Kedves Olvasóim!
Mire ti megkapjátok ezt a fejezetet, én már minden bizonnyal a Békéscsabai Kolbászfesztiválon barangolok valahol... De jó. Minden évben kimegyünk, pedig szerintem nem olyan izgi. Na mindegy, csak el kellett valahogy kezdenem a bejegyzést. :P Viszont köszönöm nektek a 19.000 kattintást, a 15 pipát, és a 4 kommentet! <33
Jó olvasást,
Dorine Osteen
__________________________________
Leülünk a fa
tövébe, és nekilátok, hogy ellássam a sebét. Leveszem a
kabátomat – vagyis azt, ami maradt belőle -, átcsatolom a
fecsegőposzátás kitűzőt a pulóveremre, aztán vizet öntök
egy darab mohára, és miután a fiú is megszabadult a felsőjétől,
átadom neki, hogy tisztítsa le vele a vágást. Aztán bekötöm a
kabátommal, Radler visszaveszi a pulóverét, és máris indulásra
készek vagyunk. Semmi kedvem elmenni, de mivel megígértem neki,
nem ellenkezem.
- Hová megyünk?
- szegezem neki a kérdést.
- A hegyekbe –
hangzik a válasz. A hegyekbe. Nem is emlékszem már, hogy
mikor voltam ott utoljára.
- És miért? A
játékmesterek úgyis nemsokára össze akarnak majd terelni minket.
- Végigfut a hátamon a hideg, de megacélozom a tekintetemet, és
megejtek egy halvány, távolba révedő mosolyt. Nem fogom megadni a
kintieknek azt az örömöt, hogy lássák az arcomon a rettegést.
- Pont ezért –
bólint Radler. Nem értem, mit ért ez alatt, de nem kérdezek
többet.
Csöndesen baktatunk egymás mellett. Folyamatosan a dalom
szövegét darálom magamban, és a fákat bámulom. Nyitva tartom a
szemeimet, mert attól félek, hogy ha lecsuknám őket, akkor csak a
vérben úszó, rettegő Janát látnám, aki könyörög nekem, hogy
maradja vele, míg elmegy. Nem így akarok rá emlékezni... Ő
számomra az a lány, aki képes volt megőrizni a jókedvét, és
aki kiállt mellettem az első napon a Kiképzőközpontban. A bátor,
talpraesett Jana, akinek még a vezetéknevét se tudom. Ő már az
első pillanattól fogva a bizalmába fogadott, és azt szerette
volna, ha szövetségre lépek vele. A fejemben cikáznak a
gondolatok, így természetesen Smirk is eszembe jut. Nem én okoztam
a halálát, hanem Radler kilőtt nyila, de akkor is átjár a
bűntudat, mikor rá gondolok. Ha valaki, akkor Smirk aztán semmiről
sem tehetett. Ő is csak egy kiszolgáltatott tizenéves volt, akit
rákényszerítettek az ölésre. Megölte a barátnőmet...
Akárhogyan, de ettől a gondolattól ismét könnyek szöknek a
szemeimbe. Ökölbe szorítom a kezeimet, és kényszerítem magam,
hogy másra gondoljak. Keserves harcok árán ugyan, de a további
órákban sikerül másra terelnem a figyelmemet. Fecsegőposzátákat
keresgélek az ágak között, és ahogy haladunk felfelé az
emelkedőn, egyre többet látok. Az egyetlen baj az, hogy három óra
múlva sötétedni kezd. Gyanúsan korán van a dolog, de hát ez már
a Viadal vége, szóval semmin sem lepődöm meg. A gyomrom ugyan
görcsben van az eshetőségek miatt, de minden olyan nyugodt és
csöndes, hogy nem nagyon hiszem, hogy a játékmesterek akármit is
terveznének mára. Persze ki tudja.
- Itt már jó
lesz, nem? - nézek Radlerre, aki erre megáll, sóhajt egyet, és
körbenéz.
- Fogjuk rá.
Mennyi az idő? - kérdezi.
Megnézem az
órámat, de a döbbenettől csak pár másodperc múlva tudok
megszólalni. - Este hét.
- Micsoda? -
szaladnak össze a fiú szemöldökei. Bólintok egyet, és
bizonyítékképpen odanyomom az orra alá az órámat.
- Este hét –
ismétlem el az időpontot.
- Kizárt, hogy
ilyen gyorsan eltelt volna egy nap – rázza a fejét, miközben
gyanakodva méregeti a fákat.
- Szerintem a
játékmesterek keze van a dologban – húzom össze a szemeimet.
Minden bizonnyal így van, hiszen az én órám is este hetet mutat,
és azt a játékmesterek rakták az arénába.
- Valószínű –
suttogja Radler.
- Ez itt már a
vége. Azt akarják, hogy minél hamarabb befejeződjön a Viadal.
- A vége –
visszhangozza a szavaimat.
Úgy döntünk,
hogy még megyünk egy kicsit feljebb, aztán végül mikor találunk
egy bokrokkal borított területet, letelepszünk. Szerintem nem
biztonságos egy fán, Radler szerint pedig a föld a veszélyes, de
végül enged nekem, és idelent maradunk. Bevackoljuk magunkat a
puha levelű cserjék közé, és mire betakarom mindkettőnket a
takaróval, aztán Radler elővesz egy dobozt a táskájából a
vacsoránkkal, már teljesen sötét van. Csendesen falatozunk, és
közben hallgatózunk is. Közben lemegy a vetítés, és míg a
himnuszt hallgatom, azon agyalok, hogy felnézzek-e, vagy sem. Jó
lenne még egyszer utoljára látni Janát, és talán akkor nem úgy
égne bele az emlékezetembe, mint egy rettegő, könyörgő, vérbe
fagyott lány. Végül aztán feltekintek az égre. Mikor meglátom
az arcát, könnyek szöknek a szemeimbe, de most nem törlöm le
őket. Senki nem látja, hogy sírok. Elmorzsolok pár cseppet, aztán
megtörlöm az arcomat, és míg Jana mosolygós szemei engem néznek,
gyorsan ismét a kajámra koncentrálok. Smirket nem nézem meg.
Pedig megérdemelné. Talán.
Kellett ez a levezető fejezet a múltkori után :) Oda nem is tudtam írni kommentet, pedig vagy 2-3x is elkezdtem. Azt hiszem ez elárul mindent :)
VálaszTörlésU.i: Az Életen át új fejezetével is pont így vagyok: kemény nap volt az :)
Ú, pedig kíváncsi lettem volna, hogy mit akartál írni... Az életenátra is ez vonatkozik, remélem, holnap számíthatok rád - mint eddig mindig. :3
TörlésKöszönöm, hogy írtál! <3
:) Legyen annyi, hogy szívfájdítóan szépen írtad le Jana halálát! Sok szereplő halálát olvastam már végig, de ez a top 3 kedvencemben benne van 'meghatóság' tekintetében. Bár kicsit morbid ez a toplista dolog. :D
Törlés