Semmi kedvem
sincsen hozzá. De ez senkit nem érdekel. Itt senkit se érdekel
az, hogy mihez van kedvem, vagy mihez nincsen. Ismét rám tör a
remegés, ahogy ezek a baljós gondolatok magukkal rántanak.
Ellenkező esetben keményen küzdenék ellenük, de most nincsen
értelme. Engedem nekik, hogy megragadjanak, és magukkal rántsanak.
Eltolom magamtól a tányért, majd felállok, és szó nélkül a
szobám felé veszem az irányt. Ahogy elhaladok az ablak mellett, a
tekintetem akaratomon kívül is a tájra terelődik. Innen pedig már
nincs visszaút: a látvány úgy szippant magába, mint valami
fekete lyuk. Odalépek az ablakhoz, a tenyereimet és az orromat az
üvegnek nyomom, és megbabonázva bámulok kifelé. Hatalmas, eget
karcoló, felhők fölé nyúló, ezüstösen csillogó épületek,
amerre csak ellátok. Egy vastag, hullámos folyó, felette gyönyörű
hidak. Furcsa, színes járművek repkednek a levegőben, a Napot
szürke ködfátyol takarja el a szemeim elől, de a városra –
vagyis a Kapitóliumra – így is csodálatos, különös fény
árad. Visszaverődik a tükörsima házakról, táncot jár a folyó
felszínén, aztán az arcomat cirógatja.
- Ez... - suttogom
halkan. A leheletem meglátszik az ablakon, ami különösen
varázslatossá teszi a pillanatot. De mivel ez nem egy mese, hanem a
valóság, természetesen máris elromlik a tökéletes összhang. A
vonat begördül az állomásra, ahol a legfurcsább teremtmények
fogadnak, akiket életemben láttam. Nem is tudom, hogy emberek-e
egyáltalán, mert nem hasonlítanak az olyan lényekre, akiket én
"embereknek" nevezek. A testük ugyan olyan, mint akárkié,
de azon kívül úgy festenek, mint egy színes, udvarló hím páva.
Van köztük zöldre, pirosra, lilára, sőt, még sárgára festett
is, néhány haj az égbe meredezik mint a csillogó felhőkarcolók
teteje, néhány lelóg, de olyat is látok, akinek egyáltalán
nincs is haja. Szintén különös, színes ruhák, absztrakt
tetoválások, kövek, piercingek, fülbevalók, és egyéb
testékszerek mindenhol. Ez aztán teljesen az ellenkezőjére
fordítja azt, amit az előbb gondoltam a Kapitóliumról.
Kényszeredetten elvigyorodom, de nem azért, mert olyan boldog
vagyok. Ezek a majmok egyszerűen annyira szánalmasak, ahogy
epekedve integetnek a vonatunk felé, és a nyálukat csorgatják,
hogy láthassák a kiválasztottakat, hogy nem tudom megállni
mosolygás nélkül. - ... nevetséges! - fejezem be végül az
előbbi mondatomat. Hisztérikus kacagás tör fel belőlem, és még
vissza is integetek a közönségnek. Pitizzetek csak, ronda
bazári majmok... Illik hozzátok. Undorítóak vagytok.
Ahogy az emberek a
vagon és az ablak felé kapnak, lassan elhátrálok az üvegtől.
Kezdek rájönni, hogy milyen helyre hoztak. Még ennél is rosszabb
az, hogy miért hoztak ide. Azok, akik most majd' megőrülnek, és
egymást tapossák azért, hogy megpillanthassanak, nemsokára azon
fognak szórakozni, hogy hogyan, és meddig bírom ki az arénában.
Érzem, hogy valaki mellém lép, de anélkül is tudom hogy ki az,
hogy odanéznék. Max áll az ablak előtt, és ugyanolyan fejet
vág, mint én az előbb. Még a csokihoz sincsen étvágya, amit a
kezében szorongat.
- Durva, mi? -
suttogom élettelenül, tiszta undorral a hangomban.
- Az nem kifejezés
– válaszolja, majd kibontja az édességet, és beleharap.
Összeugranak a szemöldökeim. Tévedtem. Maximus-nak mégis van
étvágya egy ilyen helyen.
A mozdony lefékez,
a vagonok pedig szépen lassan megállnak, és felsorakoznak mögé.
Effie azonnal felugrik a helyéről, és izgatottan odasiet hozzánk.
- Gyerünk,
gyerünk! Lefelé, már várnak rátok az Átalakító Központban!
A következő
tizenöt percet egy sötétített üvegű autóban ülve töltjük,
amivel átszállítanak minket a központba. A gyomrom folyamatosan
fáj, így azzal próbálom enyhíteni az izgalom és a stressz
okozta kínokat, hogy visszagondolok arra, ami eddig történt.
Reggel találkoztam Katniss Everdeennel az erdőben, aztán kihúztak
az Aratáson, majd' egy napot utaztam vonaton, megérkeztem a
Kapitóliumba, átvergődtem magam rengeteg emberen – mellékesen
megjegyzem, az kész életveszély volt -, aztán beszálltam ebbe az
autóba, ami egyenesen az Átalakító Központba visz. Csak Max ül
itt mellettem, mert Katniss, Peeta, Haymitch meg Effie azonnal a
Kiképzőközpontba ment, hogy – ahogy ők mondták –
"előkészítsék a terepet". Már a gondolatra is
hányingerem támad. Milyen hely lehet az a Kiképzőközpont, ha
ilyesmire szükség van?
Akármennyire
szörnyűnek is képzeltem el, az biztos, hogy az Átalakító
Központnál nem lehet rosszabb.
Egy nehéz, hideg
vasasztalon fekszem már vagy fél órája. A falakat kék, fényes
csempe borítja, és mindent beleng a fertőtlenítő szaga. Az egész
hely olyan hideg. Hatalmas lámpa lóg felettem, és úgy érzem
magam, mint egy halott a hullaházban.
Mikor megérkeztünk,
két kapitóliumi alak - akik ugyan olyan fehér tunikában voltak -,
egy férfi, és egy nő jött a kocsink elé. Udvariasan megvárták
míg kiszállunk, aztán Maxot elvezette a fekete hajú pasas, engem
pedig a nő vett a szárnyai alá. Az épületben egy csomó –
gondolom mondanom sem kell milyen – alak mászkált, de egyikük
sem foglalkozott velünk. A nő egy szobába vezetett, levett az
egyik fogasról egy világoskék színű pongyolát, aztán a kezembe
nyomta. Egy hosszú pillanatig csak néztünk egymás szemébe.
Vártam, mikor szólal meg. De nem szólt semmit, csak nézett, és
várt. Vörös színű szemei voltak, olyasmi árnyalatúak, mint a
tűz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése