2. Fejezet - I. rész

Drága olvasóim!
Itt is a következő rész, máris a második fejezetbe vágunk bele. Ugye senki sem felejtette el, hogy ezentúl a részek háromnaponta jönnek majd?
Köszönöm nektek a kommenteket (ezekre szerintem holnap válaszolok!) és a pipákat is, rengeteget jelentenek a számomra! <3

Kellemes olvasást,

Dorine

_________________________________________

Nem szólok vissza, pedig talán illene. Felvánszorgok az emeletre, bevonulok a fürdőszobába, és végigmasszírozom magamat a vízsugárral. Próbálom kikapcsolni az agyamat, és fütyörészni kezdek, hogy tereljem a figyelmemet. Elvégre ma még csak vonatozni fogunk, az igazi Körút majd holnap veszi kezdetét. Addig el kell érnünk a Tizedik Körzetbe. Igazából ez lesz a legszörnyebb, aztán meg majd az Első. Radler az Elsőből, Jana a Tizedikből származott.

Érzem, hogy a torkomban lassan gombóc növekszik, ezért gyorsan az arcomra irányítom a zuhanyrózsát, és teljesen eláztatom a hajamat. A víz annyira meleg, hogy kivörösödik tőle a bőröm, de közben jól is esik, szóval nem foglalkozom vele. Addig állok a zuhany alatt, míg úgy nem érzem, hogy elég. Aztán törülközőt csavarok magam köré, és kilépek a szobámba. Arra számítok, hogy az előkészítő csapat fog megrohamozni és körbeugrálni, de ehelyett a stílustanácsadómat pillantom meg. A zongorámnál áll, és egy papírt tart a kezében. Ha jól sejtem, azok a gondolatok vannak rajta, amiket ma hajnalban írtam ki magamból. Cinna felém fordul, leteszi a papírt, és halványan elmosolyodik.

- Szia – köszön halkan.

Gyorsan odamegyek hozzá és megölelem, amivel teljesen összevizezem. - Elolvastad? - kérdezem.

- El. - Cinna leültet egy székre, aztán előveszi a sminkeléshez szükséges holmikat, de még nem lát neki. - Jól vagy? - kérdezi összevont szemöldökökkel.

Gondolom a szöveg miatt kérdezi, amit kérdez, így hát aligha tudok füllenteni. - Azt leszámítva, hogy megnyertem egy Viadalt, igen. Egész tűrhetően – felelem.

- Ezt hogy érted?

- Nem tudok rendesen aludni – vallom be. - Rémálmaim vannak.

Cinna olyan hirtelen ül le egy székre és dől hátra velem szemben, hogy attól félek, még a végén leesik. Egy darabig csak fürkész az arcomat, aztán letörli a vizet a bőrömről, majd a kezébe fogja az alapozót, és nekilát a sminkelésnek. Furcsának tartom, hogy nem is válaszolt, de nem hozom fel újra a témát.

A továbbiakban, míg Cinna sminkel, olyan hétköznapi dolgokról beszélgetünk, hogy miért nem kell most kiszedni a szemöldökömet, meg hogy mi a helyzet erre meg arra. A stylistom a Kapitóliumról mesél, én meg a Tizenkettedikről. A fővárosban nagyon várnak már, és Cinna szerint mindenki azt akarja, hogy az énekesi pályára lépjek. Tájékoztatom róla, hogy a szüleim más állásponton vannak, mire ő megkérdezi, hogy én mit szeretnék.

- Nem is tudom – vonom meg a vállaimat. - Igazából ha tényleg összejönne, azt hiszem, vállalnám az éneklést.

- Ehhez sok mindennek passzolnia kell – bólint. - De az biztos, hogy egy tanárod és egy stílustanácsadód már van – kacsint rám.

- Ezt örömmel hallom – nevetek fel.

A nevetéstől egy kicsit javul a hangulatom, és Cinna mindent átható nyugalmából is ragad rám valamennyi,

ezért mire végez az arcommal, magabiztosan bújok bele a ruhákba, amiket rám ad. Meleg, szőrmés nadrágot, kardigánt és csizmát kapok. Felhajtom a kardigán nyakrészét – egészen fura, olyan, mint egy ing -, de Cinna kedvesen figyelmeztet, hogy nem lenne illő így a kamerák elé állnom, szóval inkább átadom neki az irányítást, és hagyom, hogy úgy állítsa be az öltözetemet, ahogy szeretné. Aztán még van pár percem, hogy elköszönjek a szüleimtől, és máris indulnunk kell. Az ajtóban megállok, és hátra nézek. Anyáék egymást átkarolva néznek vissza rám, és biztatóan mosolyognak. Én is elmosolyodom, de közben arra gondolok, hogy simán megölhetik őket. Az is lehet, hogy mire visszajövök, egyikük halott lesz. Vagy mindkettőjük. Miattam.

Végül aztán nagyot nyelek, lenyomom a kilincset, és kinyitom a bejárati ajtót. Azonnal hó hullik a csizmám orrára, a hideg levegő pedig vakuvillanásokat hoz magával. Kivillantom a fogaimat egy erőltetett vigyor keretében, és elindulok. Le a lépcsőn – de csak óvatosan, nehogy orra essek -, ki az útra, aztán még pár méter a kamerák kereszttüzében, és máris ott állok a fekete autó mellett. Szerencsére a többiek is éppen ekkor jönnek ki a házunkból, és egy kicsit elvonják a tévések figyelmét – azonban még így sem eléggé. Éppen ezért nem merek hozzászólni Katnisshez, nehogy aztán ezzel még jobban magamra vonjam a közönségünk tekintetét. Csak megeresztünk egymás közt egy halvány mosolyt, aztán Effie a parókáját igazgatva ránk parancsol, hogy üljünk be a kocsiba, mert azonnal indulunk. Katniss velem utazik egy autóban, míg Cinna, az előkészítő csapat és a kísérő pedig mögöttünk jön, a másik autóval.

- Végre – sóhajt fel Katniss, ahogy becsukódnak az ajtók, és elhalkulnak a kinti hangok.

- Egyetértek – bólintok, majd az ablakra tapasztom a kezemet, és figyelem, ahogy elhajtunk a házunk elől. A gyomrom szörnyen apróra zsugorodik, és nem is próbálok úgy tenni, mintha nem lennék ideges. Most ráfoghatom arra, hogy a Győzelmi Körút miatt van, és ez részben igaz is. De persze a szüleimet féltem. És nem csak őket, de az összes embert, akit kedvelek, hiszen mindannyian bajban vannak miattam. Annyira szívesen elmesélném ezt az üzenetes dolgot Katnissnek, de egyszerűen nem tehetem. Félek, hogy minden egyes mozdulatomat figyelik, és ezzel csak még nagyobb galibát okoznék – magamnak is, és mindenki másnak is.

Az út a vonatállomásra csöndben telik, egyikünknek sincsen kedve a beszélgetéshez. Igazából nem tudom, vajon a mentorom mire gondol. Aggódik értem? Meglehet. Mindenesetre én nagyon is aggódom.