13. Fejezet - III. rész

Kedves Olvasóim!

A mai nap igazán különleges a számomra, mert ma van a szülinapom, pontosan a tizenhatodik, ezért úgy döntöttem, hogy ennek örömére ma dupla hosszúságú részt hozok. Remélem, elégedettek vagytok a dolgok alakulásával, mert bár ezt a történetet már előre megírtam, be van fejezve, azért nagyon reménykedem benne, hogy kielégítő a számotokra. És biri, ezúton is szeretném megköszönni a segítségedet, még egyszer! <3 És nektek is, Olvasóim, ezer meg ezer köszönömmel tartozom, mert itt vagytok, írtok nekem, pipáltok, és túlléptétek a 9000(!) kattintást. Annyira köszönöm, szuperek vagytok!

Most pedig jó olvasást, továbbra is számítok rátok! :) <3

____________________________

 - Dehogynem – mondja. A hangja nyugodt, és ahogy ránézek, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem is izgul, vagy csak ismét álcázza, amit érez.

- Nem fogom – ismétlem el. - Tiszta lámpalázas leszek, és kiver a víz, meg...

- Csak képzeld el, hogy nekünk énekelsz – szakít félbe. - Mint a próbákon.

- De ez nem ugyan olyan! Nem tudom elképzelni! Ráadásul egyáltalán nem vagyok olyan jó. Nem fogok tetszeni az embereknek! - Muszáj visszafognom magam, nehogy hisztizni kezdjek.

- Sash. - Cinnából árad a nyugalom. - Mikor tegnap énekeltél azon az utolsó próbán... Tudod, mire gondoltam, miközben hallgattalak? - Megrázom a fejem, mire folytatja: - Arra, hogy életemben nem hallottam még egy ilyen gyönyörű hangot. Soha életemben – ismétli Cinna. - Én kapitóliumi vagyok, és sok dolgot hallottam már, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer a Tizenkettedik Körzetből fogom meghallani azt, ami igazán tetszik.

- Komolyan mondod? - nézek rá, mire elmosolyodik, és megszorítja a kezeimet.

- A lehető legkomolyabban. Csak állj ki arra a színpadra, és mutasd meg nekik, mit tudsz.

Cinna szavai úgy hatnak rám, mint valami erős nyugtató. Egész jó állapotban lépek ki a szobámból. Odakint már gyülekeznek a többiek: Katniss és Peeta összeöltöztek, és nagyon jól festenek. Effie szokás szerint parádézik, Haymitch szatén lila frakkot visel, Portia pedig egyszerű, elegáns fekete ruhában van – ő is összeöltözött a társával. Maximus szürke inget, és szűkített, fehér nadrágot visel. Egész normálisan néz ki. A haját oldalra zselézték, a szemeiből pedig valósággal pattognak a fekete szikrák. Ahogy meglát, végignéz rajtam, aztán köszönésképpen odabiccent egyet.

Autóval megyünk át a Köröndre, ahol az interjúkat tartják. Útközben Katniss folyamatosan beszéltet és biztat. Aztán mikor megérkezünk, még utoljára sok sikert kíván, végül a többiekkel együtt eltűnik a tömegben. A kiválasztottakat libasorban terelik majd fel a színpadra, ahol félkörben kell leülniük, középen pedig ott lesz majd Caesar Flickerman, aki mindig előreszóltja a következőt. Tavaly a lányok kerültek sorra először, de idén valamiért változott a program, és ezért minden körzetből a fiúk vannak előrébb, vagyis én leszek a legutolsó, aki beszélget majd Caesarral. 

Még van egy kis időnk a kezdés előtt, nekem pedig eszembe jut, hogy sürgős beszédem van Janával, így hát elindulok, hogy megkeressem. Valahol itt kell lennie a többiek között. Nem is kell sokáig keresgélnem: éppen Aziával beszélget, de mikor meglát, odaint nekem, aztán elindul felém.

- Az anyját, de jól nézel ki! - vizslat végig, aztán körbejár, és elvigyorodik.

- Köszi, te is – mosolygok vissza rá. Tényleg nagyon csinos: barna bársonyruhát adtak rá, a haját pedig apró fonatok tartják össze. - Figyelj, igazából nem ezért jöttem most... Csak szeretném elmondani, hogy elfogadom az ajánlatodat. Lehetünk szövetségesek.

- Komolyan? - Jana összehúzza a szemöldökeit, de aztán ismét elvigyorodik, és bólint egyet. - Szuper. Miután megtudtam, hogy tizenkét pontot... Tényleg! Hogy a csodába szedtél össze annyit?!

- Most nincs időm elmesélni – hadarom. Annyit mindent akarok még neki mondani, de tényleg nincsen időm. Fogalmam sincs, hogy Janának mi a terve az arénában, vagy hogy mit akar először csinálni. Legszívesebben megkérdezném tőle, de mihelyt kinyitom a számat, a színpad felől elindul valami hangos zene, és egy férfi felszólít minket, hogy foglaljuk el a helyünket.

- Akkor holnap! - kiált utánam Jana, mire bólintok. Ahogy a sor vége felé igyekszem, próbálok nem nézni a többiekre, de a szemem sarkából látom, hogy Cirius engem bámul. Tudom, mi a baja: a tizenkét pontom. Van még pár kiválasztott, például Athena és Tharin, akik megvető, gyilkos pillantásokat vetnek felém, de erőt veszek magamon, összeszorítom a fogaimat, és beállok a helyemre. Abban a pillanatban, hogy mindenki a sorban van, elindulunk fel a színpadra. Cinna szavai zakatolnak a fejemben, ahogy rálépek a lépcsőre: "Csak állj ki arra a színpadra, és mutasd meg nekik, mit tudsz". 

A színpadon meleg van, és fülledt a levegő. A tenyereim izzadni kezdenek, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Elvakítanak a reflektorok, így alig látom, hová kell mennem. Végül – mivel én vagyok az utolsó – sikerül megtalálnom a helyemet, és azonnal le is ülök. Beletelik pár másodpercbe, mire összeszedem magam, de aztán pontosan úgy teszek, ahogy Effie tanította. Elmosolyodom, kihúzom magam, összeszorítom a térdeimet és a bokáimat, oldalra döntöm a lábaimat, de a cipőm orra végig leér a földre. Kézfejeket a térdekre, könyököket kinyújtani. A tapsvihar és a zene lassan elhalkul, majd a reflektorok Caesar Flickermanre irányulnak. Abban a sötétkék öltönyben feszít, melyet világító égősor díszít, és melyet minden egyes interjún visel. Caesar elkezd valamit magyarázni, aztán a közönség felnevet, de én nem foglalkozom velük. Az biztos, hogy rengetegen vannak: legalább tíz-, ha nem húszezren. Egy pillanatra kétségbeesem, hiszen még azt sem tudom, mire kell pontosan számítanom. Riki csak annyit mondott, hogy majd Caesar mindent megold. Ekkor eszembe jut, hogy ennek a pasasnak az én énektanárom volt élete első igazi szerelme. Az ajkamba kell harapnom, nehogy elvigyorodjak, hiszen elvégre az illetlenség. De legalább végre van valami, ami tényleg jobb kedvre derít kicsit, és ettől úgy ahogy, megnyugszom. Végigjáratom a szemeimet a tömegen, és a többi stylist között meglátom Cinnát. Ahogy találkozik a tekintetünk, elmosolyodik, és bólint egyet. Minden rendben, üzeni. Én is bólintok egyet, aztán kifújom a levegőt, és halkan sóhajtok egyet. Nem tudom, a többiek merre lehetnek, és Cinnát is csak azért találtam meg, mert a többi stylist mellett üldögél, viszont nincs is időm keresgélni, mert elkezdődik a show. A műsorvezető először Radlert hívja előre, és a testvéréről kérdezgeti, de a fiú elég szűkszavú. Aztán Libby jön: nagy nehezen, Caesarba kapaszkodva sikerül leülnie középen. A közönséget nagyon megérinti az állapota: az emberek végig csöndben figyelnek, de így is alig hallani, amit Libby mond – arról már nem is beszélve, hogy folyton köhögnie kell. Aztán Caesar visszakíséri a helyére a lányt, miközben a közönség hangosan tapsol, nekem meg megfordul a fejemben, hogy esetleg Libby csak eljátssza, hogy beteg, hogy megnyerje magának az embereket. Aztán Caesar a színpad közepére szólítja Ciriust, aki két kezét a magasba emelve, vigyorogva lép előre. Caesar eltörpül mellette, de tényleg igazi showman, így ügyesen megoldja a helyzetet. Miután leülnek, gratulál a pontjaihoz, aztán arról kérdezgeti Ciriust, hogy mire számít az arénában. A fiú diadalmasan veri a mellét, és egészen biztos benne, hogy ő fogja megnyerni a Viadalt. Athena végig fagyosan mosolyog, és egyszer sem néz Caesarra, csak a közönséget pásztázza. Nash okos: mindenre diplomatikusan válaszol, míg Sly halk, visszafogott, és folyton elpirul. Nontha nem is néz ki kövérnek a ruhájában: a lenge, kiváló esésű anyag eltakarja gömbölyű alakját. Kiderül, hogy egész aranyos, de azért magának való lány.Végül Azia jön, aztán Jana. Jana egyszerűen fantasztikusan alakít. Nagyon jól áll neki a cserfes, szeplős fruska karaktere. Folyton nevetgél, ugratja Caesart – aki remek partner az ilyesmiben -, aztán arról beszél, hogy odahaza hogyan szokott elkapni egy-egy tehenet.

- Ha akarják, a Viadal után tartok egy bemutatót – vonja meg a vállait, aztán úgy tesz, mintha meg sem hallaná a tapsvihart és az ovációt, amit a közönség hallat válaszképpen. Egy pillanatig hallgat, végül a fejéhez kap, elvigyorodik, és felemeli az egyik kezét. - Ja, és majdnem elfelejtettem, hogy én sütöm a világon a legjobban a marhahúst. A bemutató után mindenki a vendégem lesz egy steakre! - Az emberek nevetnek, a hasukat simogatják, és nagyokat bólogatnak.

- Arra befizetek! - csap a levegőbe Caesar, végül megszólal az idő végét jelző dudaszó, és Jana vastaps, valamint virágeső közepette elsétál a helyére. Mikor rám néz, elvigyorodik, és kacsint egyet. Visszamosolygok rá, és örülök, hogy a szoknyám elrejti ökölbe szorult kezeimet. Szövetséges, barátnő ide vagy oda, engem nagyon idegesít, hogy Jana ennyire bejött a közönségnek. Nekem nincsen más esélyem az arénában, egyedül az, ha elég támogatót szerzek. De ha ez a lány mindenkinek belopja magát a szívébe, akkor ki fog támogatni engem? Járni kezdenek a lábaim, és rám tör a remegés. Nagyon nagy erőfeszítésembe kerül, míg sikerül leállítanom magam. A Tizenegyedik Körzet fiú kiválasztottja, Tharin is adja a vicceset, csak kicsit másképp. Ő azzal próbál jó fejnek tűnni, hogy kifigurázza a többi kiválasztottat, és a közönséggel együtt jókat derül. Olyan is előfordul egyszer, hogy valaki bekiabál valamit, mire Tharin megtapsolja.

- Ez tetszett! - vigyorogja, aztán körbenéz. - Ki volt az?

Úgy látszik, a közönségnek bejön ez a dolog, de én nagyon bunkó taktikának tartom, hogy rajtunk szórakoznak. Miután letelik a három perc, Smirk következik. Feltupírozták a haját, és egy koszos, szakadt, fehér esküvői ruhát adtak rá. A stílustanácsadója elég ijesztőre vette a figurát. Caesar el is játssza, hogy kicsit megijed, de Smirk nem nagyon veszi a lapot, így hát a műsorvezető egyszerű dolgokról kérdezgeti. A lány karja itt-ott be van kötve, így a közönség biztosan azt hiszi, hogy ez is a ruha kelléke – de én tudom: azért csinálták, hogy ne legyen feltűnő a valódi kötés a csuklóján. Smirk csöndes, rekedt hangon válaszolgat, és egyszer sem mosolyog. Úgy néz ki, mint egy élőhalott. Ahogy az ő ideje is lemegy, és Caesar a színpadra szólítja Maximust, egyre jobban kezdek beparázni.

13. Fejezet - II. rész

Kedves Olvasóim!

Lassan véget ér a történet eleje, és jön a Viadal. Nem vagyok biztos abban, hogy úgy akarom megosztani veletek, ahogy most van, ezért elképzelhető, hogy elkezdem egy kicsit átdolgozni. Ez annyit jelent, hogy belerakok még egy-két dolgot, minek következtében akár egy hosszabb kihagyás is lehetséges, de ezeket előbb még ki kéne találni... Egy picit hossztani is kéne, mert az aréna előtti részhez képes rövid lett (40 oldal, ha jól emlékszem). Szóval gondoltam, megemlítem nektek, hogy mi a helyzet. 

Csak ennyi lettem volna, jó olvasást!

_____________________________

- Hol vannak a többiek? - kérdezem a levegőbe, miközben a számat rágcsálom – de csak belülről, mert nem szeretném megenni a barackvirágszínű rúzst, amivel kikenték az ajkaimat.

- Mindenki készülődik – magyarázza Octavia. - De Cinna nemsokára itt lesz, és hozza a ruhádat.

Hosszan kifújom a levegőt. Cinna. Legalább lesz itt végre egy értelmes alak, akivel tudok majd társalogni. A lábaim önkéntelenül is járni kezdenek, ahogy egyre idegesebb leszek, és Flaviusnak kell rám szólnia mikor felállít, hogy nyugodjak le. Nagy nehezen végül sikerül leállítanom magam, aztán csöndesen tűröm, míg Venia és Flavius bekeni a karjaimat valami édes illatú olajjal.

- Ez mi? - kérdezem összevont szemöldökökkel, ahogy a nyakamat nyújtogatva szagolgatom a levegőt.

- Tengeri-rózsa kivonat – magyarázza Venia. 

Még csak halvány elképzelésem sincsen, hogy hogyan lehet illata valaminek, ami a víz alatt van, de igazából nem is nagyon érdekel a dolog. Miután alaposan végigmázoltak az olajjal, megtapogatom a hajamat. Úgy érzem, van pár kunkori loknim. Valami hideget is érzek a homlokom felett, de sehogy sem tudok rájönni, hogy mi lehet az. A körmeimen viszont ki tudom venni a mintát: rózsák. Apró, bőrszínű kis virágok tarkítják az összes körmömet. Venia visszaültet a székbe, aztán elküld egy Avoxot, hogy hozzon nekem valami ebédet. Ahogy meghallom az "ebéd" szót, azonnal megkordul a gyomrom, és rájövök, hogy igazából ma még semmit sem ettem. Az Avox pár perc múlva meghozza a kajámat, amit azonnal el is pusztítok. A felkészítő csapat elvégzi az utolsó simításokat, aztán pont van egy kis időm szusszanni, míg végül Cinna is megérkezik. Egy letakart ruhát tart az egyik, és egy dobozt a másik kezében. Elmosolyodik, ahogy meglát.

- Szia! - köszön rám, majd lerakja a csomagokat az ágyamra.

- Szia. - Próbálok mosolyogni, de valahogy nem megy. Fáradt vagyok. Minden értelemben. 

Cinna próbál felvidítani, több-kevesebb sikerrel. Látja rajtam, hogy nem vagyok beszélgetős kedvemben, ezért csak mesél, és nem kérdez semmit. Igazít kicsit a hajamon, a körmeimet tanulmányozza, végül elégedetten bólint egyet.

- Szép munka – mosolyog Flaviusékra, akik vigyorogva fogadják a dicséretet. Aztán rám néz, és közben a kezébe veszi a leterített ruhát. - Szeretném, ha becsuknád a szemed, míg felveszed – mondja. 

Azonnal lehunyom a szemeimet, és hagyom, hogy a csapattal együtt felöltöztessen, aztán belekapaszkodom valakibe, míg belebújok a cipőbe. A ruha meglepően könnyű, alig érzem, és a cipő sem magas. Úgy érzem, alig van sarka. A szívem a torkomban dobog, ahogy Octavia a tükör elé vezet. Aztán megkapom Cinnától az engedélyt, hogy kinyissam a szemeimet. Beletelik pár másodpercbe, míg eljut a tudatomig, amit látok. A szemeim szó szerint világítanak, a bőröm sima és matt, az ajkaim csillognak. A szempilláim kétszer olyan hosszúak, mint eredetileg, és ugyan elég rendesen ki vannak húzva a szemhéjaim, mégsem olyan erős az összhatás. Teljesen magamra ismerek. Az a ruha van rajtam, amire a második nap az ebédlőben azt mondtam, hogy az tetszik a legjobban. A felső része ujjatlan, a szoknya pedig tényleg olyan, mintha egy vattapamacs lenne. Selyem, bársony, és valami fura, ritka szövésű hálós anyag váltakozik benne, és itt-ott felfedezek néhány apró rózsát is. Ebben a ruhában egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül. A fölső felfelé ívelt, a szoknya pedig a térdemig ér. Bőrszínű, alacsony cipő van a lábamon, a hajamban pedig rózsafüzért látok élővirágokból, amit Octavia összefont egy tinccsel, és úgy helyezte el, mintha hajpánt fogná hátra a loknijaimat. Szóhoz sem jutok. Csak bámulom magam a tükörben, és azon gondolkodom, hogy vajon a szüleim rám fognak-e ismerni.

- Csodálatos – suttogja Venia. Mind a négyen a hátam mögött állnak, és elragadtatva tanulmányoznak. Nagy nehezen sikerül megfordulnom, aztán végignézek rajtuk, és elmosolyodom.

- Köszönöm szépen – mondom. A hangom még kicsit erőtlen, de azért már közel sem olyan halk, mint a legutóbb. Ahogy a felkészítő csapatot nézem, megint sírhatnékom támad. Most látom őket utoljára. Talán... Összeszorítom a fogaimat, és nem engedem, hogy ilyesmin járjon az eszem. 

Cinna elküldi Flaviusékat, akik egyenként megölelnek, aztán sok sikert kívánnak. Miután távoznak, lehuppanok a székre, és hatalmasat sóhajtok. Muszáj lesz beszélnem Cinnával, mert pillanatról pillanatra, egyre jobban kétségbeesem, és érzem, hogy még egy perc, és vagy elhányom magam, vagy elájulok. 

- Én ezt nem fogom tudni megcsinálni – suttogom. 

Cinna leül velem szemben, és megfogja a kezeimet.  

13. Fejezet - I. rész

Quicksand (zene)

Ahogy bemászom a takaró alá, egyből elerednek a könnyeim. Egészen biztos vagyok benne, hogy szörnyű éjszaka áll előttem. Holnap után kezdődik életem hátralevő része. A plafont bámulom, és azt játszom, hogy magamban elszámolok százig. Újra és újra. Aztán mikor már nem bírom tovább, felhajtom a takarómat, kimászom az ágyból, és a sarokba húzom a szőnyegemet. Rákuporodom, végül a hideg ablaküvegnek támasztom a fejemet, és csak bámulok ki a fejemből. Odalent zajlik az élet. Autók fényei cikáznak az utakon, az emberek ide-oda rohangálnak, néha felvillan pár fura szikra, de a következő pillanatban már ki is alszik. Fogalmam sincsen, hogy mit csinálhatnak. A térdeimre húzom a hálóingemet, és hagyom, hogy a könnyeim teljesen eláztassák. Még egy nap. Csak egyetlen egy. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat. A legrosszabb mégis az, hogy teljesen tehetetlen vagyok. Nem tudok küzdeni a sorsom ellen, amit nem mellesleg nem is én irányítok, hanem a Kapitólium. Nem vagyok más, csak egy báb ebben a ronda játékban, akit úgy táncoltatnak, ahogy akarnak. Bárcsak ne itt élnék... Bárcsak a Kapitóliumba születtem volna, ahol nem kényszerítik a gyerekeket olyan szörnyűségekre, mint az Éhezők Viadala. Bárcsak lenne választásom. Bárcsak lenne egy lehetőségem, egy esélyem, hogy megváltoztassam ezt az egészet. De nincsen. Gyenge vagyok, kiszolgáltatott és tehetetlen. Mind azok vagyunk. Minden kiválasztott. 

Végighúzom az ujjamat az üvegen, és arra vágyom, hogy eltűnhessek innen. Hogy madár legyek, aki elszállhat. Mint az Aratáskor. Akkor csak becsuktam a szemeimet, és elképzeltem, hogy magam mögött hagyom ezt az egészet. Talán gyáva vagyok, amiért próbálok menekülni. Ismét végighúzom az ujjamat a hideg, sima felületen, és halkan dúdolni kezdem a dalomat, amit holnap mindenki megismer majd.

- Csak tartsd nyitva a szemed... - Sóhajtok egyet. - Csak tarts ki. - Lassan lecsukódnak a szemeim, és elalszom. 

Álmomban madár vagyok. Egy csúnya, sebzett madár. Vasból készült, nehéz háló alatt vergődöm, miközben Effie Trinket ezerszer kihúzza a nevemet az üveggömbből, aztán Katniss Everdeen hangján felolvassa. Körbeleng valami régi, sötét köd, aminek a közepén ott állnak a szüleim. Kiabálva kérem a segítségüket, de a köd végül eltakarja őket előlem, engem pedig magával ránt a mélységbe a háló. Próbálom kinyitni a szemeimet, azonban sehogy sem akar sikerülni. Effie megint kihúzza a nevemet, és Katniss hangját hallom. Aztán egy Békeőr rohan felém. Fél lábára sántít, mert a jobb combjából kiáll egy nyílvessző. Káromkodik, mögötte a Játékmesterek elégedetten nevetnek. Hirtelen olyan sötét lesz, hogy semmit sem látok. Úrrá lesz rajtam a rettegés. Effie Trinket a nevemet ismételgeti, miközben a hangja a Viadalokon életüket vesztett, kegyelemért könyörgő gyerekek sikoltásával keveredik. Menekülni szeretnék. Ki akarom nyitni a szemeimet, el akarok innen tűnni, de még mindig nem megy. Snow elnök elmosódott arca Caesar Flickerman vigyorával keveredik, végül meghallom Seneca Crane hideg, kimért hangját. Elmehet. Elmehet. Valaki ordítani kezd. Olyan közel van, és olyan hangos, hogy minden mást elnyom. Csak ordít és ordít, aztán valami meleg folyik végig a karomon. Valaki a füleimre tapasztja a kezeit, de még így is hallom. A kiáltás olyan hangos lesz, hogy egyszer csak felpattannak a szemhéjaim. Az ablak előtt fekszem a földön. Odakint éppen felkel a Nap, és ahogy a fénye visszatükröződik rólam, meglátom magam az üvegben. A két tenyeremet a füleimre nyomom, a pupillám hatalmasra tágultak, a hajam az arcomra tapad, és levegő után kapkodom. A két alkarom már így is csupa víz, de a könnyeim megállás nélkül ömlenek. A szám nyitva, és magatehetetlenül sikoltozom. Képtelen vagyok megmozdulni. Csak ordítok és ordítok, nem érdekel, ki hallja, de magamban azért fohászkodom, hogy valaki jöjjön már, és segítsen észhez térni. 

Nem jön senki. Teljesen egyedül vagyok. Hol vannak a többiek? Miért nem hallanak? Hirtelen átfut az agyamon, hogy talán kezdek megőrülni, és ez segít annyira kitisztítani a fejemet, hogy képes vagyok abbahagyni a kiabálást, aztán pár perc elteltével fel is tudok ülni. A hátamat az ágyamnak támasztom, és nézem a napfelkeltét. Gyönyörű, ahogy a fényes tűzgömb a felhőkarcolók fölé emelkedik. Így ülök vagy egy fél órát, aztán nagy nehezen felállok, és remegő lábaimon elindulok a fürdőszoba felé. Nem is számolom meddig, de vagy húsz percig biztosan folyatom magamra a vizet a zuhany alatt. Addig engedem a langyos zuhatagot az arcomra, míg biztos nem leszek benne, hogy eltűntek a sírás nyomai. A fejemben a beletörődés és az életösztön folyamatosan harcol egymás ellen, és még akkor sem akarják abbahagyni, mikor egyszer csak berontanak a fürdőszobámba az előkészítő csapat tagjai. Venia rám ad egy köntöst, aztán kézen fogva kivezet a szobába, és leültet egy székre.

- Ma egész délelőtt itt kell maradnod! – magyarázza Octavia magas hangon. - Egész délelőtt, hogy gyönyörű legyél az interjún!

- Rendben. - Annyira halk vagyok, hogy nem is biztos, hogy hallotta a válaszomat. 

Flavius leül velem szemben egy székre, és egy hatalmas, fémszínű táskából mindenféle púdereket és sminkeket pakol elő. Miközben nekilát, hogy kisminkeljen, Venia lemossa a körmeimről a fekete festéket, ami a megnyitó óta rajtuk maradt, aztán mindenféle mintákat pingál rájuk. Octavia a hátam mögé áll, majd a hajammal kezd matatni. Nem tudom, hogy ő pontosan mit csinál, mert nem látok el odáig, ezért inkább lehunyom a szemeimet, és rábízom magam a csapatra. Két teljes órába telik, mire Flavius végez a sminkeléssel, még további fél óra, míg elkészülnek a körmeim, de legalább Octavia viszonylag hamar megvan a hajammal. Nem engedik, hogy tükörbe nézzek.

- Még nincs kész! - kiáltja izgatottan Flavius. - Még közel sincs kész!

Felsóhajtok, és elfogadom a tényt, hogy várnom kell. Legalább lenne itt valaki, akivel beszélgethetek.  

12. Fejezet - V. rész

Hello!

Újra itthon vagyok, és meghoztam az új részt. Azt hiszem visszatérek a kétnaponta-dologra, vagyis ha minden igaz, hétfőn jön a tizenharmadik fejezet első részlete. Nagyon szépen köszönöm a pipákat és a kommentet. :3 Amúgy most nem nagyon értem ezt a dolgot a Google Readerrel, mert ha jól látom, még mindig ott vannak a feliratkozók... Na de jó, tökre mindegy. Van egy hírem: nyaralás közben vettem a bátorságot, és elkezdtem írni a Nyitott szemek második részét. Nem tudom, meddig fogok vele jutni, de egyelőre jól megy, élvezem csinálni, már megvan majdnem teljes hat oldal. Szóval lesz folytatás... már ha szeretnétek.

Jó olvasást, számítok rátok!

_______________________________________

Semmi kedvem hozzá, de hát ez van. Tökmindegy. 

Effie kicsit idegesnek tűnik, de azért kedves velem, és nem köt belém feleslegesen. Talán annyira siralmasan festek, hogy még ő is észrevette: valami nem stimmel. Mivel csak akkor szól rám, ha valamit tényleg rosszul csinálok, én is próbálok vele kedves lenni. Tudom, hogy minden furcsasága ellenére most tényleg azon van, hogy segítsen, így hát hagyom neki, hogy megigazítsa az egybe ruhát, amit rám adott. Nem panaszkodom, pedig nagyon kényelmetlenül érzem magam ebben a cuccban. Körülbelül a combom közepéig ér, tapadós, és hatalmas dekoltázsa van. Azzal nyugtatom magam, hogy ezt a ruhát tuti nem Cinna csinálta, és ezért az is tuti, hogy nem ez lesz rajtam az interjún. Hála az énekpróbás platformnak, egész jól megy a sétálás a magassarkúban, ami a ruhához jár – pedig szerintem egyáltalán nem passzol a színe a göncömével. Mosolyogva fogadom, amikor Effie megdicsér, hogy milyen ügyes vagyok. Aztán a fejem búbjára pakol pár könyvet, és úgy kell sétálnom, hogy nem csámpázom, de közben a könyvek sem eshetnek le. Már fáj a bokám a sok mászkálástól, ezért megkönnyebbült sóhaj hagy el, mikor végre, jó egy óra múlva leülhetek.

- Érjen össze a két bokád! - mondja Effie. - Ne úgy! A térdeidet is tartsd feszesen! - Összenyomja a térdeimet, aztán kicsit oldalra kell fordítanom a lábaimat, de a cipő orrának mindvégig a földön kell maradnia. A kezeimet a térdeimre kell raknom, a könyökeimet ki kell nyújtanom. Végig mosolygom – de csak mosolygom, mert vigyorogni illetlenség -, aztán Effie megtanít ízlésesen nevetni. Mire végzünk, teljesen kikészülök. Mihelyt engedélyt kapok rá, azonnal lehámozom magamról a ruhát és a cipőt, és visszaveszem a kényelmes cuccaimat. Illedelmesen megköszönöm Effie-nek, hogy időt szakított rám, aztán már megyek is az ebédlőbe. Hét óra van, vagyis vacsora. Ahogy mindenki összegyűlik, az Avoxok felszolgálják az ételt. Temérdek kaját kapunk, és mind csöndben eszünk. Egyedül Effie szólal meg néha, hogy mennyire nem szereti ezt vagy azt az ételt. Szerintem nem esik le neki, hogy ez senkit sem érdekel. Vacsora után még van egy próbám. Ez lesz a főpróba, vagyis az ez utáni éneklésem már élesben fog menni. Összeszorul a gyomrom, de aztán arra gondolok, hogy már úgyis mindegy, szóval miért ne? Legalább megmutathatom az embereknek a hangomat, mielőtt kinyírnak. Miközben lefelé megyünk a lifttel, Cinna afelől érdeklődik, hogy hogy ment a gyakorlás.

- Fárasztó volt – mondom. Aztán próbál velem hétköznapi dolgokról beszélgetni, de úgy viselkedem, mint egy farönk: rideg, és kemény vagyok. Mire megérkezünk, rosszul is érzem magam emiatt, hiszen Cinna egyáltalán nem tehet arról, hogy mindent elrontottam. - Bocsi, hogy ilyen mogorva vagyok. Csak eléggé lehangol, hogy...

- Emiatt igazán nem kell bocsánatot kérned – mosolyog szomorúan Cinna. - Senki nem várhatja el tőled, hogy jó legyen a kedved.

Ez a válasz valamelyest megnyugtat, így hát csendben maradok, és minden tőlem telhetőt beleadok az éneklésbe. Riki folyton dicsér, és látszik rajta, hogy tényleg nagyon tetszem neki.

- Te leszel az emberek kedvence – bizonygatja lelkesen. - Mindenki téged akar majd támogatni!

Csak mosolygok rá, mert nem akarom elvenni a kedvét. Rajtam kívül talán senki sem hiszi el, hogy tényleg nincsen esélyem. Mikor Riki közli velem, hogy elindítja a dalt, és ez lesz a legutolsó próba, két kézzel megmarkolom a mikrofont, és lehunyom a szemeimet. Próbálom kizárni a baljós gondolatokat, de valahogy nem sikerül a dolog. Csak éneklek és éneklek, a szavak kiszaladnak a számon, nem is figyelek. Arról szól ez a dal, hogy nem szabad feladni, és hogy csak tartsuk nyitva a szemünket, aztán majd minden rendben lesz. Furcsa érzés erről dalolni, mikor én legbelül már régen feladtam. A zenének lassan vége, egyre jobban halkul. Végül aztán ismét kinyitom a szemem. Riki, Cinna, sőt, még Othie is engem bámul. Valami furcsa, elfogult fény csillog a tekintetükben. Olyasmi, mint amit Aratáskor anyu szemeiben láttam.

- Ezt nevezem – mondja halkan Cinna, aztán elismerően bólogatni kezd. Riki összecsapja a tenyereit, aztán odajön hozzám, és hatalmas puszit nyom az arcomra.

- A mentorod nem fogja győzni összeírni a támogatóidat! - Úgy látom, Riki nagyon is komolyan gondolja, amit mond. Kedves tőle, és Cinnától is, hogy így állnak a dologhoz. Talán nekem sem kéne ilyen depressziósnak lennem. Elvégre ha valakinek akad támogatója, akkor simán túlélheti az arénát... Hirtelen megint megszólal a vészcsengő a fejemben, hogy nem szabad feladnom. Elnyomok egy hatalmas ásítást, mire Riki hazaküld. - Én nem leszek ott a holnapi interjún, de nézni fogom a tévében – mondja búcsúzásképpen. - Szurkolni fogok neked. Tudom, hogy ügyes leszel.

- Köszönöm – mosolygok rá, aztán megölelem. - Mindent köszönök.

Mire megérkezünk a lakosztályunkba, rettentően fáradt vagyok, de tudom, hogy még beszélnem kell Katniss-szel. A konyhában cseveg Peetával, de azonnal velem jön, mikor félrevonom.

- Mi az? - kérdezi izgatottan.

- Kaptam egy ajánlatot – suttogom. Nem akarom, hogy bárki más meghallja.

- Miféle ajánlatot? - Katniss egyik szemöldöke a magasba emelkedik.

- Jana, a lány a Tizedik Körzetből megkért, hogy legyek a szövetségese – magyarázom halkan. A mentorom szemei megcsillannak, aztán közelebb hajol.

- Komolyan? Na és mit mondtál neki?

- Azt, hogy megbeszélem veled. - Habozom egy kicsit, de végül folytatom: - Holnap van az utolsó esély, hogy visszajelezzek neki. Elfogadjam, vagy ne?

- Nos, kétség kívül több az esélyed egy szövetségessel. - Katniss a homlokát ráncolja. Úgy néz ki, gondolkodik. - Nálunk tavaly ilyen fel se merült. Fogadd el – néz rám hirtelen. - Jó, ha van szövetségesed. 

12. Fejezet - IV. rész

 - Tizenkettő! - visítja Effie. Nem hisz a szemének. Én sem. Katniss sem. Cinna vigyorogva megölel. Mond is valamit, de nem értem, hogy mit. Elengedem a kezet, amit eddig szorongattam. Egy fehér ruhás alak bort hoz meg poharakat, de nem értem, minek. Lassan Haymitch felé nézek, aki éppen akkor csavarja vissza a lapos üvegére a kupakot. Muszáj levegőt vennem, mert megint elkezd fehéredni körülöttem a világ, és nem akarom, hogy Effie Trinket még egyszer meggyanúsítson, hogy esetleg öngyilkos akarok lenni. Haymitchet bámulom. Várom, hogy rám nézzen, és igazolja azt, amitől jelen pillanatban a legjobban rettegek. Ugyan lélekben fel voltam már készülve rá, de most mégis bekövetkezett a lehető legrosszabb. Én leszek az első számú célpont, holott az égvilágon semmit sem tudok. Teljesen menthetetlen a helyzetem.

- Haymitch – motyogom, de nem hallja. Szükségem van arra a megerősítésre, mert amíg nem tőle hallom, addig a Kapitólium szavai itt lesznek a fejemben. Nem fog elhagyni a remény. De ennek már semmi értelme. Mindenféle remény csak hiú ábránd. - Haymitch!

Haymitch rám néz, aztán megvonja a vállait. Hát akkor ennyi. Sóhajtok egyet. Szívesen sírva fakadnék, de semmi értelme nem lenne. A többiek előtt meg amúgy se akarok bőgni. Majd miután lefekszem, azután sírhatok.
- Jól vagy? - kérdezi Katniss. Ránézek, és látom rajta, hogy ő se örül a tizenkét pontomnak. Tudja jól, hogy ez milyen veszélyes. Ha nem egy tizenöt éves, vékonyka lány lennék, hanem mondjuk egy tizennyolc éves, százkilós, izmos fiú, akkor tuti, hogy most javában ünnepelnénk. De nem ünneplünk. Igazából nem is tudom, hogy mit csinálunk. Az előbb még mindenki boldog volt, de most, hogy az előbb Haymitch nevét kiabáltam, már korántsem olyan rózsás a helyzet. Talán a többiek is megértették, hogy miért nem jó a magas pontszám rám nézve. Mind megértették, kivéve talán Effie-t, aki épp lelkesen magyaráz valamit Peetának. Szeretném még ezerszer leszögezni magamban, hogy akkor ennyi volt, kész, vége, de ehelyett ismét felsóhajtok, felhúzom a lábaimat, és a fejemet a térdeimre hajtom. Nem válaszolok Katniss-nek. Szerintem ez is elég válasz neki. Lehunyom a szemeimet, és addig ücsörgök így, míg valaki ki nem kapcsolja a tévét. Aztán hallgatom a beszélgetést, végül Katniss szól, hogy talán ideje lenne elmennem aludni. Egy percet se habozom. Azonnal felpattanok, és visszavonulok a szobámba. Ruhástól mászom be az ágyamba, aztán álomba sírom magam. Reggel addig pihenek, amíg csak tudok. Mihelyt kinyitom a szemeimet, egyből beugrik, hogy már csak két nap. Két nap, és itt a Viadal. Gyorsan lezuhanyzom langyos vízzel, aztán tiszta ruhát veszek, és kimegyek reggelizni. Csupa édes, csokoládés, és cukros dolgot eszem, mert egyszer tanultuk a suliban, hogy a csokoládéban van egy anyag, amitől boldogabbnak érzi magát az ember. Egy darabig teljesen egyedül eszem, aztán megjelenik Katniss és Peeta. Odaköszönök nekik, aztán kajálok tovább. Nem tudom, hogy mit fogunk csinálni a mai napon. Nem is érdekel. De aztán mikor Maximus is befut – hatalmas karikákkal a szemei alatt -, a két mentor tájékoztat minket a továbbiakról. Ma a holnap interjúra fogunk készülni. Külön, felváltva gyakorlunk: Effie megmutatja, hogyan kell viselkedni a kamerák előtt, aztán mindkettőnk kitalálja a saját mentorával és Haymitch-csel, hogy milyen karaktert fog előadni. Megbeszéljük, hogy Max kezd Effie-vel. Miután ő is, és Haymitch is tiszteletét teszi a reggelinél, eljön a gyakorlás ideje. Effie és Maximus átvonulnak egy másik helységbe, de mivel Max ragaszkodik hozzá, hogy Peeta is ott legyen, a mentora is vele megy. Mi hárman – Katniss, Haymitch, meg én – pedig az étkezőben maradunk, és nekilátunk a feladatnak. Négy óra hosszánk van, hogy kitaláljunk valamit. Örülök, hogy velük kezdek, mert előttük nem kell megjátszanom magam. Pontosan tudják, hogy milyen állapotban vagyok, ezért próbálnak türelmesen viselkedni, mikor néhányszor az asztalon koppan a homlokom, és felsóhajtok, hogy engem ez nem érdekel. Haymitch csak egyszer-kétszer húzza meg a lapos üveget, amit mindig a zsebében tart, de azért látom rajta, hogy néha teljesen ki van akadva. Katniss biztat, ezerszer segít finomítani a stílusomat, és a kedvemért többet mosolyog. Igazából nagyon hálás vagyok nekik, még ha ez nem is látszik. Mivel a nagyok már az első napon leszögezték, hogy milyen lesz a karakterünk, annyiból nincsen nehéz dolgunk, hogy legalább nem kell még ezen is agyalni. A negyedik óra végére – nem kevés szenvedés eredményeképpen – elkészül az új stílusom: a kedves, bájos Sash Candel. Ahogy átvonulok a szobámba, ahol Effie már vár, eszembe jut a csokoládé, és hogy mit szabadít fel. Endorfint. Ez az a hormon, amitől az emberek boldogabbak lesznek. Holnap nekem kell lenni a csokoládénak, ami boldoggá teszi majd az embereket.