17. Fejezet - V. rész

Sziasztok. :)

Megjöttem a következő résszel, és most igazából nem tudok mit hozzáfűzni, így hát csak annyit írnék az elejére, hogy mindenkinek jó sulit hétfőn! Mosolyogjatok, sőt, vigyorogjatok - legyetek polgárpukkasztók!

Szeretettel és köszönettel: Bridget S.

_________________________________________

Ahogy ülök csendben, és hallgatom az eső kopogását meg Jana szuszogását, hirtelen megértem, hogyan jutottam el a sötéttől a Csomag Napig. Úgy, hogy éhes vagyok. Nagyon. Ma még semmit sem ettem, mert minden kajánk elfogyott, és ezért is indultunk el az aréna másik oldalára. Talán állíthattunk volna egy csapdát, vagy vadászhattunk volna valamit, ha a játékmesterek nem húzzák keresztbe a számításainkat. Vajon mi lesz ezután? Az egész erdő le lesz égve? A kén semmit sem kímél, és ha ez a helyzet, akkor nem lesz mit ennünk. Van egy olyan idegesítő érzésem, hogy Seneca Crane-nek pont ez a célja. Talán holnap majd bejelentik, hogy lakoma lesz a Bőségszarunál. Szoktak ilyet csinálni. A nézők szeretik a lakomákat, mert ilyenkor a kiválasztottak kénytelenek egy helyre menni, ha meg akarják szerezni ami kell nekik, és akkor elkerülhetetlen lesz a harc. Az tuti, hogy mi nem mehetnénk oda. Ilyen állapotban semmiképpen sem. De ha nem megyünk, akkor ennünk se lesz mit. Éhesek leszünk, éhezni fogunk, és legyengülünk. 

Örülök, hogy senki se látja azt a kétségbeesett könnycseppet, ami végiggördül az arcomon. Égeti a sebeimet, de ettől csak még jobban sírni kezdek. Nem tudom visszatartani a könnyeimet. Nem is akarom őket visszatartani. 

Addig sírok, míg meg nem hallom odakintről a himnuszt. Kinyitom a szemeimet, aztán óvatosan felnézek, egyenesen ki az ablakon. Jana már régen elaludt, de én kíváncsi vagyok rá, hogy ma ki távozott közülünk. A sárga eső ugyanúgy szakad, így alig tudom kivenni az arcot az égbolton. Végül sikerül benne felfedeznem Nasht. Ő volt a fiú az Ötösből, akiről Katniss azt mondta, hogy felfigyelt rá. Úgy látszik, tévesen ítélte meg.

 Összehúzom magam, és lehunyom a szemeimet. Az éhség folyamatosan mardos, és tudom, hogy még ha el is áll ez a kéneső, akkor se lesz mit ennünk. Ahogy lassan álomba merülök, egyre biztosabb leszek benne, hogy a játékmesterek is erre élezik ki a Viadalt. Elvégre ez az Éhezők Viadala.

Másnap reggelre eláll az eső, de olyan büdös van, hogy semmi kedvünk sincsen kimenni – na meg minden egyes tagunk sajog. A maradék vizünket iszogatjuk, és néha bekapunk egy-egy mentolos cukorkát. Ma nem hal meg senki. Ezt csodálom, mert az aréna most olyan, mint egy hatalmas, rothadó növényekkel, és záptojással teli földkupac. Csak idő kérdése, és akivel nem az éhhalál, azzal a fulladás fog végezni. 

Másnap muszáj lemennünk a folyóhoz vízért. Kínszenvedés az egész. Mindketten csak vonszoljuk magunkat, Jana csomószor elejti a kését, egyenesen bele a poshadó, nyálkás mohába. Engem a hányinger kerülget, de legalább a folyó vize tiszta. Kicsit lemossuk a sebeinket, amik csodák csodájára úgy, ahogy gyógyulgatnak. Aztán megtöltjük az üvegeinket, és elindulunk visszafelé. Sietünk, ahogy csak tudunk, hiszen ha most találkozunk valakivel, akkor nekünk végünk, az biztos. Útközben azért nézelődünk, próbálunk találni valamit, ami ehető, de természetesen nem járunk sikerrel. A nap további részét a romokban töltjük, és beszélgetünk, hogy elüssük az időt. Jana a szokásairól mesél, meg a kedvenc lováról, egy Minute nevű, foltos jószágról.

- Ő a legügyesebb az egész körzetben – mondja. Átkarolja a térdeit, és a falnak döntött fejjel bámul ki az ablakon. - Csak sajnos a gazdája nem tartja valami jól. De ha hazamegyek, akkor megveszem, és... - Elhallgat. 

Én is elhallgatok. Lesütöm a szemeimet. Összeszorítom az ajkaimat, és bámulom a csizmám orrát. Jana olyan dolgot említett, ami jelen pillanatban nagyon kínos. Azt mondta, hogy ha hazamegy, megveszi a lovat. Ha hazamegy. Ha ő hazamegy, akkor én meghalok. Gondolom erre ő is rájött, mert a továbbiakban egyetlen szót se szól. Csak ülünk egymás mellett csendben, és lassan keményre fagy köztünk a levegő. Felhúzom a térdeimet, és átkarolom őket. Az emberek nem láthatják, hogy így megilletődtem egy ilyen elszólástól, így hát iszom egy kicsit, és magam mellé teszem az üvegemet. De végül is teljesen érthető az, amit Jana mondott. Csak furcsa, és nem esett valami jól. Én se kötöm az orrára, hogy mi lesz, ha majd hazamegyek. 

Sóhajtok egyet, és lehunyom a szemeimet. Legközelebb arra nyitom ki őket, hogy valaki énekel. Hamar

rájövök, hogy nem valaki, hanem valami. Egy madár. Vagy nem is egy... hanem több. Sokkal több. Felemeltem a fejem, és kinézek az ablakon. A Nap hatalmas sugarai ömlenek be rajta, és bevilágítják az egész szobát. Ettől aztán rögtön jobb kedvem lesz. Halványan elmosolyodom, ásítok egyet, és kinyújtom a lábaimat. Azonban ahogy végignézek apró szobánkon, a jókedvem azonnal elszáll. Egy alak ül a velünk szemben álló fal tövében, és minket figyel. Egy izmos, szőke hajú fiú. Radler, az Első Körzetből. A Nap megcsillan az arcán és a haján, ahogy összevont szemöldökökkel tanulmányoz minket. 

Kapkodni kezdem a levegőt, a falnak lapulok, és a késem után nyúlok. Abban a pillanatban, amint meglátja, hogy megmozdulok, egyenesen rám néz, és találkozik a tekintetünk.