit miért cselekszik. Kivéve amikor önként jelentkezett, szerintem az volt az egyetlen tette amikor az érzelmei vezérelték. Legalábbis szerintem. A hősnőnket egyre jobban megismerjük, és ez szerintem jó.
    Nagyon izgulok az Aratás miatt. Éshogy vajon kivel megy az Arénába?
    Várom a következő fejezetet.
    Voltam és maradok, hű olvasód: Dartbiri

    VálaszTörlés
  4. Na ezt nevezem én kommentnek :D
    Örülök, hogy tetszett, és annak is örülök, hogy szerinted karakter hű maradtam, mert nekem ez mindig probléma. Mindig úgy érzem, nem tudom megragadni egy-egy szereplő jellemét, de aztán általában arra kapok megerősítést, hogy mégis sikerült. :') Ami pedig a továbbiakat illeti... nem sokára majd megtudod, hogy lesz. ^^

    VálaszTörlés