- Kimegyek kicsit
sétálni – nézek anyára, aki kezeit a konyharuhába törölgetve
mosolyog, és bólint egyet. Épp most fejezte be a mosogatást.
Felhúzom a csizmámat, lenyomom a rozsdás kilincset, s miközben
kilépek a házból és becsukom magam mögött az ajtót, hálát
adok, hogy nem reszketett a hangom. Ami azt illeti, a remegés ennek
ellenére lassan kezd visszatérni, így megszaporázom a lépteimet.
Körülbelül fél hét, hét óra lehet, már eléggé világos van.
Arra gondoltam mikor elindultam, hogy valami nyugodt helyet szeretnék
keresni, így hát egy pillanatra megállok a poros úton, és
szétnézek. Balra ott az erdő, jobbra meg a város. A várost
kapásból kihagynám, mert tudom, hogy már zajlanak az
előkészületek a délután két órakor kezdődő Aratásra, és ha
oda megyek, tuti kidobom a taccsot. Így hát balra fordulok, de még
habozok egy kicsit. Próbálom magam meggyőzni, hogy semmi rossz sem
történhet arrafelé, hogy a kerítésen túl már legalább nincs
ott a Kapitólium, és mivel világos van de még elég korán, az
éjszakai ragadozó állatok biztosan elmentek aludni, a nappaliakat
meg meglátom, de legalábbis biztosan meghallom, és akkor azonnal
visszarohanok a körzetbe. Úgysem fogok messzire eltávolodni az
áramos zsinóroktól. Nagy levegőt veszek hát, és elindulok
balra. Olyan gyorsan lépkedek, ahogy csak tudok, de még így is
legalább két percbe telik, mire eljutok a határt jelző kerítésig.
Azonnal megállok mellette, s letépek egy fűszálat a földről.
Mivel nem fúj a szél, ez a módszer kiválónak bizonyul ahhoz,
hogy megnézzem: van-e a kerítésben áram. A fűszálat ketté
hajtom, s a hajtásnál óvatosan ráhelyezem az egyik zsinórra.
Aztán lélegzet visszafojtva várok, és figyelem az eseményeket.
A fű meg sem mozdul, sőt, még azt a jellegzetes áramos zizegést
sem lehet hallani. Tehát nincs áram. Ettől kicsit meglepődök,
mert meg mertem volna esküdni, hogy ebben a kerítésben mindig van
áram, ha esetleg valaki szökésre adná a fejét. De persze örülök
is, hiszen így eggyel kevesebb dolog van, ami miatt aggódnom
kellene, ha esetleg vérengző vadkutyákkal a sarkamban kéne
visszaloholnom ide, hogy átvessem magam a túloldalra. Szóval
miután megbizonyosodom róla, hogy a kerítés teljesen ártalmatlan,
óvatosan átbújok két drót között. Egész könnyen megy, bár
nem is tudom, mire számítottam. Elvégre nem nagy dolog átbújni
egy elég nagy hézagon. Különös érzés a kerítés másik
oldalán állni. Visszanézek a körzetre, mely olyan szánalmasan
terül el a túloldalt, és mely most olyan távolinak tűnik. Aztán
teleszívom a tüdőmet az erdő illatával, és meglepően
tapasztalom, hogy nem is olyan ijesztő ez a hely. Ahogy elindulok a
fák felé, a zsenge, zöld fű kellemesen hajladozik a lábam
mellett, ahogy a hűs szellő simogatja. Ez ismét különös, hiszen
a körzetben teljes volt a szélcsend. Talán ez is bizonyítja azt,
hogy az erdő valamilyen teljesen más hely. De tényleg, az ember
mintha csak egy tündérmesébe csöppenne. Gyönyörű fák minden
felé, hullámzó fűtenger, és aranytorkú madarak zengik be ezt a
csodálatos helyet. Elmosolyodom, mert eszembe jut, hogy reggel pont
arra gondoltam, milyen ijesztő egy dolog az erdő. Pedig nem az.
Egyáltalán nem. Persze azért óvatos vagyok és körültekintő,
minden idegszálam figyel, de a reszketés már most elmúlt, és
érzem, ahogy lassan a többi feszültség is elhagy. Ha az erdő
ilyen hatással van az emberekre – de legalábbis rám -, akkor
nagyon bánom, hogy még csak most merészkedem ki ide először.
Egyre beljebb megyek, már a fák között vagyok. Felnézek az égre:
a lombkoronák suhognak és hajolgatnak, néhány fekete-fehér
fecsegőposzáta ide-oda repked, s meglátok egy mókuspárt is,
amint éppen vidáman fogócskáznak egy hatalmas, mohás tölgy
törzsén. Nem állok meg, tovább sétálok, de olyan óvatosan és
csendesen, ahogy csak tudok. Egyetlen ág sem reccsen meg alattam,
egy levél sem zörren, ahogy odaérek egy kidőlt fához. Száraznak
tűnik, én pedig leülök rá. Átfut az agyamon, hogy talán ülve
veszélyes lehet, mert könnyű préda vagyok akárminek, de aztán
elhessegetem a gondolatot.
- Ne rinyálj már
annyit – suttogom magam elé, majd lehunyom a szemem, és
egyszerűen csak élvezem, ahogy a lenge szél simogatja az arcomat.
Így ülök legalább fél órán keresztül. A fejem lassan,
kellemesen kitisztul, elhagynak az aggodalmaskodó gondolatok.
Csukott szemhéjaim alatt elsötétül a világ, és valami olyan
nyugalom lesz rajtam úrrá, amit ezelőtt még sosem éreztem. Nem
aggódom amiatt, hogy vissza kell mennem a körzetbe, nem zavar az
Aratás. Most már tudom, hogy az erdő megnyugtat, és hogy itt
mindenféle rémálmom ellenére biztonságban vagyok. Körbe leng ez
a fura nyugalom, és hatalmasakat lélegezve szívok magamba még
többet belőle. Az agyam teljesen kikapcsol, az izmaim elernyednek,
a szám mosolyra húzódik.
Reccs!
Azonnal kinyitom a
szemem, az adrenalin szétáramlik a testemben, beindítja az
agyamat, és ugrásra kész helyzetbe hozza minden egyes porcikámat.
Felpattanok a farönkről, és idegesen körbepillantok. Nem látok
semmit, minden ugyan olyan meghitt, mint az előbb. Talán csak egy
madár volt? Nem. Megreccsent egy ág, szóval valami nehezebbnek
kellett lennie, mint egy ártalmatlan kis madárka. Akkor a szél?
Eddig is fújdogált a szél, de nem olyan erősen, hogy recsegtette
volna a gallyakat. Hirtelen úgy érzem, hogy valaki vagy valami
figyel. Szemmel tartja minden egyes léptemet, és ki tudja, hogy
mióta van a közelemben, és mióta bámul. Ökölbe szorítom a
kézfejem, és már éppen elrohannék, mikor meghallom a hangot.
van egy megérzésem, mi lesz :)
VálaszTörlésJaj, Ti "írók".
TörlésNekem meg fogalmam sincs, és most itt izgulhatok :) :) :)
Nagyon-nagyon tetszik a sztori hangulata.
http://www.reactionface.info/sites/default/files/images/1287666826226.png
VálaszTörlés