Este fél kilenc van. Kint tök sötét minden, de a folyosó, amin éppen végighaladunk Cinnával, olyan világos, mint maga a Nap. Végig fényes, rikító lámpákkal van kirakva, én pedig nem hiszem el, hogy ez még mindig a Kiképzőközpont. A szám még mindig olyan száraz, mint a smirgli, és görcsösen kapaszkodom a pulóverem zsebébe. A tenyerem izzad, a szívem lüktet. Cinna hozzám képes maga a megtestesül nyugalom, mert olyan lélekjelenléttel sétálgat mellettem, mintha csak levegőzni ugrott volna le az utcára. Pedig nem levegőzni jöttünk. Miután belementem, hogy énekeljek a közönségnek az interjún, Katniss is beleegyezett a dologba, és Cinnára bízta a felkészítésemet (miután lebeszéltem róla, hogy meghallgassa, ahogy éneklek), aki szavát adta neki, hogy mindent megtesz. Minden bizonnyal valóban így van, mert azonnal el is indultunk erre a helyre. Mondom, tényleg fogalmam sincsen, hogy hol vagyunk. Beszálltunk a liftbe, aztán kiszálltunk belőle a földszinten, ahol azonnal a fejemre húztam a kapucnimat, nehogy esetleg összefussak a testvérpárral. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt, csak mentünk tovább és tovább, végül egy emelet lépcsőzés, és most itt vagyunk ezen a fura folyosón.
- Cinna – suttogom. - Cinna, hol a csodában vagyunk?
- Egy régi barátomnál – mondja nyugodt hangon. - Ő lesz az énektanárod.
Kiderül, hogy Cinna már reggel beszélt ezzel a barátjával, aki csak miattam utazott ide a Kapitólium másik feléből. Ez meglep, mert ha a stylistom már így lerendezett mindent, akkor igazából egy percig sem gondolkodott azon, hogy bele fogok-e egyezni a dologba.
Pár perc séta után aztán végre megérkezünk. Cinna kinyitja az ajtót, előre enged, végül becsukja. Nem merem levenni a fejemről a kapucnit, de aztán mégis megteszem, mert különben nem látok normálisan. Egy szobában vagyunk. Egy nagy, fényes szobában. A falak színesek, és apró szegecsekkel mindenféle rétegek vannak ráerősítve. A plafonról rózsaszín és sárga csillárok lógnak, fényük minden apró kis dologról visszavetül, és így olyan az egész, mintha a szoba minden négyzetméterét gyémántok díszítenék. Meleg van, világos, és az egész helyet belengi valami nagyon, nagyon fura, édeskés illat.
- Na, hogy tetszik? - lép mellém Cinna.
- Hát... elég különös – sandítok rá fél szemmel. Eltelik pár pillanat, míg mindketten a szobát tanulmányozzuk, aztán egyszer csak az egyik szekrény mögül előkerül egy macska. Hosszú, selymes, halványszürke szőre van. Egyenesen odarohan hozzánk, és körbedorombolja a lábainkat. - Szia! - hajolok le a cicához. Megvakargatom az állát, aztán a füle tövét is, mire ő belemászik az ölembe, és mivel úgy látszik, semmi kedve kimászni, vele együtt állok fel. Megtámaszkodik a vállamon, és hangos berregésbe kezd. - Ez a cica a barátodé? - nézek Cinnára, aki bólint egyet, és megcirógatja az állat nyakát. - Elég barátságos egy jószág. – Ez a megállapításom úgy igaz, ahogy van. Muszáj tüsszentenem, mert a macska szőre csiklandozza az orromat, és mihelyt tüsszentek, a cica leugrik a földre. Elrohan egy állvány mellett, amin egy mikrofon áll. Végigmérem a szerkezetet, és azonnal megfájdul a hasam.
- Othie! - hallatszik egyszer csak egy hang a szalagfüggöny mögül. - Othie, gyere ide!
Aztán előkerül a világ legfurább nője, akit életemben láttam. Alacsony. Még nálam is kisebb, pedig nem vagyok egy langaléta. Öreg. Legalább hatvan éves, de simán lehetne akár nyolcvan is. Ez fura, mert a Kapitóliumban az emberek rengeteg pénzt költenek arra, hogy minél fiatalabbnak tűnjenek, azonban ezen a nőn egyetlen plasztikai beavatkozást sem végeztek el. Színes, rongyos ruha van rajta. Nem koszos, nem is ápolatlan, de nagyon, nagyon furcsa. A szemöldökeit minden bizonnyal ő maga rajzolta meg: lilák, és az egyik kisebb, mint a másik. A szája csúnyán félre van rúzsozva, a szemei pedig vastag, fekete festékkel vannak kihúzva. Tátott szájjal bámulom. A macska – akit akkor minden bizonnyal Othie-nak hívnak – ott téblábol körülötte, de ő mihelyt meglát minket, összecsapja a két tenyerét, és odacsoszog hozzánk.
Aztán előkerül a világ legfurább nője, akit életemben láttam. Alacsony. Még nálam is kisebb, pedig nem vagyok egy langaléta. Öreg. Legalább hatvan éves, de simán lehetne akár nyolcvan is. Ez fura, mert a Kapitóliumban az emberek rengeteg pénzt költenek arra, hogy minél fiatalabbnak tűnjenek, azonban ezen a nőn egyetlen plasztikai beavatkozást sem végeztek el. Színes, rongyos ruha van rajta. Nem koszos, nem is ápolatlan, de nagyon, nagyon furcsa. A szemöldökeit minden bizonnyal ő maga rajzolta meg: lilák, és az egyik kisebb, mint a másik. A szája csúnyán félre van rúzsozva, a szemei pedig vastag, fekete festékkel vannak kihúzva. Tátott szájjal bámulom. A macska – akit akkor minden bizonnyal Othie-nak hívnak – ott téblábol körülötte, de ő mihelyt meglát minket, összecsapja a két tenyerét, és odacsoszog hozzánk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése