Ez egy kicsit hosszú lett, de azért remélem, hogy kapok rá pár kommentet. A következő bejegyzéssel kezdődik a 2. fejezet! :)
- Várj! -
kiáltja. Ismerősnek tűnik. Azonnal megfordulok, és a látványtól
még a lélegzetem is eláll. Katniss Everdeen áll előttem teljes
életnagyságban, mind a tizenhat életévével. A kezében felajzott
íj van, a hátán tegez lóg, és az íjat nekem szegezve, egyenesen
a szemembe bámul. Barna haja oldalt lóg egy hosszú, erős fonatba
rögzítve, csizmát, hosszúnadrágot és vadászkabátot visel. Én
meg csak állok vele szemben, és tekintetemet hol rajta, hol az íjon
tartom.
- Ugye nem akarsz
lelőni? - kérdem végül, mikor túl hosszúra nyúlik a csend.
Katniss csak néz tovább, egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a
tekintetét.
- Az attól függ
– mondja, s végigjáratja rajtam a szemeit. - Ki vagy te?
Hűha, úgy
látszik, elég komolyra veszi a dolgot. Tudtam én, hogy az erdő
mégis veszélyes hely... De azt sosem gondoltam volna, hogy pont
Katniss Everdeen miatt lesz az, aki most éppen egy nyilat szegez a
két szemem közé. Egy pillanat erejéig átfut az agyamon, hogy
talán ez a lány még a végén tényleg lelő, ha nem drukkolok elő
valami épkézláb szöveggel, s ettől megrémülök. Tudom, hogy
végső esetben akár képes is lenne rá. Láttam az arénában.
Mikor az egyik srác keresztüldöfte egy dárdával a kis
szövetségesét, a tizenkét éves Rutát, akit a Tizenegyedik
Körzetből választottak ki, a másodperc törtrésze alatt rántott
elő egy nyilat a hátán lógó tegezből, és lyukasztotta ki a
támadó nyakát. Nyelek egyet. Semmi kedvem úgy végezni, mint az a
fiú, így hát a magasba tartom a kezeim, és engedelmesen
válaszolok a kérdésére.
- Sash Candel
vagyok – nézek rá, de úgy látszik, nem nagyon hatom meg. Ennyi
egyértelműen nem elég, hiszen bárkit takarhat ez a név. - Én
csak... szóval most jöttem ki életemben először ide, az erdőbe,
és tökre ártalmatlan vagyok, de tényleg! Csupán egy kis
nyugalomra vágytam, de ha akarod, azonnal eltűnök... - Az íjra
nézek. - Csak ne lőj le, kérlek.
Katniss először
meglazítja a felajzott fegyvert, majd lassan le is ereszti, és
felemeli a fejét. Arca azonnal megenyhül: látszólag rájött,
hogy tényleg nem kell tőlem tartania. A nyilat ennek ellenére nem
teszi vissza a tegezbe, csak a markába fogja. Na mindegy, nekem ez
is elég, legalább végre nem szegezi nekem.
- Most jöttél ki
ide először? - néz rám kétkedve, mire bólintok. Mivel
említettem, hogy csak egy kis nyugalmat akartam, gondolom tudja,
miért bóklászom errefelé. - De a körzetből valós vagy, nem?
Bólintok. Mégis,
honnan máshonnan jöhettem volna?
- Ja, persze –
ugranak össze a szemöldökei. - Most, hogy így belegondolok,
láttalak már párszor a suliban régebben. – Aztán felém lép,
és kezet nyújt. - Én Katniss Everdeen vagyok. Bár gondolom tudod.
- Persze, hogy
tudom – mosolygok rá, miközben kezet fogok vele. Még csak most
veszem észre, hogy barna bőrkesztyűt visel. Pont olyat, amilyet a
vadászok szoktak. Átfut az agyamon egy gondolat, mitől kicsit
meglepődök, de a szemeimben azonnal új oldala tárul fel ennek a
lánynak. Talán vadászik? Ez az eshetőség tetszik. Tetszik, hogy
ilyen bátor, hiszen nem úgy néz ki, mint aki először jár
errefelé, ráadásul tavaly az arénában mindenkinél ügyesebben
boldogult az erdős vidéken. És ha igazam van ebben az
észrevételben, akkor minden bizonnyal valóban szokott vadászni.
Ha pedig vadászik, akkor azért bátor, mert ezt szigorúan tiltják
Panem törvényei – igazából nem is értem, hogy miért. A
törvények rengeteg olyan dolgot tiltanak, melyek áthágásával az
ember élete sokkal könnyebb és boldogabb lehet. Szóval ez a
Katniss nagyon érti a dolgát. Gondolataimból az ránt ki, hogy a
lány a farönk felé veszi az irányt, és leül. Miután
megbizonyosodott arról, hogy ártalmatlan vagyok a számára –
persze a nyílvessző azért készenlétben áll -, úgy látszik,
lassan feloldódik. Vagy talán mégsem annyira.
A két térdére
támaszkodik, és vállait beejtve bámul maga elé. Ahogy elnézem,
jelen pillanatban nem éppen a legboldogabb. Pedig az ember azt
hinné, hogy annak az élete, aki megnyert egy Viadalt, csupa móka
és kacagás. Soha többé nem kell nélkülöznie, gyönyörű
házban élhet, rengetegen szeretik, nincs több tanulás meg suli,
és soha, soha, de soha többé nem kell részt vennie az Aratáson.
Ehhez képest Katniss úgy néz ki, mint aki a hátán hordja a világ
összes gondját. Nem tudom, hogy illetlenség lenne-e olyat kérdezni
amit tervezek, de végül mégis megteszem.
- Esetleg...
rosszul érzed magad?
Felnéz, és
látszik rajta, hogy gondolkodik. Azon töri a fejét, hogy merjen-e
nekem bármit is mondani erről, elvégre csak most találkozott
velem először. Kicsit elpirulok. Rájövök, hogy a kérdésem
minden bizonnyal eléggé tolakodó volt. Szóra nyitom szám, hogy
bocsánatot kérjek tőle, mikor egyszer csak leengedi a fejét, és
ismét a leveleket kezdi bámulni.
- Csak aggódom –
mondja őszintén. Furcsa tőle ilyet hallani, mert a tavalyi Éhezők
Viadalán egyetlen egyszer se láttam sírni, aggódni vagy félni.
Vagy kitűnően leplezte az érzéseit, vagy valóban nem érzett
ilyesmit. Ehhez képest most itt ül mellettem, egy számára
teljesen vadidegen mellett, és azt mondja nekem, hogy aggódik. Ez
meglep. Meglep, hogy ilyen őszinte, és meglep, hogy tényleg látom
azt, amit érez. Úgy látszik, ma rengeteg új dolgot tapasztalok.
- Az Aratás
miatt? - kérdem gondolkodás nélkül, s mikor rájövök, mit
kérdeztem, a számra tapasztom a kezeim, de már késő. Magamban jó
alaposan leszidom magam, amiért ilyen meggondolatlan vagyok, de
igazából tudom, hogy miért tettem, hiszen jól ismerem a saját
agyamat. Annyira kikészültem reggel óta, hogy a lelkem szinte
sóvárog egy lény után, akivel beszélhetek erről a dologról... Mármint az Aratásról, és örülök, hogy talán nem csak én
érzem magam egyenlőnek egy agyonhasznált zoknival, noha tudom,
hogy természetesen nem vagyok egyedül. Úgy látszik, az erdő csak
egy ideig nyugtatott meg, mert ezekre a gondolatokra lassan ismét
rám tör az izgalom. - Bocsi, én csak... szóval... - Próbálok
szabadkozni, de Katniss csak legyint egyet, és felül.
- Ugyan, semmi
baj. - finoman babrálni kezdi a kopott tollakat a kezében lógó
nyíl végén. Nem tudom, hogy akar-e válaszolni a kérdésemre, így
hát csak állok mellette csöndben, egyik lábamról a másikra
táncolva, és figyelem, ahogy elfoglalja magát. - Ami azt illeti –
szólal meg végül -, igen. Az Aratás miatt.
Legelőször nem
esik le, hogy mi oka lehet az aggodalomra. Aztán ahogy eltelik öt
másodperc, lassan megértem. Így, hogy élve került ki tavaly, már
ő is mentor Haymitch-csel és és a szintén tavalyi győztes
Peetával együtt. A mentornak az a dolga, hogy elkísérje a körzete
kiválasztottját a Kapitóliumba, ő szerez neki támogatókat, majd
mikor már a játékos az arénában van, ő dönti el, hogy milyen
ajándékokat – melyek ez esetben az életben maradáshoz szükséges
dolgok – kaphat meg. Katniss a Tizenkettedik Körzet lány
kiválasztottjának lesz a mentora, ami azért nehéz, mert élete
szerelme, Peeta Mellark meg a fiút kapja. A két kiválasztott közül
csak egy jöhet ki élve, a másikra biztos halál vár, hacsak nem
olyan egyedi eset történik, mint tavaly. Szóval Katnissnek ez
nyomja a szívét.
- Én is aggódom
– vallom be neki. Az aggódom talán enyhe kifejezés, hiszen
valójában akárhányszor eszembe jut az ami ránk vár ma délután,
összeszorul a gyomrom, és valósággal szétvet az izgalom.
- Hány éves
vagy? - néz rám Katniss.
- Tizenöt –
felelem, miközben egyenesen belenézek tiszta, szürke szemeibe.
Erős lány, az már egyszer biztos. Miután az apja meghalt, a családja nagyon nehéz helyzetbe került, és neki kellett ellátnia mind az anyját,
mind a húgát, mind saját magát. Hoppá, gondolom. Akkor
tényleg vadászik. Aztán jelentkezett Prim helyett
kiválasztottnak, végül hatalmas harc és rengeteg szenvedés árán
életben maradt az arénában, sőt, még a szerelmét is
megmentette.
- Hmm – sóhajt
egy hatalmasat, aztán elrakja a nyílvesszőt. Nem tudom, mit kéne
mondanom, de még azzal se nagyon vagyok tisztában, hogy kell-e
egyáltalán akármit is mondanom. Talán jobb, ha csak hallgatok, és
megvárom, míg ő kezdeményez. Elvégre nem is ismerjük egymást.
Ahogy így ülünk egymás mellett, egyszer csak elrepül a fejünk
felett egy fecsegőposzáta-pár. Mindketten felnézünk, és
pontosan jól látjuk őket: szárnyaikat hatalmasra tárva
manőverezik magukat a sűrű lombkorona között, de látszólag
egyáltalán nem zavarja őket, hogy az erdő ilyen tömör odafent.
Mindent kikerülnek, még hangjuk is alig van, egyedül akkor
szólalnak meg, mikor letelepszenek egy magasabban kinyúló, tökéletesen szemrevételezhető ágra. Akkor aztán rendesen
rázendítenek. Hangosan dalolnak, elismétlik azt, amit hallanak.
Hallgatnak egy kicsit, hogy füleljenek, majd átköltik az
énekesmadarak gyönyörű dallamait. Igazi koncertet rendeznek,
nekünk – de legalábbis nekem – pedig remekül esik ez a
zenebona. Bár, gondolom Katnissnek sincsen ellenére, hiszen a
kitűzőjén is ilyen madár van, melyet az aránéban viselt, és
melyet ma is mindig visel, ha a nyilvánosság elé áll. Ezeknek a
madaraknak a koppintási vágyát használták fel Rutával, mikor
jelezni akartak egymásnak a Viadalon, hogy minden rendben.
- Sosem láttam
még ilyen közelről fecsegőket – mondom egyszer csak óvatos,
halk hangon, nehogy elijesszem a madarakat.
- Pedig gyönyörű
állatok – állapítja meg Katniss.
- És okosak is –
teszem hozzá, majd jó hangosan eldúdolok egy dallamot, mire a
fecsegőposzáták elismétlik. A lány rám néz, s kuncogni kezd.
- Ó, igen –
bólint. - Nagyon okosak.
Ez is egy jó rész lett, de azt tanácsolom, szakadj el a szlengtől, például koppintás, mert nem igen illik a 12-be :) ;)
VálaszTörlésOké oké, megfogadom a tanácsodat. ^^ Amúgy köszi :3
VálaszTörlésÚú..két fejezetet olvastam egyszerre, mert mint említettem, sokáig nem voltam gépközelben, pontosabban voltam, de csak pár percre, szóval vélemény.:
VálaszTörlésTetszett, ismét. Sőt, az egyik nagy kedvencem a te ficed, mert részletes és nagyon jól írsz. A tetszik, nem fejezi ki rendesen. Inkább szeretem, meg érdekel, és aggódom ezért a lányért, hogy mit fog kezdeni az Arénában, mert gondolom, az lesz. vagy ki tudja? Szóval, szeretem a történetet, különösen tetszett a rész Katnissel, mert karakterhű maradtál, ami szerintem Katnissnél nehéz, mert én sosem értettem rendesen, mit miért cselekszik. Kivéve amikor önként jelentkezett, szerintem az volt az egyetlen tette amikor az érzelmei vezérelték. Legalábbis szerintem. A hősnőnket egyre jobban megismerjük, és ez szerintem jó.
Nagyon izgulok az Aratás miatt. Éshogy vajon kivel megy az Arénába?
Várom a következő fejezetet.
Voltam és maradok, hű olvasód: Dartbiri
Na ezt nevezem én kommentnek :D
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszett, és annak is örülök, hogy szerinted karakter hű maradtam, mert nekem ez mindig probléma. Mindig úgy érzem, nem tudom megragadni egy-egy szereplő jellemét, de aztán általában arra kapok megerősítést, hogy mégis sikerült. :') Ami pedig a továbbiakat illeti... nem sokára majd megtudod, hogy lesz. ^^