17. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Elnézést, hogy tegnap nem jelentkeztem, de itt az iskola, én meg hirtelen borzasztó elfoglalt lettem. Azért továbbra is viszem ám a blogot, nem szándékszom abbahagyni. Meg is hoztam az új részletet, jó olvasást! Valamint köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket. <3

Bridget S.

________________________________________

A kén folyton hozzáér a bőrömhöz, és szörnyen fáj. Belehullik a szemembe, ezért résnyire húzom a szemhéjaimat, de így alig látok. Az égett haj, a vér, és a fájdalom szaga összemosódik a kén büdösségével. Hányingerem lesz, és ha Jana nem húzna rendíthetetlenül előre, akkor tuti, hogy el is hánynám magam. 

Az eső lassan mindent elpusztít körülöttünk. Hangosan esik, de még így is hallom az ágyú hangját. Úgy látszik, a játékmestereknek máris sikerül megölniük valakit. Azt persze már nem hallom meg, ahogy egy csomag landol a földön. Egyedül azért veszem észre, mert megbotlom egy kiálló gyökérben, és elhasalok a kénes, füstölgő mohán. Az eső azonnal lemarja a csomagról a borítást, és az ezüst színű ejtőernyő is eltűnik, de magát a tartalmat nem sikerül elpusztítania. Azonnal kibontom a holmit pulóverbe bújtatott kezeimmel, aztán felállok, és megrázom. Egy hosszú nyelet tartok a kezemben, melyen egy hatalmas, piros gomb van. Jana azonnal rácsap egyet a tenyerével, mire a nyélből egy terebélyes karima emelkedik, pontosan a fejünk fölé. Várjuk, hogy a kén mikor fogja végre átégetni, de semmi ilyesmi nem történik. Borzasztóan hálás vagyok a támogatóimnak ezért az ajándékért.

- Kö... köszönöm – motyogom elérzékenyült hangon, de minden bizonnyal semmit sem hallanak belőlem az eső miatt. 

Így, a hatalmas esernyő oltalma alatt haladunk tovább, egyenesen vissza a romokhoz. Nem hallok további ágyúdörrenéseket, de ki tudja, meddig tart még ez az egész. Jó negyed órát kocogunk, mire a távolban feltűnik az épület teteje. A kén már régen leégette róla a növényeket, sőt, még a kövekbe is belemart, szóval most a színe valami furcsa átmenet a fehér, és a sárga között. A kénes eső másodpercről másodpercre, egyre jobban esik, és nagyon úgy néz ki, hogy a játékmestereknek nem áll szándékukban elállítani a közeljövőben. 

Szerencsére alig telik bele pár percbe, és már rohanunk is be a boltíves ajtón. Nem nézzük, hogy van-e bent valaki, csak behúzódunk az egyik szobába, és lerogyunk a fal mellé a földre. A kén beesik az apró ablakon, de elég távol vagyunk tőle, így nem ér el hozzánk, csak a szaga. Jana hangosan kapkodja a levegőt, ezért ledobom az esernyőt a földre, és odakúszom hozzá. A nadrágom is csupa lyuk, és ahol lyuk van a ruhámon – vagyis szinte mindenhol -, ott sebet, vért, és fájdalmat is érzek. Ahogy a kő hozzáér a bőrömhöz, égető fájdalom árad szét bennem, de kényszerítem magam, hogy ne kezdjek el sikoltozni. Jana szörnyen fest, bár gondolom, én sem lehetek jobb. A haja összetapadt a vértől és a kéntől, ráadásul egy csomó le is égett belőle. Az arcán vér folyik végig, és csupa seb a bőre. Egyetlen szeplője se látszik. Fogalmam sincsen, hogy mit kéne tennem, mert életemben nem volt még dolgom ilyennel. A szövetségesem állapota halálra rémiszt. Csak bámulok bele hatalmas, fájdalommal teli szemeibe, és folyamatosan az jár a fejemben, hogy csak nehogy meghaljon, csak nehogy meghaljon. Ha meghal, az az én hibám lesz, mert nem segítettem neki. Egyetlen ember sem halt még meg miattam ezen a Viadalon, és nem létezik, hogy a saját – ráadásul egyetlen – szövetségesem legyen az első. 

Jana a táskája után nyúl, és fogcsikorgatva odadobja a térdeim elé.

- Víz – motyogja, és már azonnal tudom, hogy mit kell tennem. Kikeresem a holmijai közül a vizet meg a másik tartalék zoknit, és óvatosan elkezdem letisztítani az arcát. - Aúú... - Néha felszisszen, de amúgy hősiesen tűri. Miután nagyjából lemosom róla a ként és a vért és megtisztítom a sebeit, már egész tűrhetően 

néz ki. A háta mögé igazítom a copfját, aztán engedem neki, hogy ő is ellásson. - Elég ramatyul nézel ki – mondja, mire elgyötörten mosolyogni kezdek, de abban a pillanatban felszakad egy seb az ajkamon, és elkomorul az arcom.

- Te se vagy szebb – motyogom. 

Jana keserűen felnevet, ahogy végez az arcommal. Egymás mellé telepszünk, aztán tűrjük a fájdalmat, és bámuljuk a ként, ami odakint zuhog. Átfut az agyamon, hogy most simán megtalálhatnak minket, hiszen elvileg éppen mindenki valami menedéket keres, ahol átvészelheti ezt az esőt. Nem mondok egy szót sem ezekről a gondolatokról. Nem akarok beszélni róluk. A testem majdnem mindegy egyes része ég a fájdalomtól. A kén büdös. Csupa seb vagyok. Szörnyű az állapotom. Ha most betéved ide valaki, akkor nekünk végünk van. Tuti, hogy nem fogjuk tudni megölni. 

Kiráz a hideg, ahogy erre gondolok. Megölni valakit. Ha élve akarok innen hazajutni, akkor bizony előbb-utóbb ölnöm kell majd... De lássuk be, elég nevetségesen hangzik az ötlet, hogy majd én fogom megnyerni a Viadalt.

- Szerinted ki halt meg? - hallom meg egyszer csak Jana halk hangját. A vállamra hajtja a fejét, és összegömbölyödik, mint egy kölyökkutya. Már lassan, egyenletesen veszi a levegőt.

- Nem tudom. - Bárki lehetett az. A legjobban annak örülnék, ha valamelyik Hivatásos Kiválasztottal végzett volna az eső, de persze ez elég valószínűtlen.

- Már csak kilencen vagyunk – motyogja Jana.

- Már csak kilencen – ismétlem fátyolos hangon. 

A sötétbe bámulok, magam elé, és elképzelem, hogy otthon vagyok a szobámban. A penészes, fehér színű falat nézem, miközben a fejem lelóg az ágyról, és a hajammal babrálok. Éppen tanulnom kéne, de nem tudok odafigyelni, mert éhes vagyok. Rozi már mióta nem tojt, és valami csúszás van a juttatásokkal, mert apa még nem kapott fizetést. Szóval éppen nincs mit ennünk, mint az összes többi embernek a Tizenkettedikben, miközben a Második Körzetben éppen a Csomag Napot tartják a győztesük tiszteletére. Emlékszem arra a fiúra. Magas volt, erős, és kegyetlen. Mikor nálunk járt, egy szót sem ejtett Pamalie-ről és Ross-ról. Pamalie még csak tizenkettő volt, Ross tizenhét. A kislányt az a fiú ölte meg még a Viadal elején, Rosszal pedig egy lány végzett. Megborzongok. Hogy a csodába jutottam el idáig abból, hogy bámulok a sötétbe? 

Inkább lehunyom a szemeimet, és próbálok aludni. Nem tudom, mennyi az idő, de nem is akarom tudni.