8. Fejezet - V. rész

Körülbelül tíz perc múlva már a szobámban vagyok, és azonnal aludni indulok, mert a lakosztályunkon már síri csend van, de amúgy se lenne erőm beszélgetni. Cinna visszakísért a tizenkettes emeletre, aztán azzal köszönt el, hogy reggel hatkor, még a reggeli előtt ismét elmegyünk Rikihez. Tegnap este nem tudtam aludni normálisan, csak a földön pár órát, de most úgy érzem magam, mint egy félholt, így hát egyszerűen elterülök az ágyamon, és abban a pillanatban álomba is merülök. Az éjszaka olyan gyorsan elrepül, hogy nekem teljesen olyan, mintha két perc lett volna az egész. De nincs mese: ha már egyszer bevállaltam ezt az egészet, akkor mindent meg kell tennem azért, hogy sikerüljön is. Cinna fél hatkor ébreszt. Először hozzávágok egy párnát, hogy hagyjon békén, de szerencsére nem adja fel, és míg én gyorsan rendbe hozom magam a fürdőszobában, addig rendel nekem pár répás muffint. Aztán tíz perc múlva már a liftben vagyunk. Kicsit hiányolom Katniss-t, mert tegnap este óta nem is láttam, de végül is nem tudom érte hibáztatni, hogy nem kel fel hajnalok hajnalán, hogy meghallgassa a problémáimat. Miközben a lift egyre mélyebbre ereszkedik, magamba tömök két muffint, és megpróbálom megtanulni a dal szövegét. Ami azt illeti, már egész jól megy, az első két versszakot és a refrént jól a fejembe vésem, mire megérkezünk.

- Riki nem alszik még ilyenkor? - nézek Cinnára, miközben végighaladunk a fényes folyosón. Próbálok nyugodtnak tűnni, de mióta felkeltem, egyfolytában ott motoszkál a fejemben, hogy már csak négy nap. Abba már bele se merek gondolni, ami a negyediken vár rám.

- Nem – mondja Cinna, és már nyitja is az ajtót. Köpni-nyelni nincs időm, mert Riki abban a pillanatban (jó nyálas) puszit nyom az arcomra, Othie dorombolva a lábaimnak tekeredik, és már indulunk is bemelegíteni. Gyors skálázás, aztán megtanuljuk a maradék két versszakot, végül Riki lefeleltet belőle, és máris a mikrofonhoz állít. Nem tudom, hogy fogom-e bírni ezt a gyors tempót... De jelen pillanatban arra sincsen időm, hogy ezen agyaljak. A néni benyomja a lejátszót, és elindul a dal, a kanapé fölött pedig megjelenik egy kivetítő, mely hatalmas betűkkel a falra írja a szöveget.

- Karaoke – magyarázza Riki érdes, magas hangján. - Mutatja, mikor mit kell énekelned. Csak olvasd.
Mély levegőt veszek, megmarkolom a mikrofont, és elkezdem. Vagy ötször elkések, aztán jó párszor lemaradok, de úgy látszik, hogy Riki Prosena őszintén le van nyűgözve. Tetszem neki, és ez megnyugvással tölt el. Cinna szerint ő valaha híres énekesnő volt itt, a Kapitóliumban – és minden bizonnyal ezt bizonyítja a rengeteg lemez, ami a polcokon sorakozik és az ő arca van rajtuk -, de aztán kiöregedett a szakmából, és mivel nem engedte, hogy a plasztikai sebészek hozzányúljanak az arcához, a menedzsere lemondott róla.  Közel másfél órát töltünk gyakorlással. Annyira megtanulom a dalt, hogy a végére már a szövegre sincsen szükségem. Riki csak a dallamot nyomja be, én pedig simán eléneklem rá a szöveget. Cinna segít benne, hogy hogyan álljak. Megtanítja, hogy húzzam hátra a a vállaimat, és tartsam feszesen a karjaimat, míg éneklek, Riki pedig elmagyarázza, hogy ez azért jó, mert így teljes mértékben ki tudom használni a levegőt, amit a tüdőmbe szívok. Egyszer-kétszer együtt éneklünk, és sikerül ellesnem, hogyan nyújtja meg a sorok végeit. Észre se veszem, hogy mennyire repül az idő, sőt, még egész jól is érzem magam. Míg Rikinél vagyunk, teljesen elfelejtem, hogy igazából miért vagyok a Kapitóliumban. Csak akkor hasít belém a felismerés, mikor elköszönünk a nénitől, és elindulunk visszafelé a folyosón. Tizenöt perc múlva nyolc óra, és tudom, hogy reggeli közben mindent elmesélhetek majd Katnissnek.