21. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Mire ti megkapjátok ezt a fejezetet, én már minden bizonnyal a Békéscsabai Kolbászfesztiválon barangolok valahol... De jó. Minden évben kimegyünk, pedig szerintem nem olyan izgi. Na mindegy, csak el kellett valahogy kezdenem a bejegyzést. :P Viszont köszönöm nektek a 19.000 kattintást, a 15 pipát, és a 4 kommentet! <33

Jó olvasást,

Dorine Osteen

__________________________________

Leülünk a fa tövébe, és nekilátok, hogy ellássam a sebét. Leveszem a kabátomat – vagyis azt, ami maradt belőle -, átcsatolom a fecsegőposzátás kitűzőt a pulóveremre, aztán vizet öntök egy darab mohára, és miután a fiú is megszabadult a felsőjétől, átadom neki, hogy tisztítsa le vele a vágást. Aztán bekötöm a kabátommal, Radler visszaveszi a pulóverét, és máris indulásra készek vagyunk. Semmi kedvem elmenni, de mivel megígértem neki, nem ellenkezem.

- Hová megyünk? - szegezem neki a kérdést.

- A hegyekbe – hangzik a válasz. A hegyekbe. Nem is emlékszem már, hogy mikor voltam ott utoljára.

- És miért? A játékmesterek úgyis nemsokára össze akarnak majd terelni minket. - Végigfut a hátamon a hideg, de megacélozom a tekintetemet, és megejtek egy halvány, távolba révedő mosolyt. Nem fogom megadni a kintieknek azt az örömöt, hogy lássák az arcomon a rettegést.

- Pont ezért – bólint Radler. Nem értem, mit ért ez alatt, de nem kérdezek többet. 

Csöndesen baktatunk egymás mellett. Folyamatosan a dalom szövegét darálom magamban, és a fákat bámulom. Nyitva tartom a szemeimet, mert attól félek, hogy ha lecsuknám őket, akkor csak a vérben úszó, rettegő Janát látnám, aki könyörög nekem, hogy maradja vele, míg elmegy. Nem így akarok rá emlékezni... Ő számomra az a lány, aki képes volt megőrizni a jókedvét, és aki kiállt mellettem az első napon a Kiképzőközpontban. A bátor, talpraesett Jana, akinek még a vezetéknevét se tudom. Ő már az első pillanattól fogva a bizalmába fogadott, és azt szerette volna, ha szövetségre lépek vele. A fejemben cikáznak a gondolatok, így természetesen Smirk is eszembe jut. Nem én okoztam a halálát, hanem Radler kilőtt nyila, de akkor is átjár a bűntudat, mikor rá gondolok. Ha valaki, akkor Smirk aztán semmiről sem tehetett. Ő is csak egy kiszolgáltatott tizenéves volt, akit rákényszerítettek az ölésre. Megölte a barátnőmet... Akárhogyan, de ettől a gondolattól ismét könnyek szöknek a szemeimbe. Ökölbe szorítom a kezeimet, és kényszerítem magam, hogy másra gondoljak. Keserves harcok árán ugyan, de a további órákban sikerül másra terelnem a figyelmemet. Fecsegőposzátákat keresgélek az ágak között, és ahogy haladunk felfelé az emelkedőn, egyre többet látok. Az egyetlen baj az, hogy három óra múlva sötétedni kezd. Gyanúsan korán van a dolog, de hát ez már a Viadal vége, szóval semmin sem lepődöm meg. A gyomrom ugyan görcsben van az eshetőségek miatt, de minden olyan nyugodt és csöndes, hogy nem nagyon hiszem, hogy a játékmesterek akármit is terveznének mára. Persze ki tudja.

- Itt már jó lesz, nem? - nézek Radlerre, aki erre megáll, sóhajt egyet, és körbenéz.

- Fogjuk rá. Mennyi az idő? - kérdezi.

Megnézem az órámat, de a döbbenettől csak pár másodperc múlva tudok megszólalni. - Este hét.

- Micsoda? - szaladnak össze a fiú szemöldökei. Bólintok egyet, és bizonyítékképpen odanyomom az orra alá az órámat.

- Este hét – ismétlem el az időpontot.

- Kizárt, hogy ilyen gyorsan eltelt volna egy nap – rázza a fejét, miközben gyanakodva méregeti a fákat.

- Szerintem a játékmesterek keze van a dologban – húzom össze a szemeimet. Minden bizonnyal így van, hiszen az én órám is este hetet mutat, és azt a játékmesterek rakták az arénába.

- Valószínű – suttogja Radler.

- Ez itt már a vége. Azt akarják, hogy minél hamarabb befejeződjön a Viadal.

- A vége – visszhangozza a szavaimat.

Úgy döntünk, hogy még megyünk egy kicsit feljebb, aztán végül mikor találunk egy bokrokkal borított területet, letelepszünk. Szerintem nem biztonságos egy fán, Radler szerint pedig a föld a veszélyes, de végül enged nekem, és idelent maradunk. Bevackoljuk magunkat a puha levelű cserjék közé, és mire betakarom mindkettőnket a takaróval, aztán Radler elővesz egy dobozt a táskájából a vacsoránkkal, már teljesen sötét van. Csendesen falatozunk, és közben hallgatózunk is. Közben lemegy a vetítés, és míg a himnuszt hallgatom, azon agyalok, hogy felnézzek-e, vagy sem. Jó lenne még egyszer utoljára látni Janát, és talán akkor nem úgy égne bele az emlékezetembe, mint egy rettegő, könyörgő, vérbe fagyott lány. Végül aztán feltekintek az égre. Mikor meglátom az arcát, könnyek szöknek a szemeimbe, de most nem törlöm le őket. Senki nem látja, hogy sírok. Elmorzsolok pár cseppet, aztán megtörlöm az arcomat, és míg Jana mosolygós szemei engem néznek, gyorsan ismét a kajámra koncentrálok. Smirket nem nézem meg. Pedig megérdemelné. Talán.