2. Fejezet - II. rész

Mindegy, én ezt nem is értem, mert nem vagyok szülő, de nem is akarom érteni, mert eléggé felhúztam magam az előbbi gondolataimmal. Felpattanok az asztaltól, az arcomra erőltetek egy mosolyt, ami mögött talán el tudom rejteni felkavarodott lelkemet, aztán elindulok a hálóm felé.

- A szobámban leszek – mondom még utoljára, mire anyu vissza szól, hogy "Rendben!", s tovább folytatja a fecsegést Rozi ellátásáról. Nem tudok rá haragudni, hiszen ő jól csinálja. Talán nekem is így kéne. El kéne foglalnom magam valamivel arra a keserves öt órára, míg "végre" kisétálunk a főtérre. És tényleg megpróbálom. Előveszek egy régi könyvet, melyet vastagon fed a por. A lapjai sárgák, a betűk itt-ott ki vannak kopva, a gerincén megfeslett az illesztés, de azért úgy ahogy még használható. Letelepszem vele az ágyam szélére, majd törökülésbe helyezkedem, és felcsapom a vaskos olvasnivalót valahol a közepén.

" - Mégis, mire készül, Mylord?

- Megmentem a hazámat, Sophie – felelte Michael, majd még utoljára magához ölelte a szolgálólányt, s kiviharzott a teremből."

Na jó, ez nem jött be. Semmi kedvem egy csöpögős, ősrégi regényt olvasni. Úgy helyezkedem, hogy kilássak a konyhába, s megkeresem a faliórát. Az óra ugyan kicsi, a mutató pedig még kisebb, de elég jók a szemeim, és könnyedén le tudom olvasni, hogy kilenc van. Még csak kilenc! A kínkeserves gondolatra hatalmas sóhajtás szakad fel belőlem, és összecsapom a könyvet, mire por árasztja el a szobámat. Tüsszentenem kell, s annak lendületével keresztbe el is vágódom az ágyamon. A regényt oldalra dobom, s a fejemet lógatva bámulni kezdem a falat. Egyszerű fehér, pár apró penészfolton kívül semmi érdekes sincsen rajta. Csönd van. Annak ellenére, hogy odakint beszélgetnek a szüleim, hogy az óra – idegesítően lassan – ketyeg, és hogy az utcán néha egy-egy ember baktat keresztül, miközben a madarak vidáman zengedeznek a feje fölött. Elképzelem, hogy madár vagyok: egy aranytorkú fecsegőposzáta, aki szabadon repül a felhők között, és nem tartja a markában semmi. Nem kell tartania a Békeőröktől, akik a körzetek biztonságáért és zavartalan működéséért felelnek, nem kell félnie a Kapitóliumtól, és azért sem kell aggódnia, hogy kihúzzák a nevét egy Aratáson. Mivel kétségbeesetten szeretnék kilépni ebből a rideg valóságból, lehunyom a szemhéjaimat, és énekelni kezdek. Ez kicsit furán hangozhat, de a sötét mindig megnyugtatja a szemem, és igazából egyáltalán nincsen rossz hangom – bár sosem szoktam mások előtt énekelni. Most csak a szüleim vannak itthon rajtam kívül, de előttük nem vagyok szégyenlős, és amúgy se hallanak, hiszen éppen elmélyülten beszélgetnek. Minden gondolatomat dallamokba öntöm, miközben képzeletben két fekete-fehér szárnnyal az eget hasítom. Alattam Panem terül el, mind a tizenkét körzetével. A körzetek gyönyörűek, mindenhol virágok nőnek, s látom, ahogy a gyerekek a réteken játszanak. A családok boldogok, férj és feleség együtt nézi, amint csemetéjük önfeledten labdázik a testvéreivel. Aztán felemelem a fejem, s pontosan a kék ég felé tartok. Feljebb, egyre magasabbra szárnyalok. Nem érzek fáradtságot, a lábaimat magamhoz húzom, a szárnyaimat kitárom, s a kellemes szél olyan könnyedén emel fel, mintha papírból lennék. Nincs megállás, már a felhők felett járok, és egyre csak emelkedem. Erős vagyok, a Nap sugarai megcsillannak a hátamon, a torkomból pedig csodaszép dallamok hullanak a földre. Az emberek meghallják őket, és boldogok lesznek.

- Csak tartsd nyitva a szemeid, csak tarts ki, és minden szebb lesz, ígérem – dalolom, majd piruettet dobok a levegőben, s tovább szárnyalok.

A szám mosolyra húzódik, ahogy fecsegőként magam alatt hagyom minden gondomat. Öröm tölt el, s ezt az örömöt még akkor is érzem, mikor végre kinyitom a szemeimet. A penészes falat látom, s ettől lassan visszatér az eszem. Felülök, és próbálom magam abban a kellemes állapotban tartani, mint amiben az előbb voltam, azonban minden egyes pillanattal egyre jobban, és gyorsabban zuhanok a föld felé. Sóhajtok egyet, majd a hátam mögé igazítom a copfomat, s oldalra fordulok. A kép, amit látok, enyhén szólva meglep. A szüleim ott állnak az ajtómban: anya az ajtófélfának támaszkodik, apa mögötte áll, egyik keze a felesége vállán nyugszik, és mindketten engem bámulnak. Nem vagyok benne biztos, de mintha anyu szemei könnyektől csillognának... Az viszont tuti, hogy mindkettejük arcán valamiféle bágyadt, szomorú, elfogult mosoly terpeszkedik.

- Ti meg mit csináltok itt?! - rivallok rájuk a kelleténél talán kicsit szigorúbban. - Tudjátok, hogy utálom, ha bámulnak!  

 - Gyönyörűen énekeltél, kicsim – suttogja anya, aztán szipog egyet, s letöröl egy kibuggyanó könnycseppet az arcáról. Aha. Akkor tényleg sírt. Nem tudom, mit kéne tennem. Köszönjem meg, küldjem el őket, vagy egyszerűen csak menjek oda hozzájuk, és öleljem meg őket? Mindhárom eshetőség furának hangzik, de végül az utolsó mellett döntök. Felpattanok az ágyról, odalépek hozzájuk, és átölelem őket. Mindketten viszonozzák a gesztust, s úgy állunk ott legalább két percig, mint valami hatalmas, szeretettől túlcsorduló szobor.