2013. április 27.

1. Fejezet - IV. rész


 - Kimegyek kicsit sétálni – nézek anyára, aki kezeit a konyharuhába törölgetve mosolyog, és bólint egyet. Épp most fejezte be a mosogatást. Felhúzom a csizmámat, lenyomom a rozsdás kilincset, s miközben kilépek a házból és becsukom magam mögött az ajtót, hálát adok, hogy nem reszketett a hangom. Ami azt illeti, a remegés ennek ellenére lassan kezd visszatérni, így megszaporázom a lépteimet. Körülbelül fél hét, hét óra lehet, már eléggé világos van. Arra gondoltam mikor elindultam, hogy valami nyugodt helyet szeretnék keresni, így hát egy pillanatra megállok a poros úton, és szétnézek. Balra ott az erdő, jobbra meg a város. A várost kapásból kihagynám, mert tudom, hogy már zajlanak az előkészületek a délután két órakor kezdődő Aratásra, és ha oda megyek, tuti kidobom a taccsot. Így hát balra fordulok, de még habozok egy kicsit. Próbálom magam meggyőzni, hogy semmi rossz sem történhet arrafelé, hogy a kerítésen túl már legalább nincs ott a Kapitólium, és mivel világos van de még elég korán, az éjszakai ragadozó állatok biztosan elmentek aludni, a nappaliakat meg meglátom, de legalábbis biztosan meghallom, és akkor azonnal visszarohanok a körzetbe. Úgysem fogok messzire eltávolodni az áramos zsinóroktól. Nagy levegőt veszek hát, és elindulok balra. Olyan gyorsan lépkedek, ahogy csak tudok, de még így is legalább két percbe telik, mire eljutok a határt jelző kerítésig. Azonnal megállok mellette, s letépek egy fűszálat a földről. Mivel nem fúj a szél, ez a módszer kiválónak bizonyul ahhoz, hogy megnézzem: van-e a kerítésben áram. A fűszálat ketté hajtom, s a hajtásnál óvatosan ráhelyezem az egyik zsinórra. Aztán lélegzet visszafojtva várok, és figyelem az eseményeket. A fű meg sem mozdul, sőt, még azt a jellegzetes áramos zizegést sem lehet hallani. Tehát nincs áram. Ettől kicsit meglepődök, mert meg mertem volna esküdni, hogy ebben a kerítésben mindig van áram, ha esetleg valaki szökésre adná a  fejét. De persze örülök is, hiszen így eggyel kevesebb dolog van, ami miatt aggódnom kellene, ha esetleg vérengző vadkutyákkal a sarkamban kéne visszaloholnom ide, hogy átvessem magam a túloldalra. Szóval miután megbizonyosodom róla, hogy a kerítés teljesen ártalmatlan, óvatosan átbújok két drót között. Egész könnyen megy, bár nem is tudom, mire számítottam. Elvégre nem nagy dolog átbújni egy elég nagy hézagon. Különös érzés a kerítés másik oldalán állni. Visszanézek a körzetre, mely olyan szánalmasan terül el a túloldalt, és mely most olyan távolinak tűnik. Aztán teleszívom a tüdőmet az erdő illatával, és meglepően tapasztalom, hogy nem is olyan ijesztő ez a hely. Ahogy elindulok a fák felé, a zsenge, zöld fű kellemesen hajladozik a lábam mellett, ahogy a hűs szellő simogatja. Ez ismét különös, hiszen a körzetben teljes volt a szélcsend. Talán ez is bizonyítja azt, hogy az erdő valamilyen teljesen más hely. De tényleg, az ember mintha csak egy tündérmesébe csöppenne. Gyönyörű fák minden felé, hullámzó fűtenger, és aranytorkú madarak zengik be ezt a csodálatos helyet. Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy reggel pont arra gondoltam, milyen ijesztő egy dolog az erdő. Pedig nem az. Egyáltalán nem. Persze azért óvatos vagyok és körültekintő, minden idegszálam figyel, de a reszketés már most elmúlt, és érzem, ahogy lassan a többi feszültség is elhagy. Ha az erdő ilyen hatással van az emberekre – de legalábbis rám -, akkor nagyon bánom, hogy még csak most merészkedem ki ide először. Egyre beljebb megyek, már a fák között vagyok. Felnézek az égre: a lombkoronák suhognak és hajolgatnak, néhány fekete-fehér fecsegőposzáta ide-oda repked, s meglátok egy mókuspárt is, amint éppen vidáman fogócskáznak egy hatalmas, mohás tölgy törzsén. Nem állok meg, tovább sétálok, de olyan óvatosan és csendesen, ahogy csak tudok. Egyetlen ág sem reccsen meg alattam, egy levél sem zörren, ahogy odaérek egy kidőlt fához. Száraznak tűnik, én pedig leülök rá. Átfut az agyamon, hogy talán ülve veszélyes lehet, mert könnyű préda vagyok akárminek, de aztán elhessegetem a gondolatot.
- Ne rinyálj már annyit – suttogom magam elé, majd lehunyom a szemem, és egyszerűen csak élvezem, ahogy a lenge szél simogatja az arcomat. Így ülök legalább fél órán keresztül. A fejem lassan, kellemesen kitisztul, elhagynak az aggodalmaskodó gondolatok. Csukott szemhéjaim alatt elsötétül a világ, és valami olyan nyugalom lesz rajtam úrrá, amit ezelőtt még sosem éreztem. Nem aggódom amiatt, hogy vissza kell mennem a körzetbe, nem zavar az Aratás. Most már tudom, hogy az erdő megnyugtat, és hogy itt mindenféle rémálmom ellenére biztonságban vagyok. Körbe leng ez a fura nyugalom, és hatalmasakat lélegezve szívok magamba még többet belőle. Az agyam teljesen kikapcsol, az izmaim elernyednek, a szám mosolyra húzódik.
Reccs!
Azonnal kinyitom a szemem, az adrenalin szétáramlik a testemben, beindítja az agyamat, és ugrásra kész helyzetbe hozza minden egyes porcikámat. Felpattanok a farönkről, és idegesen körbepillantok. Nem látok semmit, minden ugyan olyan meghitt, mint az előbb. Talán csak egy madár volt? Nem. Megreccsent egy ág, szóval valami nehezebbnek kellett lennie, mint egy ártalmatlan kis madárka. Akkor a szél? Eddig is fújdogált a szél, de nem olyan erősen, hogy recsegtette volna a gallyakat. Hirtelen úgy érzem, hogy valaki vagy valami figyel. Szemmel tartja minden egyes léptemet, és ki tudja, hogy mióta van a közelemben, és mióta bámul. Ökölbe szorítom a kézfejem, és már éppen elrohannék, mikor meghallom a hangot.  

3 megjegyzés:

  1. van egy megérzésem, mi lesz :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, Ti "írók".
      Nekem meg fogalmam sincs, és most itt izgulhatok :) :) :)
      Nagyon-nagyon tetszik a sztori hangulata.

      Törlés
  2. http://www.reactionface.info/sites/default/files/images/1287666826226.png

    VálaszTörlés