3. Fejezet - III. rész

Az állomás ugyan teli van kamerákkal és emberekkel, mi mégsem állunk meg, még csak egy pillanatra sem. Ezért roppant hálás vagyok, ugyanis semmi kedvem sincsen ahhoz, hogy akármit is nyilatkozzak. A kamerások is jobban járnak, mert az egyetlen dolog, amit most a kamerának tennék, az maximum az lenne, hogy leköpöm. Természetesen erre nem kerül sor: pár pillanat múlva ugyanis már a vonaton vagyunk, az pedig azonnal el is indul. Sosem utaztam még ezelőtt vonaton, így nem tudom eldönteni, hogy vajon mindegyik ilyen gyönyörű-e, vagy csak ez. Úgy érzem, a szemeim kápráznak: csempék, szőnyegek, és festmények mindenfelé, amerre a szem ellát ebben a járműben. Ráadásul kellemesen hűs a levegő, vagyis minden bizonnyal légkondicionált is. Effie gyorsan megmutatja a saját szobáinkat, aztán időt sem hagy nekünk, hogy kicsit jobban szemügyre vegyük őket.

- Lesz még idő nézelődni! Most nyomás az étkezőbe! - mondja, aztán maga előtt terelve bevezet a helységbe. A két üvegezett ajtószárny magától kitárul, és ahogy szétnézek, tényleg azt hiszem, hogy csak álmodom.

- Ilyen nincs – suttogom, miközben a szemeim azt bizonygatják, hogy mégis van. Egy hosszú, fehér abrosszal lefedett asztalt látok, rajta pedig minden, ami szem-szájnak ingere. Szerintem egész életemben nem ettem meg még annyi kaját, mint ami az asztalon van. Sültek, zöldségek, saláták, gyümölcsök, köretek, desszertek és előételek tömkelege, a rengeteg apró cukorkáról és csokoládéról, meg az italokról már nem is beszélve. Ahogy meglátom a rengeteg finomságot, csak akkor jövök rá, hogy ma még semmit sem ettem. A gyomrom hangosan kordul egyet, és már el is felejtem, hogy hol vagyok, és hogy hová tartok éppen. Nehezen ugyan, de végül leveszem a tekintetemet az asztalról, és végigjáratom az étkezőnek nevezett helységen. Rajtam, a mellettem álló Maximus-on, és az időközben valahová eltűnt Effie-n kívül hárman vannak még itt. Katniss és Peeta, a két mentorunk, no meg Haymitch, aki ki tudja, minek jött. Az asztalnál ül, kótyagosan könyököl rajta, s egy üvegpohárban valami áttetsző italt lötyögtet ide-oda. Észre se vesz minket, vagy csak egyszerűen nem vesz rólunk tudomást, de igazából nem is nagyon foglalkoztat, hogy Haymitch mit vesz észre. Csak ül, bámul maga elé, és néha dörmög valamit az orra alá. Katniss és Peeta felállnak, ahogy meglátnak minket, és odajönnek hozzánk. Először Maximus-ra nézek, aki még mindig a kaját bámulja, aztán Katniss-re. Ahogy megáll előttem, elmosolyodik, és hirtelen nem is tudom, hogy örül-e nekem, vagy nem.

- Hát... Sziasztok – mondja, majd mindkettőnkkel kezet fog. Peeta is köszönt minket, és ő is mosolyog. Átfut az agyamon, hogy nem is várhatok mást. A mentorok egészen biztosan nem fognak sírva rohangálni a kabinban, miközben hangosan ordibálnak, hogy milyen kegyetlenség ez az egész. Az ő dolguk az, hogy tartsák bennünk a lelket, és mindenre felkészítsenek. Tudom, hogy Katniss és Peeta egy évvel ezelőtt még talán pont ilyen gondolatokkal a fejükben utaztak a Kapitólium felé, de egyikük sem adta fel, és végül mindketten megmenekültek. Ebben a másodpercben ezeket a dolgokat a fejem leghátuljába söpröm, mert nem akarok rajtuk tovább rágódni. Katniss félre lép, majd a kaják felé mutat. - Keressetek valami ennivalót, aztán gyertek az asztalhoz, hogy megbeszélhessük a továbbiakat.

Maximus azonnal elindul, de bennem van annyi tartás, hogy előtte bólintok, és csak aztán megyek utána. Ugyan már egyszer végignéztem ezt a temérdek ételt, de most, hogy közelebbről látom, még többnek és jobbnak látszik, mint az előbb. Fogok egy tányért, és telepakolom mindenfélékkel: sütikkel, gyümölcsökkel, húsokkal és köretekkel. Néhány cukorkát is rádobálok, aztán felveszek egy villát meg egy üdítőt, és átmegyek az asztalhoz. Hat személyes: bal oldalon, középen van Haymitch, jobbján Peeta, balján pedig Katniss ül. Megkerülöm, és letelepszem Katniss-el szemben, mert biztos vagyok benne, hogy ő lesz az én mentorom. Miután végre Maximus is megérkezik két púposra pakolt tányérral meg három üveg fekete színű üdítővel, Haymitch felemeli a fejét. Hátrasimítja a haját, felhajtja az áttetsző löttyöt, majd lecsapja a poharat az asztalra.

- Nos – kezdi Peeta, de én egyszerűen képtelen vagyok nem a középső pasast bámulni. Szörnyen fest. Piszkos inget visel, a szemei vörösek, az arca piros, ráadásul még csak most érzem meg, hogy ömlik belőle a piaszag. Látom, ahogy végigmér minket. Először engem: csak néz egy darabig összeszőkült szemekkel, aztán beletörli az orrát a kezébe, és ismét tölt magának egy pohár italt.

3. Fejezet - II. rész

Állok a szoba közepén. A kezeim élettelenül lógnak a testem mellett, s miközben lassan csöndes, forró könnycseppek csorognak végig az arcomon, a lelkemben összeolvad a düh, a tehetetlenség, és a magány. Olyan egyedül érzem magam, mint a kisujjam, és dühös vagyok. Dühös vagyok a világra, dühös vagyok a sorsa, amiért így hozta össze a dolgokat. Mégis mennyi... lehetősége volt annak, hogy a másik ezer cetli közül pont az enyémet húzzák ki? Annyi volt még, és én annyira biztos voltam benne, hogy ilyen sosem fordulhat elő velem! És most tessék. Megtörtént. Előfordult. A dühöm lassan átformálódik még kínzóbb tehetetlenséggé. Tehetetlen vagyok, és az is leszek, amíg élek. Belekerültem ebbe a ronda játékba, ahonnan már nincsen visszaút. A Kapitólium játékszerévé váltam, és része lettem egy olyan rendszernek, aminek az a lényege, hogy az én szenvedésem másokat szórakoztasson. Ennyi, kész, vége. Végem van. A napjaim meg vannak számlálva.

A kezeim ökölbe szorulnak, és legszívesebben hangot adnék a belső emberemnek: torkom szakadtából üvöltenék, ököllel verném a vastag ajtót, tépném a hajam, segítségért kiabálnék, vagy egyszerűen csak betörném az ablakot, és elmenekülnék. Nem érdekelne, ha utánam jönnek, vagy ha az emberek megvetnének és gyávának tartanának... Tegyék csak. Semmi nem érdekel, de bármit megtennék, hogy végre felébredjek ebből a szörnyű álomból. Hiszen ez csakis az lehet, nem? Egy álom. Ez a magyarázat. Ez nem az igazi valóság, csak biztos összeettem valamit az este, és az agyam most kavar, miközben én békésen alszom valahol. Minden egyes idegszálammal azon vagyok, hogy ezt elhiggyem, de mikor a magas ajtó kitárul, és a szüleim belépnek rajta, minden ilyesfajta gondolatom egy szempillantás alatt szertefoszlik. Nem állok tovább, csak odalépek hozzájuk, ők pedig átölelnek. Kétségbeesetten kapaszkodom beléjük: apa gallérjába, és anya blúzába. Az arcomat nekik nyomom, és nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Most nem vesznek ugyan kamerák, de ha mégis vennének, hadd lássák csak az emberek, hogy mit tettek velem. Örökre elrontották az életemet, már ami legalábbis maradt belőle, hiszen a halálos ítéletemet is kimondták. Csak lehunyom a szemem, és várom, hogy mi lesz. Várom a pillanatot, mikor egy Békeőr majd beront a szobába, és kitép a szüleim karjaiból. A könnyeim ömlenek, és hangosan zokogok.

- Nem akarok elmenni – mondom, s erre anya is szipogni kezd. Apa nem sír, de tudom, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül visszatartani a könnyeit. - Nem akarok...

A percek telnek, én pedig képtelen vagyok kinyögni valami értelmeset. Egyre közeleg a végső búcsú ideje. Egyre közelebb a pillanat, mikor utoljára látom a szüleimet. Jó mélyen magamba szívom az illatukat, aztán visszatartom a levegőt, hogy megjegyezzem. Nem is tudom, miért csinálom ezt, hiszen tizenöt év alatt már sikerült elraktároznom az otthonom illatát. De most... talán ezt hívják úgy, hogy pótcselekvés.

Valaki beront a szobába, és lefejt a szüleimről.

- Lejárt az idő – mondja hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. A fehér kesztyűk a csuklómra kulcsolódnak, s kivezetnek a szobából. Kiabálni, ellenkezni sincsen időm. Még hallom, ahogy apa utánam kiabál.

- Várunk haza!

Aztán vége. A Békeőr kivezet az utcára, beültet a kocsiba, és már indulunk is. Jobboldalt ülök, baloldalt ott van Maximus, köztünk meg Effie helyezkedik el. Csicsereg, mint egy madárka: arról beszél, hogy milyen jó dolgunk lesz a Kapitóliumban, meg hogy mennyi finom kaja vár ránk... Úgy beszél, hogy egyszerűen képtelenség nem odafigyelni rá. Attól függetlenül, hogy hallom a szavait, a fejemet az ablak irányába fordítom, és bámulom az ismerős tájat. A szürke, poros utcákat a kopott házakkal, a sovány gyerekek, a beesett arcú nők, és a túlhajszolt férfiak hazáját. Azt a helyet, ahol felnőttem, mely mindenféle visszássága ellenére az otthonom volt. A Tizenkettedik Körzet. A szívem majd' megszakad, ahogy egyre távolabb érünk, de nem tudok tenni semmit. Ilyen érzés lehet, mikor egy oroszlánkölyköt elválasztanak az anyjától, hogy a cirkuszba vigyék, gondolom.

3. Fejezet - I. rész

A keze meleg, és puha a sok kapitóliumi kenceficétől, amit ráken. Ahogy ránézek, látom, hogy vigyorog, és a szája is mozog, sőt, még a hangját is hallom, de az nem jut el a tudatomig, amit csicsereg. Odaállít Katniss mellé, aztán visszasiet Peeta felé. Oldalra fordítom a fejem, pontosan oda, ahol Katniss áll. Belenézek a szürke szemekbe, melyek az erdőben olyan fényesen csillogtak, s melyek most mintha fájdalmasan azt üzennék: "bocsáss meg". Szívesen megnyugtatnám Katnisst, hogy nem kell bocsánatot kérnie, de nem tudok megszólalni. A szemeimet is alig tudom mozgatni, még a pislogást is elfejeljem, nem hogy beszéljek. Az élet legkisebb jeleit is fényévekre érzem magamtól, így hát csak nézek rá, míg kicsit össze tudom szedni magam, és újra eljutnak a tudatomig a kommunikációba kódolt üzenetek. Effie csiripelő hangját hallom.

- És most jöjjenek az urak!

Peeta biztosan most húzza ki a fiút, mert a papírok zörögnek, az emberek lélegzetvisszafojtva figyelnek, aztán kopog egy cipő, végül egy hang krákog, és felolvassa a nevet.

- Maximus Battleship!

Halk morajlás: a megkönnyebbülés, és a fájdalom jelei. A többiek fellélegezhetnek, azonban egy Maximus Battleship nevű fiúnak ezek most minden bizonnyal elég nehéz pillanatok. Látom, hogy a tömegből kiválik egy alak, és a színpad felé veszi az irányt. Elég magas srác, szögletes feje, sötétbarna haja, és nap barnította bőre van. Nagy, mélyen ülő szemeivel úgy méregeti a Békeőröket, mintha undorító vadállatok lennének. Kicsit előre görnyedve jár, de bivalyerősnek, és legalább száz kilósnak néz ki. Ahogy fellépked a színpadra, az emelvény minden egyes dobbantásába beleremeg. Megáll Peeta mellett, motyog valamit, aztán Effie veszi át a szót.

- Íme hát, a két kiválasztott! Nagy tapsot nekik! - Az emberek tapsolni kezdenek, de ez nem olyan taps, mint mikor Katniss meg Peeta kisétált a színpadra. Ez most kényszeredett taps, és pár pillanat múlva már el is halkul. Aztán a nő egymás felé terel minket, és még csak most tudom úgy igazán jól szemügyre venni ezt a Maximust. Így, szemtől szembe még durvábban néz ki, és szó szerint ijesztő. A szemei szinte feketék, a karjai pedig egyenként olyan vastagok, mint az én két vádlim együtt. Rám néz, végigmér, s mintha az arca egy pillanatra megenyhülne, de aztán ugyan olyan állatiasan néz, mint előtte. Talán megsajnált, olyan szánalmasan nézek ki, gondolom. - Gyerünk, fogjatok kezet! - utasít Effie, mi pedig engedelmeskedünk. Odanyújtom a kezem, ő egy pillanatra megszorítja, aztán elengedi, és hátralép. Tényleg erős. Nagyon erős. A rózsaszín-narancssárga maskarába bújt nő közénk áll, a szájához igazítja a mikrofont, és beleszól. - Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény!

Azzal megfordulunk, s Effie kacsójával a hátunkon besétálunk a Városháza Épületébe. Effie mindkettőnket egy-egy szobába kísér, aztán eltűnik. Most jön az a rész, mikor a kiválasztott zárt ajtók mögött, egy órában búcsút vehet a családtagjaitól, hogy aztán autóba szálljon, és miután kivitték a vonatállomásra, elinduljon a Kapitólium felé.

(Maximus Battleship karakteréhez szívesen fogadok képeket az emailcímemre! :)

2. Fejezet - V. rész

Már betéve tudom ezt a dumát, hiszen három éve pontosan ezen a napon mindig meghallgatom. Ez volt a negyedik alkalom. Ami azt illeti, megvan a saját kis véleményem erről az egészről. Először is, ha a Kapitólium olyan nagy szeretettel és odaadással gondoskodott volna a Tizenharmadik Körzetről, akkor egészen biztos, hogy az nem lázadt volna fel. Aztán, miért is nem volt elég büntetés az, hogy kinyírták az összes ottani lakost az atombombáikkal? Miért kell minden évben értelmetlen halált halnia huszonhárom gyereknek, miközben a kapitóliumi parádémajmok szórakoznak rajtuk? Ha a drága Snow elnök annyira szeretné a "gyermekeit", akkor nem tűrne el ilyesmit. A szeretet pedig szerintem nem olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Főleg nem gyilkolással. Főleg nem úgy, hogy azok, akik elvileg olyan szörnyen szeretnek, közben remekül megvannak otthon a kényelmes foteljükben, és azt nézik, ahogy a körzetbéli gyerek baltával agyonver egy másik embert, hogy győzhessen. Brr, kiráz a hideg, de Effie vigyorgó képe amúgy is visszaránt a gondolataimnál sokkal-sokkal ridegebb valóságba.

- Nos akkor... azt hiszem, kezdhetjük is. - Pontosan tudom, mi lesz a következő mondata. Katniss felé mutat. - Hölgyeké az elsőbbség!

Katniss mély levegőt vesz. Nagyon nincsen ínyére a dolog. De muszáj megtennie, már nincsen visszaút. Hirtelen eszembe jut, hogy az erdőben úgy nézett ki, mint aki még mondani akar valamit, de az utolsó pillanatban mégis visszakozott, és nem szólt semmit. Akkor ezt akarta elmondani? Hogy ma ő fog húzni? Nem hibáztatom érte, hogy olyan rosszul érezte magát miatta. Szörnyű dolog lehet abban az üveggömbben kotorászni, szerintem senki se élvezi – kivéve talán Effie Trinketet. Nincs időm tovább gondolkodni, mert Katniss nyel egy nagyot, előre lép, benyúl a papírok közé, kicsit kavargat benne, végül megragad egyet, és kihúzza.

- Nagyszerű! - tapsikol Effie. – Olvasd fel!

A szívem szó szerint a torkomban dobog, a gyomromban mintha minden egyes, egyre gyorsuló szívdobbanásommal bomba robbanna, izzadni kezd a tenyerem, a Nap is jobban éget, a szám kiszárad, és rám tör a remegés. Nem csak egyszerűen remegek, valósággal reszketek, vacogok, mint a vadászkutya, de nem azért, mert fázom. Azért, mert Katniss kibontja a papírt, s a szeme végigfut a néven. Ő már tudja, gondolom magamban, ahogy idegesen ökölbe szorítom a kezeim. Ő már tudja! Tudja! Tudja!

Látom rajta, hogy mégis jobban örülne, ha nem kéne tudnia. Az arca elsápad, a kezei remegni kezdenek mint nekem, és hirtelen nem is hallja, ahogy Effie fojtott hangon beszélni kezd. A tömegen néma, súlyos csend ül. Senki se szól semmit, az emberek még a lélegzetüket is visszafojtják.

- Katniss! Hahó, Katniss! Drágám, olvasd fel szépen a nevet!

Katniss végignéz a lányokon. Idegességtől vibráló szemeimmel látom, hogy keres valakit. Talán ismeri azt, akit húzott? Azért sápadt el ilyen hirtelen, és azért néz ki úgy, mint egy hulla? Biztos leszek a kérdésem bizonyosságában, mikor a tekintete megállapodik rajtam. Egy hosszú, néma pillanatig csak bámulunk egymás szemébe, aztán Effie a szája elé nyomja a mikrofont, Katniss pedig felolvassa, ami a cetlin van.

- Sash Candel – suttogja.

Eszembe jut a fiú, aki pár évvel ezelőtt a földre vette magát, mikor meghallotta a nevét. Sírt, fetrengett és toporzékolt, még a Békeőrök is alig tudták magukkal rángatni a színpadra. Arra gondolok, hogy talán nekem is ezt kéne tenni, hátha valami isteni csoda folytán kegyelmet kapok. De úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. A lábaim földbe gyökereznek, és csak bámulom Katnisst üveges tekintettel. A hátam mögül valahonnan éles sikoltást hallok. Talán anyám az. Nem, nem talán, hanem egészen biztos, hogy ő az. Meg akarok fordulni, azonban abban a pillanatban ott terem mellettem két Békeőr, és megmarkolják a felkaromat. Ösztönösen elakarom rántani a tagomat a hideg kesztyűk szorításából, hiszen szörnyen csiklandoznak, de olyan erősen tartanak, hogy esélyem sincsen. Kegyetlenül küzdök, hogy talpon tudjak maradni, mert a lábaim egyáltalán nem akarnak engedelmeskedni. A Békeőrök odacipelnek a színpadhoz, megállítanak előtte, majd elengednek, s egyikük felvezet a lépcsőn. Effie Trinket azonnal mellettem terem, és megragadja a csuklómat.

2. Fejezet - IV. rész

Kérem a kommenteket! :3

A lábaim olyan gyorsan visznek előre, hogy anyuék alig tudnak velem lépést tartani. Tudom, hogy normális esetben rám szólnának, hogy lassítsak, de eléggé ismernek ahhoz, hogy tudják: ebben a pillanatban akármin képes lennék felhúzni magam. Így hát csak loholnak utánam türelmesen, s közel öt perc rohanás után megérkezünk a térre. Már rengeteg gyerek van kint, mind ünneplőben, a színpad áll, s a nevekkel teli üveggömböket is kirakták már. Oldalt ott a kivetítő, és mintha még Effie Trinket is felbukkanna egy pillanatra. Szinte érezni, ahogy vibrál a levegő az izgalomtól, de az is elképzelhető, hogy az időközben meglehetősen felhevült levegő okozza. Ki tudja. Mikor odaérünk a tömeghez, jó szorosan magamhoz ölelem a szüleimet, aztán elválunk: ők a kordonon kívül várakoznak a többi apával és anyával együtt, míg én egy kisebb csapat korombéli lányhoz csapódóm. Próbálnak kedélyesen cseverészni, de látom rajtuk, hogy egytől egyig sík idegek. Semmi kedvem beszélgetni, így hát inkább a színpad felé fordulok, és nézem, ahogy a munkások elvégzik az utolsó simításokat. Fura, hogy megint eltelt egy év, és ilyen hamar itt az újabb Aratás. Ahogy nézelődöm, egy pillanatra meglátok valami élénk rózsaszínűt, és máris egészen biztos vagyok benne, hogy Effiet látom. Csak neki van ilyen nevetséges frizurája, senki másnak, aki a körzetünkbe látogat. Háttal áll az embereknek, ráadásul a színpad mögött, de pont látszik annyira, hogy kiszúrjam. Úgy néz ki, mintha beszélgetne valakivel. Elmélyülten, hatalmas karcsapásokkal gesztikulál, aztán felnevet, s egy pillanatra kilátszódik a vele szemben álló alak könyöke. Annyit tudok kivenni, hogy fehér inget visel, más nem látszik. A Nap égetően süt, és érzem, ahogy egy apró verejtékcsepp végiggördül a homlokomon. Aztán elkezdődik.

Effie Trinket kilép a színpad mögül, odatipeg a mikrofonhoz, majd megütögeti egyik narancssárga körmével, s krákog egyet, mielőtt elkezdené.

- Üdvözlet, kedves Tizenkettedik Körzet! - Elvigyorodik, kivillantja tökéletes fogsorát. - Ismét eljött az idő, melyet mindannyian vártunk!

Rásandítok. Persze, mindannyian vártuk. Hát hogyne. Csak maga várta, meg a sok majom a Kapitóliumban, gondolom, mert a magam részéről utálom az Aratást, és gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Legalábbis ahogy végignézek a körülöttem álló gyerektömegen, nagyon úgy fest a dolog.

- Pár pillanat múlva kiderül, hogy melyik bátor lány, és fiú képviselheti a körzetet a hetvenötödik Éhezők Viadalán! - Hallok néhány sóhajtást, de Effie rendíthetetlenül, a tőle megszokott lelkesedéssel folytatja tovább: - De van egy kis meglepetésem, ugyanis idén nem én húzok!

Összeszaladnak a szemöldökeim. Nem ő? Akkor ki? A válasz azonnal megérkezik, mert felharsan a himnusz, Effie kitárja a karjait, és két ismerős arc sétál be a színpad két oldaláról. A nő bal karja felől Peeta Mellark, a jobb felől pedig Katniss Everdeen lép elő. Látszik az arcukon, hogy nem repesnek az örömtől, de azért megpróbálják tartani magukat a szerephez. Megállnak Effie két oldalán, egymásra mosolyognak, aztán végignéznek a tömegen. Talán képzelődöm, de amikor Katniss felénk tekint, meglát, a szemei megállapodnak rajtam, és pislog egyet – így köszön, és adja tudtomra, hogy felismert. Rámosolygok, miközben tovább hallgatom Effie csicsergését.

- Köszöntsék nagy tapssal a hetvennegyedik Viadal két győztesét, Katniss Everdeent, és Peeta Mellarkot!

A tömeg habozik egy pillanatra, de aztán tapsolni kezd. Ez nem kényszer öröm, az emberek tényleg büszkén tekintenek a nyerteseikre. Én is összeütögetem a két tenyerem, s közben azon töröm a fejem, hogy vajon akkor ez a meglepetés? Miután a tapsvihar csillapodik, természetesen erre a kérdésemre is választ kapok.

- Idén az a megtiszteltetés éri ezt a két fiatalt, hogy ők húzhatják ki a kiválasztottak neveit! - Effie vigyorog, mint a vadalma, és rettentően el van ragadtatva ettől a nem mindennapi lehetőségtől. - Hát nem csodás?!

  Néma csönd fogadja a szavait, de szerencsére valakinek van annyi esze, hogy bevágja a himnuszt, majd a videót, amit minden áldott Aratáson meg kell néznünk. Panem vezetője, Snow elnök beszél arról, hogy mi is ennek az egésznek a lényege. "Sok évvel ezelőtt, a lázadó és elégetlenkedő Tizenharmadik Körzet fellázadt a Kapitólium ellen, mely szeretettel gondoskodott róla, és mindig ellátta. Mivel sehogy sem lehetett őket megfékezni, végül a Kapitólium arra a torokszorító, de mégis bosszús döntésre jutott, hogy ezt a dolgot keményen meg kell torolni. Atombombákkal elpusztította a körzetet, s annak emlékére, hogy az ilyesmiért kemény büntetés jár, elrendelte az Éhezők Viadalát, melyen huszonnégy, tizenkét és tizennyolc év közötti fiatalnak kell életre-halálra megküzdenie egymással, hogy a végén csak egy maradhasson életben. Sose feledjétek, gyermekeim, a Kapitólium szeret titeket. Aki elég erős és méltó ahhoz, hogy az egekig repüljön ebben a szeretetben, az kiválasztott. Boldog Viadalt, és sose hagyjon el benneteket a remény!"