2014. február 2.

3. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3
Megérkeztem - újra. :3 Itt vagyok a következő résszel, és köszönöm nektek a kommenteket, a díjakat, a pipákat meg mindent! Annyi sok kedves szót, dicséretet kapok mostanában kommentben és emailben is, hogy el se hiszem, de komolyan... Mindig feldobjátok a napom, köszönöm ezt nektek! <3
Nagyon kellemes olvasást,
Dorine! <33
R.I.P PHILIP SEYMOUR HOFFMANN,
a legjobb Plutarch valaha. Sosem felejtünk el!
_________________________________________________




Felsóhajtok, és még az előtt elzárom az áramló gondolatokat, mielőtt eszembe juthatna valami. Persze ekkor már késő: régen tudom, hogy Radlert miattam ölték meg a Játékmesterek. Erről persze a körzetekben élő emberek mit sem tudnak. Már csak az hiányzik, hogy napvilágra kerüljön az a kis üzenet, amit az aréna utolsó napján kaptam.
Érzem, ahogy a hirtelen jött nyugalom elmúlik, és a helyét azonnal átveszi az idegesség. Itt egy új nap, ezután már csak a kapitóliumi fogadás van, aztán otthon, a Tizenkettedikben is ünneplünk egy kicsit, és vége. Már csak azt kell kibírnom.
Valaki kopog az ajtón. Cinna áll a fal mellett, egy hatalmas, könnyűnek tűnő csomagot tart a kezében. Szerintem abban van a ruha, amit ma fogok viselni. Mivel tudom, hogy mi következik most, felállok, és elindulok felé.
- Jó reggelt – köszönök neki, majd azért, hogy leplezzem az idegességemet, elnyomok egy ásítást.
- Neked is – mosolyog rám. - Nem muszáj kimozdulnod innen. Ha szeretnéd, maradhatunk, míg elkészülsz – ajánlja fel.
- Komolyan? - nézek rá.
- Komolyan.
A földre szegezem a tekintetemet, és magamban elrebegek egy gyors hálaimát, amiért addig nem kell találkoznom a többiekkel, amíg nem muszáj. - Köszönöm – nyögöm ki végül.
Cinna nem válaszol, csak ismét elmosolyodik. Aztán leülünk, és míg a sminkemen dolgozik, megkérdezem tőle, hogy hol hagyta az előkészítő csapatot.
- Úgy döntöttem, szeretnék egy csöndes reggelt – magyarázza halkan, mintha csak tényleg a csendet féltené. - Azt hiszem, az neked se ártana – teszi hozzá.
- Hát nem – rázom meg a fejem. - Annyira szörnyen érzem magam – vallom be neki. Megbízom Cinnában, és tudom, hogy szívesen meghallgat, így hát folytatom. - Úgy is nézek ki, igaz?
Hátra dől, és egy pillanatra elmélázva fürkészi a szemeimet. - Sash – mondja végül -, emlékszel, mikor a Kiképzőközpontban azt mondtam neked, hogy az embereknek nem szabad tudniuk leolvasni az arcodról azt, éppen milyen állapotban vagy?
- Igen – bólintok -, emlékszem.
- Kérlek, tartsd ezt észben. A körzetek lakói már nem csak egy kamaszt látnak benned, hanem egy győztest, aki megnyerte a Viadalt. Ennek megfelelően kell viselkedned. - Mikor nem válaszolok, hanem a szőnyegre szegezem a tekintetemet, Cinna finoman megemeli az államat, és mélyen a szemembe néz. - Rendben?
- Hogy viselkedik egy győztes? - kérdezem ahelyett, hogy válaszolnék. Nem válaszolok, persze, hogy nem, hiszen nem tudok mit.
- Ezt neked kell tudnod – magyarázza. - Próbáld elviselni, hogy az emberek csak rád figyelnek. Mást nem mondhatok neked, hiszen nem éltem át azt, amit te.
Megfeszítem az állkapcsomat, és kibámulok az ablakon. A bensőmben ismerős érzések kavarognak: harag, félelem, és düh. Haragszom a világra, amiért kicsit több, mint fél éve kisorsoltak a Viadalon. Félek, mert nem tudom, mi fog történni a következő másodpercben, és dühös vagyok, amiért ilyen igazságtalan a sors.
- Értem – bólintok végül szenvtelen hangon, holott belül nagyon is tele vagyok érzésekkel. - Hát akkor rajta.
Cinna segít felöltözni: kristály kék, csillogó anyagból készült, gyönyörű ruhát kapok. A stílustanácsadóm lefújja valami spray-vel, amitől vízálló lesz, aztán elkészíti a hajamat, és a végére úgy nézek ki, mint egy jégkirálynő. Ahogy tüzetesebben is szemügyre veszem magam az egész alakos mobiltükörben, rájövök, hogy nagyon tetszik ez a stílus. Illik ahhoz, amit jelenleg érzek.
- Milyen furcsa ez az egész – szólalok meg egyszer csak.
- Micsoda? - kérdezi Cinna, ahogy megáll mögöttem. A tükörben találkozik a tekintetünk.
- Nézz csak rám. Gyönyörűen nézek ki, hála neked. Az emberek szépnek látnak majd, mikor a színpadon fogok állni. Az interjúmon is lenyűgöztem őket. Ilyen ez a világ... már ha érted, mire gondolok. Kicsinosítanak, csodásnak tüntetnek fel, aztán meg beküldenek egy arénába, hogy gyilkoljak, mint egy állat. - A hidegrázás a sarkamból indul, aztán végigfut a lábaimon, a testemen, a karjaimon, a nyakamon, és még a hajszálaimat is megbizsergeti. Elképesztően különös érzés volt ezt a saját számból hallani, valahogy mégis megkönnyebbültem tőle. - Túl gyorsan kell felnőnöm – teszem hozzá.
- Ideje indulnunk – mondja Cinna. A hangja halk, mint általában, de most határozottság is bujkál benne. Van egy olyan érzésem, hogy így akarja a tudtomra adni: ezt talán nem kellett volna.
Effie úgy fogad, mintha csak egy kiscsibe lennék, ő pedig a tyúkanyó: míg Katniss eltűnik Cinnával, hogy őt

is kamera-kész állapotba hozza, a nő leültet egy fotelbe, és meglepő kedvességgel kezdi el megbeszélni velem a mai napot. Először nem tudom mire vélni a dolgot, de aztán eszembe jut, hogy az Első Körzet különleges a számomra, és azonnal megértem, hogy ezért beszél így. Nem tehetek róla, de egyszerűen képtelen vagyok odafigyelni rá. Folyamatosan az ablakot bámulom, a tekintetem bejárja a poros, szürke sziklákat, elbarangol a hegyek mögé, bemászik a repedésekbe, és mindenhol Radler látja. A szívem pillanatról pillanatra szorul el, a körmeim belemélyednek a puha fotel narancssárga kárpitjába. Néha felemelkedem egy kicsit, hogy jobban lássak, de aztán mindig visszazuhanok, és ez a kényelmetlen monotonitás eszembe juttatja, hogy miért is vagyunk itt. Radler és Libby családjának a szemébe kell néznem, de a legrosszabb mégis az, hogy nem mondhatom el nekik, mennyire sajnálom a halálukat. Nem tehetem, mert az lázadásnak számítana.
És mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, Haymitch egyszer csak így szól:
- Sash? - Egy üres whiskeys poharat forgat az ujjai között, aztán felhúzza az orrát, és szipog egyet.
- Igen? - fújom ki hosszan a levegőt.
- Eszedbe ne jusson még egy olyan világmegváltó szöveg, mint a Tízesben, értetted? - Felnéz, egyenesen a szemeimbe, és nyomatékosításként a magasba vonja az egyik szemöldökét.
- Értettem – bólintok egy hatalmasat.

6 megjegyzés:

  1. Azta! Ez nagyon nagyon jóó lett <3 Egyre jobban bírom Sasht. Szóval várom a kövit :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy kedveled, és köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
  2. Kicsit nyugis rész volt, de tetszett.(: Most már tényleg egyre kíváncsibb vagyok, mit fog mondani, mikor kiáll a színpadra. :D Várom a következőt! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A holnapi részből kiderül, hamarosan olvashatod is.
      Köszönöm a kommented! <3

      Törlés
  3. Naszóval. Kedves Bridget! (bocsi, de nem tudok átszokni a Dorine-re:)
    Tegnap vettem a kezem, meg a szemem, és mai befejezéssel elolvastam az egész Nyitott szemek-et. Gőzöm sincs hogy miért csak most olvastam el. Egyszerűen FAN-TASZ-TI-KUS. De gondolom ezt már mondták^^. Az egész ötletes, egyedi, kiszámíthatatlan, élvezetes, és még sorolhatnám. Viszont lenne 2 kérdésem.
    1. Hogy hívják azt a lányt, aki neked Sash? (remélem érted mire gondolok:)
    2. Miért nyírtad ki Radlert? Miééééért?!
    Egyszóval: Gartulálok!
    További jó írást: Hanna

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hanna,
      nagyon köszönöm, hogy írtál! Örülök neki és hálás vagyok, hogy elolvastad, az meg csak hab a tortán, hogy tetszett is!
      Sash karaktere Emily Rudd, Radlert pedig nem tudom, miért nyírtam ki, már kismilliószor megbántam. :/

      Köszönöm, hogy írtál, és remélem, jövőre már a suli folyosóin is találkozunk,
      Dorine

      Törlés