3. Fejezet - II. rész

Sziasztok drágáim! :3

Meghoztam a következő részt. Köszönöm nektek, hogy mindig írtok és pipáltok!! Köszönöm a megjegyzéseket, a kedves szavakat, a kattintásokat, mindent! Rengeteget jelentetek nekem, mert ti vagytok az olvasóim. <3 És én őszintén remélem, hogy sosem fogok nektek csalódást okozni, szóval fogadjátok szeretettel ezt a részt is! (:

Szeretettel,

Dorine

____________________________________________

'I will never forget you'

- Katniss... - szólítom meg halkan a mentoromat.

- Hmm? - Nem néz rám, és én sem rá, de tudom, hogy figyel. A szemem sarkából látom, hogy a cipője orrát bámulja, miközben szórakozottan himbálja a lábfejeit.

- Katniss, emlékszel az aréna utolsó napjára? Mármint az én Viadaloméra – teszem hozzá.

- Igen. - Érzem, hogy rám néz, és ebben a pillanatban eszembe jut, hogy talán nem lenne tanácsos beavatnom a dologba... de már késő.

- És az is megvan, hogy kapok egy ajándékot aznap? Éppen egy fán ültem, és ott volt az a medve is.

- Nincs. - Katniss most felém fordul, egy pillanatra én is ránézek. A homlokát ráncolva fürkészi az arcomat. - Miről beszélsz?

- Ó – szisszenek fel, ahogy eszembe jut, hogy egyszer sem adták le azokat a jeleneteket. Viszont most már nincs visszaút: muszáj elmesélnem a dolgot a mentoromnak. - Kaptam egy ajándékot. A Játékmesterek küldték.

- Tessék? - kérdezi meglepetten.

- A Játékmesterek – ismétlem. Aztán megered a nyelvem, valósággal felszabadulok, hogy végre elmondhatom ezt valakinek. Még a poloskák sem érdekelnek. - Emlékszel, hogy meglőttem egy Békeőrt a bemutatón? Tizenkét pontot kaptam érte, de a Játékmesterek nem felejtették el, és aztán mikor tőled kértem segítséget akkor, az utolsó napon, ők küldtek. Viszont nem segítség volt, hanem egy darab kenyér, rásütve egy tüzes nyílvessző, mellette meg egy cetli azzal a felirattal, hogy most végzünk az első emberrel, aki miattad hal meg.

Néma csend telepszik a szobára, még a légy zümmögését is hallani lehetne. A szívem zakatolni kezd, ahogy Katniss reakcióját várom.

- Ezt miért nem mondtad eddig?! - kiáltja. Mikor nem válaszolok, megragadja a vállaimat, és kényszerít, hogy ránézzek. - Sash, miért nem?!

- Mert nem mertem! - kiáltok vissza. - Te tudod a legjobban, hogy min mentem keresztül a Viadal után, ráadásul ott van még ez az amnézia is, néha ki is ment a fejemből... - Egyre halkul a hangom, a végén már csak suttogok. - És te miért nem említetted eddig, hogy csak megjátsszátok Peetával a nagy szerelmet? - teszem hozzá keserűen.

Katniss válaszolni akar, de ebben a pillanatban valaki belöki az ajtót, mire mindketten elhasalunk a földön.

- Hé! - Haymitch mély, öblös hangjától felvillan bennem a remény, és minden eddigit elfelejtek. Sosem örültem még ennyire neki. - Ti meg mit csináltok ott? Felkelni!

Először Katnisst rántja fel a földről, aztán engem. Normális esetben beszólnék neki, hogy ne cibáljon, de most inkább a nyakába ugrom.

- De jó, hogy itt van! - motyogom a gallérjába.

- Mi tartott eddig? - Katniss már koránt sem örül Haymitchnek annyira, mint én. Résnyire szűkült szemekkel méregeti, aztán mellém áll, mikor a fickó leráz magáról. Nem sértődöm meg: inkább azon erőlködöm, nehogy elsírjam magam a megkönnyebbüléstől.

- Volt egy kis dolgom, drágaságom – válaszol szarkasztikusan Haymitch.

- Mi volt fontosabb annál, hogy... - kezdené Katniss, de még mielőtt összeveszhetnének Haymitchcsel, közbeszólok.

- Mi lenne, ha inkább eltűnnénk innen?

Egy pár pillanatig tűröm a tekintetek kereszttüzét, aztán végül Haymitch megragadja mindkettőnk csuklóját,

és kiviharzik velünk a szobából. Azt nem tudom meg, hogy miért kellett odabent raboskodnunk majdnem egy órán keresztül, de őszintén szólva a nap további részében nem is igazán érek rá ezen gondolkodni.

Egy külön termet kapunk, ahol felkészülhetünk az esti fogadásra, amit a tiszteletemre rendeznek. Katniss eléggé rossz kedvében van, amitől egy kicsit én is rosszul érzem magam eleinte, de aztán megkérdem, hogy miattam van-e, és mikor megnyugtat, hogy nem, hanem csak úgy általánosságban ettől az egésztől, már minden sokkal könnyebben megy. Cinna nyugalma átragad rám, és olyan lassan pördülök meg, mikor megkér rá, mint akinek az összes tagja megfagyott.

- Akkor ezt most még egyszer – kér kedvesen. - Úgy, hogy lássam is.

- El fogok szédülni – dalolom szórakozottan, ahogy ismét forgok egyet. - És az a te hibád lesz! - A végén elvigyorodom, mire Cinna csak mosolyogva megcsóválja a fejét, és figyelmeztet, hogy itt az ideje komolynak lenni.

Ami azt illeti, a továbbiakban sem vagyok olyan nagyon komoly. Azért normálisan viselkedem, hiszen egy győztestől elvárják, hogy tartsa magát, de meglepően felszabadultnak érzem magam, és nem tudom, hogy azért, mert így szórakoztatom saját magam, vagy pedig ezzel próbálom felülmúlni az aggodalmaimat.

Sok emberrel táncolok, magamba tömök egy csomó kaját, és mire vége az estének, úgy érzem magam, mint aki másnapos. Nem merem bevallani magamnak, de furcsán, sőt, ijesztően viselkedem – és ezt Katniss tekintetében is látom. Tudom, hogy minden bizonnyal hamarosan alaposan elfogunk beszélgetni.

A Győzelmi Körút további állomásai szinte ugyan olyanok, a napok is teljesen összefolynak. Mindenhol bele kell néznem a halott gyerekek szüleinek a szemébe, mindenhol szembesülnöm kell azzal, hogy mekkora terhet cipelek a vállaimon, és minden egyes nappal egyre jobban félek. Félek a holnaptól, félek attól, hogy mi vár majd rám otthon. A rettegésem csak akkor fokozódik, mikor megérkezünk az utolsó előtti állomásra, az Első Körzetbe. A reggelemet most is a vonat hátuljában ülve töltöm, és azt figyelem, ahogy a hatalmas, szürke sziklák között felkel a nap. Furcsa egy hely ez a Körzet. Rideg, sötét... Olyan, mintha mindent vastag por borítana, és mintha minden szomorú lenne. Ma az ég is beborult, a felhők kíméletlenül ontják magukból az esőt. Alapjában szeretem az esőt, de most valahogy nincs jó hatással rám, nem képes megnyugtatni. Hol az ablaküvegen lepergő cseppeket, hol a tájat bámulom. Úgy érzem, itt kitárul előttem a világ, de ismét megrémiszt a tudat, hogy ezek a dolgok, amikbe ilyen kétségbeesetten szeretnék kapaszkodni, mind-mind, egytől egyig csak pótcselekvések. Hiszen pillanatokon belül ott vagyok abban a körzetben, azon a helyen, ahol Radler élt. Találkozni fogok a testvéreivel, a családjával, a barátaival... És mind azt fogják gondolni rólam, hogy szánalmas vagyok, hogy kihasználtam Radlert, hiszen ő annyira kedves volt velem végig, én pedig sosem tettem olyat, amivel támogattam volna. Persze ez azért így nem igaz. Egyszer volt, hogy... Hogy is volt?

Felsóhajtok, és a plafonra szegezem a tekintetemet. Már megint kezdődik, de megtanultam, hogy nem adhatom meg magam az amnéziának, és azt is sikerült megtanulnom, hogyan küzdjek ellene. Mikor hirtelen elfelejtek valamit, Maximusra gondolok, és az utolsó szavaira. Most is ezt csinálom: felidézem magamban, mit mondott azon az estén. Sosem lehetek boldog. És már jönnek is az emlékek. Arra emlékszem, ahogy a fal a Bőségszaru köré emelkedik, ahogy menekülünk, ahogy jön az a hatalmas hőhullám, ahogy újjá lesz az aréna. Aztán meg felmászom a fára, aztán lövöldözöm Radler íjával. Ez az, ezt tettem érte. A tudat, hogy megint sikerült rájönnöm az elfelejtett jelenetre, a megkönnyebbülés felszabadító érzésével hat rám. Szóval ezt tettem, erre azért büszke lehetek. De persze ez semmi ahhoz képest, amit ő tett, vagyis, hogy nem ölt meg.  

3. Fejezet - I. rész

Sziasztok. :3

Ezt a részt valamikor akkor fogjátok megkapni, mikor én éppen egy órán fogok ülni, és mindenféle okossággal tömöm a buksim. ^^ Ám nektek jó olvasást kívánok, és szeretnék megint csak megköszönni nektek mindent: hogy írtok, hogy pipáltok, hogy naponta többször benéztek, hogy olvassátok a történetet, és hogy érdekel titeket! Komolyan, köszönöm szépen ezerszer és még egyszer! <3 

Sose hagyjon el benneteket a remény,

Dorine :)

_________________________________________________

Néma csönd követi az elhangzottakat, a szavaim még hosszú másodpercekig a visszhangoznak az üres falakról. Katniss felnéz, rám, egyenesen a szemeimbe. Az arcán rémület árnyéka fut át, majd óvatosan, de azért határozottan megrázza a fejét. Tűnj el onnan! - üzeni a tekintetével. Nem kell kétszer mondania: gyorsan megköszönöm az embereknek, hogy meghallgattak, aztán sarkon fordulok, és berohanok a Törvényszék Épületébe. Odabent Békeőrök fogadnak, akik nem finomkodnak: megragadják a felkarjaimat, és egy hátsó ajtón keresztül kivezetnek a levegőre. Próbálok kiszabadulni a szorításukból, mert csiklandozzák a karomat, de nem tudok. Elejtem a virágot és a plakettet is, a fejemben teljes a zűrzavar, fogalmam sincsen, hogy mi lesz most.

Végül egy hatalmas, üres szobában kötünk ki. A Békeőrök magamra hagynak a csönddel és a gondolataimmal. Egy pillanatig csak állok a helység közepén, a bakancsomat bámulom, és azon gondolkodom, hogy mekkora hülyeséget csináltam. Ezzel az utolsó dologgal, hogy így beszéltem Janáról, valószínűleg mindent elrontottam.

Lépésekre leszek figyelmes, aztán Katniss robban be a szobába.

- Hagyjon békén! - üvölti egy fickónak, aki megpróbálja megállítani. Valahogy sikerül elvergődnie hozzám, és levegő után kapkodva áll meg velem szemben. - Jól vagy? - kérdezi. A hangja remeg az aggodalomtól. Sosem láttam még őt ilyennek.

- Én... jól – bököm ki. - De a többiek?

- Mindenkit visszatereltek a vonatra – magyarázza.

- Akkor te miért vagy itt? - kerekednek ki a szemeim.

- Meglógtam. Nem hagyhattalak itt!

Körbenézek a szobában, mintha csak keresnék valakit, aztán felsóhajtok. - Engem miért hoztak ide? - Ezt úgy kérdezem, mintha Katniss bármit is tudhatna erről.

- Fogalmam sincs – rázza meg a fejét. Aztán felém fordul, és egyenesen belenéz a szemeimbe. - Soha többet, egyik másik állomáson sem csinálhatsz ilyet, értetted? Kiakasztod az embereket, már csak az kéne, hogy fellázadjanak.

- Fellázadni? - szaladnak össze a szemöldökeim. Erre eddig még nem is gondoltam. A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy esetleg közrejátszhatok egy lázadásban. Most is borotvaélen táncolok, bármikor végezhetnek valakivel, akit szeretek, hát még egy lázadás... - Katniss? - nézek rá.

- Igen?

- Van ennek valami köze a ti tavalyi Győzelmi Körutatokhoz? - kérdezem őszintén.

Katniss gondolkodik egy darabig, ahogy az arcomat fürkészi. Gondolom az jár a fejében, hogy beszéljen-e nekem a dologról vagy inkább ne, amiből arra következtetek, hogy súlyos és érzékeny pontot érintettem. De a lány végül nyel egyet, és bólint. Aztán mindent elmesél: hogy mit mondott a Tizenegyedik Körzetben, hogyan reagáltak rá az emberek, hogy fejbe lőttek egy öregembert, és hogy... hogy ő igazából nem is szerelmes Peetába.

- Vagyis én nem is tudom – rázza meg a fejét.

- Hogy mi? - bámulok rá döbbenten. - Akkor eljátszottátok az egészet?

- Sash – mondja ki a nevemet. Szeretnék hátrálni egy lépést, de ehelyett csak az ajkamba harapok, és várom a továbbiakat. - Ezt nem itt fogjuk megbeszélni. Ígérem, ha egyszer kijutunk innen, mindent elmesélek. Rendben?

- Oké – bólintok bizonytalanul.

- Akkor most próbáljunk meg valahogy lelépni. - Katniss a homlokát ráncolva bámul körbe a szobában, aztán végül a hatalmas fa ajtóhoz lép, és döngetni kezdi az ökleivel. - Hahó, valaki! - kiabálja.

- Nem fognak értünk jönni – rázom meg a fejem. - Addig nem, amíg ők nem akarnak.

- Akkor Effie Trinkettel kell majd harcolniuk... - Katniss felemeli a fejét, mint egy szarvas, mikor a folyón kel át, és úgy ordítja a következő szavakat: - Hallják? A maguk hibája lesz, ha lekéssük a díszvacsorát!

Teljes csönd. Katniss az ajtónak támasztja a homlokát, aztán lassan megfordul, és lecsúszik a földre. Odaülök mellé, és együtt bámulunk ki a fejünkből.

- Most mesélhetnél – nézek rá. - Szerintem lesz időnk rá.

- Itt nem – rázza meg a fejét. - Bárhol lehetnek poloskák.

Ó, a poloskák, erről el is feledkeztem.

Percek telnek el: hosszú, néma percek, a végén már azt sem tudom, mennyi. Eleinte még számolom őket, de a huszadik után felhagyok vele, és inkább lehunyom a szemeimet. A szüleimre gondolok, de ahelyett, hogy kellemes érzés töltene el, hirtelen jeges rettegés lesz úrrá rajtam. Mi van, ha mire haza megyek, egyikük, vagy mindkettőjük halott lesz? Hiszen a Játékmesterek megmondták: Radler volt az első, aki miattam halt meg. És aki első, azt többen is követik a sorban.

Az ujjaimmal kezdek játszani, ki-be hajlítgatom őket, hogy elvonjam a figyelmemet. Szégyellem bevallani, de reménytelenül megsajdul a szívem, ahogy Radlerre gondolok. Mikor az arénában voltunk, Jana mellett ő volt az egyetlen, akiben – az íratlan szabály ellenére – megbíztam. Bár eleinte elég hidegen álltam hozzá, később rájöttem és egészen biztossá váltam abban, hogy sosem bántana. Mit meg nem adnék azért, hogy éljen!  

2. Fejezet - V. rész

Sziasztok! <3

Sajnálom, hogy ilyen kora esti órán hozom csak a részt, de most jutott eszembe, hogy jé, harmadnap van... Szóval igen, most itt van, és kellemes olvasást szeretnék kívánni hozzá! Még mindig ti vagytok a legjobb olvasók, köszönök szépen mindent ezerszer!! <3

Szeretettel,

Dorine

____________________________________________________

Egészen addig bámulom a lovakat, míg teljesen el nem tűnnek a szemeim elől, aztán mélyet szippantok a vonat kellemes illatú levegőjéből. Ott hagyom a pokrócot és a forrócsokit a földön, majd elindulok az étkezőbe. Egyedül Effie van odakint, de hamarosan megjelenik az előkészítő csapat is, akik elkészítik a frizurámat, míg lenyomok a torkomon egy pirítóst. Aztán Haymitch jön Katnisszel, de Cinnát sehol sem látom. Mikor felőle érdeklődöm, Effie azt mondja, az utolsó simításokat végzi a mai ruhámon.

- Tegnap este jött a hír, hogy a Tizedik Körzetben lovagolnod kell – sóhajt drámaian. - Az egész szettet át kellett alakítani.

- Lovagolnom kell? - szaladnak össze a szemöldökeim.

- Igen – bólint a kísérő. - Mondjuk ez nem annyira meglepő, lévén állattartó körzetről beszélünk, de azért szólhattak volna előbb is. Egészen eddig úgy volt, hogy hintón mutatják be a látványosságokat. Nem értem, miért jó egyeseknek, ha dupla munkát adnak az embernek. - Effie feldúltan beletúr egy stóc papírba, aztán inkább a telefonjáért nyúl.

- Sosem lovagoltam még – jegyzem meg.

- Nem nagy ördöngösség! – fecseg közbe Venia. - Csak húzogatod a gyeplőt, ilyesmik.

Hát ettől most szörnyen okosabb lettem, gondolom magamban. Halkan felsóhajtok, és beletemetkezem egy csésze teába.

Miután Effie lenyugszik, átveszi velem a mai nap menetét. Kiderül, hogy egyedül én fogok lovon ülni, de az egész csapatot hintóra ültetik, és mögöttem jönnek majd. Ennél a pontnál kifakadok, hogy miért nem mehetek én is hintón, mire Haymitch rám morog, hogy ne akadékoskodjam folyton. Majdnem visszaszólok neki, hogy nem is szoktam folyton akadékoskodni, de aztán végül erőt veszek magamon, és tovább figyelek Effie-re. Ő azt mondja, azért kell egyedül lovagolnom, mert a kapitóliumi szervezők szerint így jobban kiemelkedem, és több figyelem irányul rám. Szuper. Semmi szükségem még ennél is nagyobb figyelemre, de sajnos ebbe nem nagyon van beleszólásom.

Mikor begördülünk a Tizedik Körzet kerítésén, Effie elküld átöltözni.

- Lássuk a szoknyát, amiben tudok lovagolni – lépek be a kabinba, ahol Cinna a ruháimat tartja.

- Most nem szoknyát kapsz – nyújtja felém mosolyogva a ruhadarabot. Egyszerű, szűk szárú, fekete nadrág. Derékban hosszú, rövid ujjú fehér inget, és bakancsot kapok hozzá. Nagyon kényelmes, és nagyon jól néz ki. Cinna az ingemre tűzi a fecsegőposzátát, aztán elvégzi az utolsó simításokat: beállítja a hajamat, halványan kisminkel, végül átkísér az étkezőbe, ahol már a többiek is kamera-készek, kivéve Katniss, ezért Cinna eltűnik vele egy kicsit, hogy ruhát adjon rá. Mire a vonat megáll, ismét megjelennek, Effie legnagyobb megkönnyebbülésére, és kezdetét veszi a nap a Tizedik Körzetben.

Mihelyt leszállok a vonatról, abban a pillanatban megérzem, hogy milyen meleg van. Vörös színű, puha szőnyegen lépkedek előre, még nem is tudom pontosan, hogy hová, csak megyek. Mögöttem ott vannak a többiek, én pedig kétségbeesetten próbálok belekapaszkodni a tudatba, hogy ők megvédhetnek a tengernyi fürkésző szempártól, melyek két oldalról bámulnak rám. Mert ez a felállás: a hosszú szőnyeg bal- és jobboldalán vannak a Tizedik Körzet lakói, én pedig köztük haladok a célom felé.

És ekkor ér a meglepetés: a ló. Hirtelen újra a romoknál vagyok az arénában, és Janával beszélgetek. Ő a legügyesebb az egész körzetben. Csak sajnos a gazdája nem tartja valami jól. De ha hazamegyek, akkor megveszem, és...

Minute. Semmi kétség, ő az. Igaz, nem sok lovat láttam eddigi életemben, sőt, mondhatjuk, szinte egyet sem, de az biztos, hogy ez a jószág az a bizonyos ló, Jana kedvence.

Közelebb lépek hozzá, és megpróbálom megsimogatni a nyakát, de elrántja a fejét, és a szájába helyezett zablát kezdi rágcsálni.

- Kérem, szálljon fel a lóra – utasít egy mély hang.

- Minute – mondom ki a nevét. A hangom jobban remeg, mint azt gondoltam, de ennek ellenére nem bánom meg, hogy megszólaltam.

- Tessék?

Oldalra fordulok, és egy öltönyös, magas fickó bámul vissza rám. Halványan elmosolyodom, ismét a lóra tekintek, és megint felé nyúlok. - A neve. Minute. - Ahogy az állat meghallja a nevét, felém fordítja a fejét, és megszagolja az ujjaimat. Aztán engedi, hogy végig simítsak az orrán, majd végig mozdulatlanul áll, míg felültetnek a hátára. A fickó, aki az előbb szólt, hogy indulni kéne, a ló elé áll, és egy vastag kötéllel vezeti.

Végigmegyünk a Tizedik Körzet főutcáin, az emberek mindenhol kerek szemekkel bámulnak, és olyan néma csöndben vannak, mintha nem is élnének. A hideg futkos a hátamon, és van egy olyan érzésem, hogy a ló érzi, mennyire kényelmetlen a helyet, mert végig lesunyt fülekkel lépked előre. Egy idő után el merem engedni a nyeregkápát, aztán pedig szinte élvezem, ahogy a ló lassan elringat. Arra gondolok, hogy talán Jana is ült Minute hátán, és az is lehet, hogy pont ezen a nyergen, pont ezeket a szárakat fogta. Ezektől a gondolatoktól megint elöntenek az érzelmek, és még akkor sem sikerül rendesen megnyugodnom, mikor megérkezünk a Törvényszék épületéhez. Érzem, hogy az arcom elpirul, ezért inkább Minute nyakát bámulom, és próbálok arra gondolni, hogy mennyire szerettem Janát. Ez a dolog egészen jó, és addig be is jön, míg meg a ló meg nem áll alattam. A szívem olyan hangosan kezd kalapálni a látványtól, ahogy leszállok a nyeregből, hogy attól félek, mindenki meghallja. Két család áll előttem, és azonnal tudom, hogy melyik melyik kiválasztotté. Akárhogy is próbálok Azia szüleire figyelni, egyszerűen nem megy. A szemeim megakadnak Jana családján. Az anyja alacsony, mint ő, és ugyan olyan szeplős az arca. Résnyire nyílt szájjal, egyre fehéredő arccal fürkészem az apró kislány arcát, akit a karjaiban tart. Jana ráncos arcú apja mellett áll két másik testvére: egy tizenhárom éves körüli, sötétebb hajú lány, és kisebb öccsük. Csak állok, és bámulom őket. A szám pillanatról pillanatra kiszárad, és nem tudok nyelni. Arra számítottam, hogy talán így jobb lesz, talán eltudom majd mondani nekik, hogy mennyire sajnálom azt a napot, mikor a lányuk a karjaimban halt meg, hogy talán tudok majd nekik mesélni arról, mennyire megkedveltük egymást, noha csak kevés ideig ismerhettük a másikat, de ehelyett most úgy érzem, minden olyan sebemből ömlik a vér, amikről eddig úgy hittem, már sikerült őket begyógyítani.

Ahogy a tekintetem találkozik Jana anyjáéval, megszédülök, és az ingemet markolászom, hogy valahová elrejthessem reszkető kezeimet.

- Mss Candel...

Valaki a hátamra rakja a kezét, és elfordít a családtól. Egészen addig tartom a szemkontaktust a nővel, míg végül muszáj magam elé néznem. Meghallgatjuk a polgármester beszédét, megkapom a virágcsokrot és a plakettet, aztán felsétálok a színpadra, ahol elmondom a szöveget. A kapitóliumi papíron, amire a mondókámat nyomtatták, egyetlen mondattal emlékeznek meg Janáról: "Valamint szeretném kifejezni hálámat Janának, aki szövetséget kötött velem." Ennyi. Ez után arról kéne beszélnem, hogy az embereknek nem szabad feladniuk, bízniuk kell egy szebb jövőben, még ha annak ára is van, hiszen itt vagyok én, a hetvenötödik Éhezők Viadalának győztese, aki ugyan szegény sorból jött, de mégis győztes, és most már élete minden egyes pillanata jó lesz, hiszen gazdag, és semmi gondja sem lesz többé. De ehelyett valami teljesen mást mondok.

- Tudják... - Elhallgatok, mert a hangom rettenetesen erőtlen. Veszek egy jó mély levegőt, kihúzom magam, és újra elkezdem. - Tudják, nem sokáig ismertem Janát, de... - Nem, ez így nem lesz jó. Ahogy végignézek az embereken, látom rajtuk, hogy várnak tőlem valamit. De mégis mit? Az ajkamba harapok, és Katnissre nézek, aki a mellkasán összefont karokkal, mereven bámul maga elé. - Sajnálom, hogy nem tudtam megmenteni őt – nyögöm ki végül. - Bármit megtennék, hogy visszahozhassam, de nem... nem tudom.

2. Fejezet - IV. rész

Kedves Olvasóim! <3

Ezen az esős, madárcsicsergős januári napon meghoztam nektek a következő részt. Örülök, hogy tetszett az előző, már megyek is válaszolni a kommentjeitekre! Valamint köszönöm a pipákat és a véleményeket, még mindig nagyon sokat jelentenek számomra. Tuti, hogy közhelynek hangzik, de nem hazudok, tényleg fontosak vagytok! Nélkületek nem lenne annyi értelme írnom. <3 

Amint láthattátok, felkerült a blogra egy új kinézet, mert veszettül kiakartam próbálni az új textúráimat, és amúgy is terveztem már egy dizájnolást. Volt visszajelzés, hogy sötét a szöveg, nehezen olvasható stb, ezt azóta ugyan orvosoltam már, de ha valaki még mindig nehezen olvassa, akkor írjon, és azonnal világosítom! 

Valamint csináltam magamnak egy ask.fm-et, ahol kérdezhettek bátran akármit, megpróbálok válaszolni - az oldalsávban, az elérhetőség alatt megtaláljátok a linket. Szívesen tartanám veletek a kapcsolatot. :3 

Most pedig kellemes olvasást és további szép hetet addig is, míg legközelebb találkozunk! 

Szeretettel,

Dorine <3

__________________________________________________

Másnap reggel pontban nyolckor harcra kész állapotban állok meg az étkezőkocsiban. Ahogy Effie mondta, az előkészítő csapat azonnal megrohamoz. Annyi időt kapok még, hogy gyorsan megreggelizzem, de aztán egyből elcipelnek egy furcsa szobába, ami leginkább arra a helyre emlékeztet, ahol legelőször találkoztam a három fura alakkal, az Átalakító Központban. Venia, Flavius és Octaivia folyamatosan beszélnek, izgatottan locsognak, én pedig csak lehunyt szemekkel hallgatom őket, és tűröm, hogy az egész testemet szőrtelenítsék, kifésüljék és befújják valamivel a hajamat, meg megcsinálják a manikűrömet.

Miután végeznek, Cinna jelenik meg a ruhámmal és a kiegészítőkkel. Először felviszi a sminkemet, aztán felvehetem a szettet, amit összeállított nekem. Fekete, térdig érő, margaréta-mintás ruhát kapok saruval, hajpánttal és sárga fülbevalóval.

- A Tizenegyedik Körzetben a mezőgazdaság az iparág – magyarázza Cinna. - Próbáltam erre tenni a hangsúlyt.

- Szerintem nagyon jól néz ki – nézek végig magamon a tükörben.

- Ezt örömmel hallom – mosolyodik el Cinna.

Mire ismét kilépek a folyosóra, már a Tizenegyedik Körzet közelében vagyunk. A stílustanácsadóm hív, hogy menjek én is az étkezőbe, mert mindenki ott van már, de még maradok egy kicsit, és bámulom a végtelenbe nyúló, hatalmas, zöld mezőket. Aztán egy borzasztóan magas kerítéshez érünk, van vagy tíz méter. Elszorul a torkom, a szívem hevesebben kezd verni. Itt vagyunk, megérkeztünk a Győzelmi Körút legelső állomására. Lassan gördülünk egyre beljebb, aztán átjutunk a kerítésen, és a vonat tovább halad. Itt bent már vannak emberek is: mindannyiuknak csokoládészínű bőre van, és úgy látszik, elég keményen dolgoznak. Szeretném tovább nézni őket, szeretnék valahogy kapcsolatba kerülni velük, és elmondani nekik, hogy mennyire sajnálom, ami történt, de nincs rá lehetőségem, mert Effie jelenik meg a folyosó végén, és szól, hogy azonnal jöjjek az étkezőbe egy utolsó eligazításra. A jobb kezemet végig az üvegen húzom, ahogy megyek, és csak akkor engedem el a szemeimmel a tengernyi levelet, mezőt és gyümölcsfát, mikor belépek az étkezőbe.

Mindenki itt van, még Haymitch is. Rám néz, úgy üdvözöl, de nem szól semmit. Katniss mellette ül, vele köszönünk egymásnak, aztán Effie leültet egy fotelbe, és végigveszi velem a mai nap menetét.

Mindent úgy teszek, ahogy Effie parancsolta: mosolyogva tűröm, hogy fegyveres Békeőrök a Törvényszék Épületébe kísérjenek, aztán ránk zárják az ajtókat. Itt várakozunk egészen addig, míg el nem jön az ideje, hogy én, egyedül én kilépjek a verandára. Tudom, hogy itt a pillanat, amitől rettegek. Hamarosan farkasszemet kell néznem Smirk és Tharin családjával, hamarosan mindenki megláthatja majd, hogy mennyre szánalmas vagyok.

- Sash – lép mellém egyszer csak Katniss -, minden rendben? - Mivel hallgatok, folytatja: - Úgy értem, a fejeddel. Mindenre emlékszel?

- Igen – bólintok határozottan, és megszorítom a papírt, amire a kapitóliumi szöveget nyomtatták, amit fel kell majd olvasnom.

- Rendben. - Katniss a vállamra teszi a kezét, és bátorítóan megszorítja. - Ügyes leszel.

Ránézek, halványan elmosolyodom, de nem válaszolok. Mikor találkozik a tekintetünk, hirtelen a karjához kap, aztán a vállam alá tűz valamit.

- A fecsegőposzátád – érintem meg a kitűzőt, ami most már az én ruhámat díszíti.

Katniss a fülem mögé igazít egy tincset, és megpaskolja a karomat. - Sose hagyjon el a remény – suttogja úgy, hogy csak mi ketten hallhassuk.

Effie a hátam mögé lép, és a kezével tol ki a hatalmas boltíven, mihelyt kitárulnak a kapu szárnyai. Az emberek tapsolnak, és pedig végig a földet bámulom, míg végre megállok a napos verandán. Szívesebben állnék a sötétben, mert így olyan érzésem van, mintha egy kihallgatáson lennék.

Ahogy a taps elhal, végre körbe merek nézni. Tengernyi ember jött ki a térre, még annál is többen, amire számítottam. Ezek vannak vagy tízezren, és mind engem néznek. Szörnyű. A verandáról levezető lépcső két oldalán, pontosan a színpad előtt két emelvényt állítottak Tharin és Smirk hozzátartozóinak, de csak az egyiket foglalták el, a másik üresen áll. Hirtelen eszembe jut, hogy mi történt a bolond lánnyal, Smirkkel, és megértem, hogy miért nincsen családja. Tharin rokonai sincsenek sokan, mindössze egy öreg nő és egy kislány áll az emelvényen.

Izzadni kezdenek a tenyereim, és arra vágyom, bárcsak lenne itt valami vagy valaki, hogy megkapaszkodhassam. Attól félek, menten elájulok. Amúgy sem szeretem, mikor a figyelem központjában vagyok, de egy ilyen alkalom még szörnyebb, mint úgy amúgy. Hatalmas szerencsémre egyszer csak egy férfi kezd beszélni, fekete öltönyéből és ősz hajából ítélve arra következtetek, hogy ő a polgármester. Aztán egy apró kislánytól kapok egy virágcsokrot, amit őszinte mosollyal az arcomon köszönök meg – végre foghatok valamit. Aztán én következem: előre lépek egy pár lépést, és elkezdem darálni a szöveget, ami a papírra van felírva. Néhányszor elkap a kísértés, hogy a sorok közé nézzek, de aztán erőt veszek magamon, és tartom a szemkontaktust a közönséggel. Arra számítok, hogy felszegett állal, lenézően fognak rám visszanézni, de pont ellenkezőleg történik: ugyan olyan megtörtnek látszanak, mint ahogy én is érzem magam. A polgármester mélyen a szemembe néz, mikor átadja nekem a plakettet, ettől pedig különös érzés önt el, azonban nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e ez a dolog, vagy nem. Mindenesetre megkönnyebbülök, mikor vége az egésznek, és ismét a már ismert emberekkel lehetek, elzárva a nyilvánosság elől, egészen addig, míg el nem kezdődik a díszvacsora. Fehér, könnyű ruhát kapok Cinnától, szinte nem is érzem, hogy rajtam van.

- Visszaadnád Katnissnek a kitűzőt? - nyújtom felé az apró tárgyat, mikor hátrébb lép, hogy megnézze, minden stimmel-e.

- Nem. - Mosolyogva rázza a fejét, aztán a két tenyerével összezárja az ujjaimat, így a fecsegőposzáta a markomban marad. - Katniss azt kérte, te viseld, míg tart a Körút.

- Tényleg? - motyogom.

- Igen – bólint Cinna. Finoman elveszi tőlem a kitűzőt, majd a ruhám pántjára erősíti.

A díszvacsora szörnyen unalmasan telik. Egy csomó embertől kapok mindenféle bókot, és a nyolcadik idegen száj puszija után már hányingerem lesz. Olyanokkal kell táncolnom, akiket eddig még sosem láttam, és olyanoknak kell mesélnem az életemről, akiknek nem akarok. Mikor elegem lesz a sok alakból, a kezembe veszek egy tányért, megpakolom mindenféle kajával, és annyit tömök a számba, amennyit csak tudok, így mindenki látni fogja, hogy nem érek rá se puszilkodni, se beszélgetni, se táncolni. Ez a taktika beválik, mert a továbbiakban békén hagynak. Ennek ellenére nagyon örülök, mikor megjelenik Effie, és szól, hogy indulnunk kell.

A vonaton töltött éjszakám ismét borzasztóan telik. Mivel álmos vagyok, tusolás után azonnal ágyba bújok. Próbálok szép dolgokra gondolni, mielőtt elaludnék, és ennek az lesz az eredménye, hogy már hajnalodik, mikor felriadok. Mivel a többiek még nem mutatkoznak, szerzek magamnak egy bögre forró csokit az étkezőből, aztán a vonat végében letelepszem a kanapéra, bebugyolálom magam egy meleg, puha pokrócba, és bámulom a tájat. Hatalmas az itteni ablak, és így szemlélve a tájat olyan az egész, mintha repülnék. Végignézem, ahogy a Nap lassan előbukik a horizont mögül, és színesre festi a mezőket. Itt már nőnek kisebb-nagyobb fák, de hamarosan ismét egy olyan területre érkezünk, ahol nincs más, csak végtelen gabonatáblák. Látok néha egy-egy marhacsordát meg pár szárnyas állatot, de egészen addig nem fogom fel, hogy hol is járunk, míg meg nem pillantok egy tucat lovat, amint fejüket a magasba tartva, rémülten köröznek egy karámban, a vonattól nem olyan messze. A forró csokis bögre kiesik a kezemből, olyan hevesen állok fel. Teljesen belegabalyodom a pokrócba, de végül sikerül az ablakhoz lépkednem, és az orrom mellett a tenyereimet is az üvegnek nyomom.

- Jana – suttogom, a leheletem párásra festi az átlátszó anyagot. 

A mai megálló a Tizedik Körzet, a szövetségesem lakhelye.  

2. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3

Meghoztam a következő részt, remélem, ez is tetszeni fog nektek. :) Köszönöm a pipáitokat és a kommenteket, ezek rengeteget jelentenek! Valamint a 32.000-es látogatottságot, annyira hihetetlen! <33

Kellemes olvasást,

Dorine

______________________________________________

- Meglepetés – böfögi, ahogy észreveszi, hogy megláttam.

- Maga meg mit csinál itt?! - kiáltom, és elindulok felé.

- Úgy döntöttem, vonatozom kicsit. - Megpróbál beleinni a borosüvegbe, de az minden bizonnyal már üres, mert Haymitch a háta mögé hajítja, és elnyúl a fotelben.

- Nem úgy volt, hogy otthon marad? - kérdezem, miközben kicsit távolabb húzom a vele szemben lévő fotelt, és leülök.

- De – bólint kótyagosan -, aztán mégsem úgy lett.

- Totálisan részeg, Haymitch – mérem végig rosszallóan.

- Előfordul néha – vonja meg a vállait.

Már éppen szólnék neki, hogy szerintem jobb lenne, ha lefeküdne és kialudná magát, akárhogyan is keveredett fel erre a vonatra, mikor váratlanul betoppan Effie. Először a narancslé tócsán akad meg a szeme, mert egyenesen beletipegett, aztán rám néz, és végül kiszúrja Haymitchet is.

- Haymitch! - visítja. - Haymitch! Maga meg mit... mit csinál itt?!

- Ülök, nem látszik? - morogja. Van egy olyan érzésem, hogy ennek nem lesz jó vége.

- Na de ez a vonat a Győzelmi Körút résztvevőit szállítja! - kiáltja Effie magából kikelve. Ismét túldramatizálja a dolgokat. - Csakis őket, senki mást!

Haymitch felsóhajt, és végighúzza az arcán az egyik kezét. Még jó, hogy már eldobta azt az üveget, mert attól félek, most simán hozzávágná Effie-hez.

- Rendben – áll fel lassan a férfi -, akkor most eggyel több utasa lesz. Nem a világ vége. - Haymitch hangja idegesen megremeg, én pedig ismét rájövök, hogy ebből nem sok jó sülhet ki.

- Mi lenne, ha hívnánk valakit, aki feltakarít? - veszem a kezembe az irányítást. - Akkor maga elmehetne lepihenni, Effie végezhetné a dolgát, és nem lenne semmi baj.

Tudom, hogy elég hülyeségnek hangzik a dolog, de legnagyobb meglepetésemre hatásos. Haymitch sarkon fordul és egyetlen szó nélkül elkóvályog, Effie egy utolsó, lesújtó pillantás kíséretében szintén távozik, én pedig előző szavaimhoz híven elindulok, és keresek valakit, aki feltakarít az étkezőben.

Hamarosan találkozom egy szolgálóval, aki némán bólint, mikor megkérem a feladatra. Aztán megkeresem a saját kabinomat, gyorsan lezuhanyzom, belebújok egy puha hálóingbe, és lefekszem. Hosszú percekig bámulom a plafont, és magamban folyamatosan azért imádkozom, hogy mire hazaérek, semmi baja se essen a szüleimnek. Utána arra terelődnek a gondolataim, hogy talán mégsem lenne jó ötlet elaludnom, mert még a végén valaki meghallja majd a sikoltásomat, ami a rémálmok miatt lesz, és lebukom. Talán jó lenne beszélnem valakivel erről, csak az a baj, hogy Katnissen kívül senki sem értené meg teljesen, őt pedig nem akarom a saját problémáimmal zargatni. Cinna az egyetlen személy, aki rajtam kívül tud a rémálmokról, de rá kell jönnöm, hogy valószínűleg nem örülne nekem és annak késő este, hogy a rémálmaimról szeretnék beszélgetni vele. Így hát lassan belátom, hogy egy újabb éjszaka vár rám a tehetetlenség, a rettegés, és a kín fogságában.

Igazam lesz. Álmomban egy hatalmas, feneketlen, sötét szakadékban zuhanok egyre lejjebb, miközben a kezeim folyton az éles szikláknak ütődnek, mert próbálok megkapaszkodni. Madarak repdesnek a fejem fölött, valahol zúg a tenger, de én nem látok semmit, csak a pirosló vért a kézfejeimen. Próbálok kiáltani, segítséget hívni, de nem megy, egyetlen szó sem jön ki a torkomon.

Nem is a saját hangomra ébredek, hanem arra, hogy a vonat döccen egyet, aztán valami megnyikordul, és ismét beáll a csend.

Felülök az ágyban, kisöpröm a hajamat az arcomból, és a szemeimmel a zongorámat keresem. Akkor jövök rá, hogy nem otthon vagyok, mikor valaki megérinti a kabinomat elsötétítő nehéz bársonyfüggönyt. Talán megijednék, ha nem lennék ennyire zaklatott állapotban, de most inkább csak megnyugtat az alak látványa, mert biztosít róla, hogy nem én vagyok az utolsó ember Panemben.

Oldalra tolom a takarót, felállok, és megindulok az ajtó felé. Ahogy hozzáérek az üveghez és kilépek a folyosóra, még mindig nem tudom, hogy ki ez, és csak akkor jövök rá, mikor megérzem az alkohol mindent átható szagát.

- Haymitch? - nézek fel rá csodálkozva. Azt hittem, hogy talán egy Avox lesz az, aki meghallotta a hangomat.

- Miért nem alszol? - kérdezi, majd az ablaknak támaszkodik a könyökeivel, és kibámul az éjszakába. Van egy olyan érzésem, hogy pontosan tudja, miért nem, de tőlem akarja hallani.

- Rosszat álmodtam – vágom rá halkan, majd a kabinom üvegének dőlök.

- Én is szoktam rosszakat álmodni – dörmögi, én pedig meglepődöm, hogy józan, noha nem is olyan régen még teljesen részeg volt.

- Ezért van magánál mindig egy kés? - kérdezem suttogva.

- Ezért – bólint rá. - De te inkább ne aludj késsel.

- Nem volt szándékomban – rázom meg a fejem.

Haymitch hallgat egy darabig, aztán megköszörüli a torkát. - Mindannyiunknak vannak rossz álmai. Csak senki nem tud róluk. Én már megtanultam kezelni, Katniss és Peeta is úgy, ahogy. Te pedig...

- Én még nem – bukik ki belőlem, és tudom, hogy most egy szuszra el fogok mondani mindent, ami nyomja a szívemet. - Rettegek, Haymitch. Minden éjszaka viszontlátom őket, mind visszajönnek! Jana, Max és Radler, folyton látom őket meghalni, újra és újra, és semmit sem tehetek. Bele fogok...

- Csöndesebben már! - mordul rám a fickó. - Azt akarod, hogy mindenki tudjon róla? - Vet rám egy jelentőségteljes pillantást, amiből máris tudom, hogy minden bizonnyal az egész vonat be van kamerázva.

- Nem akarom – rázom meg a fejem.

Haymitch felegyenesedik, és megvakarja a homlokát. - Most inkább feküdj le – tanácsolja. - Holnap hosszú napod lesz.

Nem kell sokáig győzködnie: egy perc múlva ismét az ágyamban vagyok, és a takarót a nyakamig húzva bámulok ki a fejemből. Azon gondolkodom, amit Haymitch mondott, hogy mindannyiuknak vannak rémálmai. Tudom, hogy ez a Viadal miatt van. Az ember nem egykönnyen dolgozza fel, mikor huszonhárom gyereket lát meghalni maga körül, ráadásul közben válogatott borzalmakban van része. Egyszer hallottam valahol, hogy a rossz emlékek ellen úgy lehet védekezni, ha jókra gondolunk helyettük. Így lehunyom a szemeimet, és felkutatom az agyamban a legrejtettebb dolgokat. Arra gondolok, mikor apával szedtem virágokat a Réten, vagy mikor életemben először ettem cukorkát. Aztán összeszorul a gyomrom, és pír önti el az arcomat, ahogy megérzem a bőrömön a puha takarót. Azt juttatja eszembe, hogy az már nem én vagyok. Az a régi, szegény Sash Candel volt, akinek akkora balszerencse ért, hogy kihúzták az Aratáson, és akit nem hagyott el a remény, így megnyerte a Viadalt. Én már egy új önmagam vagyok, de ezzel a gondolattal képtelen vagyok megbékélni, ezt mutatják az érzéseim is. Nem akarok új, vagy más lenni. Én én vagyok, és meg akarok maradni önmagamnak. És ebben a pillanatban tudom, hogy ez lesz az a dolog, amiért le fogom győzni a rémálmaimat.