2013. május 2.

2. Fejezet - V. rész


Már betéve tudom ezt a dumát, hiszen három éve pontosan ezen a napon mindig meghallgatom. Ez volt a negyedik alkalom. Ami azt illeti, megvan a saját kis véleményem erről az egészről. Először is, ha a Kapitólium olyan nagy szeretettel és odaadással gondoskodott volna a Tizenharmadik Körzetről, akkor egészen biztos, hogy az nem lázadt volna fel. Aztán, miért is nem volt elég büntetés az, hogy kinyírták az összes ottani lakost az atombombáikkal? Miért kell minden évben értelmetlen halált halnia huszonhárom gyereknek, miközben a kapitóliumi parádémajmok szórakoznak rajtuk? Ha a drága Snow elnök annyira szeretné a "gyermekeit", akkor nem tűrne el ilyesmit. A szeretet pedig szerintem nem olyan dolog, amit ki kell érdemelni. Főleg nem gyilkolással. Főleg nem úgy, hogy azok, akik elvileg olyan szörnyen szeretnek, közben remekül megvannak otthon a kényelmes foteljükben, és azt nézik, ahogy a körzetbéli gyerek baltával agyonver egy másik embert, hogy győzhessen. Brr, kiráz a hideg, de Effie vigyorgó képe amúgy is visszaránt a gondolataimnál sokkal-sokkal ridegebb valóságba.
- Nos akkor... azt hiszem, kezdhetjük is. - Pontosan tudom, mi lesz a következő mondata. Katniss felé mutat. - Hölgyeké az elsőbbség!
Katniss mély levegőt vesz. Nagyon nincsen ínyére a dolog. De muszáj megtennie, már nincsen visszaút. Hirtelen eszembe jut, hogy az erdőben úgy nézett ki, mint aki még mondani akar valamit, de az utolsó pillanatban mégis visszakozott, és nem szólt semmit. Akkor ezt akarta elmondani? Hogy ma ő fog húzni? Nem hibáztatom érte, hogy olyan rosszul érezte magát miatta. Szörnyű dolog lehet abban az üveggömbben kotorászni, szerintem senki se élvezi – kivéve talán Effie Trinketet. Nincs időm tovább gondolkodni, mert Katniss nyel egy nagyot, előre lép, benyúl a papírok közé, kicsit kavargat benne, végül megragad egyet, és kihúzza.
- Nagyszerű! - tapsikol Effie. – Olvasd fel!
A szívem szó szerint a torkomban dobog, a gyomromban mintha minden egyes, egyre gyorsuló szívdobbanásommal bomba robbanna, izzadni kezd a tenyerem, a Nap is jobban éget, a szám kiszárad, és rám tör a remegés. Nem csak egyszerűen remegek, valósággal reszketek, vacogok, mint a vadászkutya, de nem azért, mert fázom. Azért, mert Katniss kibontja a papírt, s a szeme végigfut a néven. Ő már tudja, gondolom magamban, ahogy idegesen ökölbe szorítom a kezeim. Ő már tudja! Tudja! Tudja!
Látom rajta, hogy mégis jobban örülne, ha nem kéne tudnia. Az arca elsápad, a kezei remegni kezdenek mint nekem, és hirtelen nem is hallja, ahogy Effie fojtott hangon beszélni kezd. A tömegen néma, súlyos csend ül. Senki se szól semmit, az emberek még a lélegzetüket is visszafojtják.
- Katniss! Hahó, Katniss! Drágám, olvasd fel szépen a nevet!
Katniss végignéz a lányokon. Idegességtől vibráló szemeimmel látom, hogy keres valakit. Talán ismeri azt, akit húzott? Azért sápadt el ilyen hirtelen, és azért néz ki úgy, mint egy hulla? Biztos leszek a kérdésem bizonyosságában, mikor a tekintete megállapodik rajtam. Egy hosszú, néma pillanatig csak bámulunk egymás szemébe, aztán Effie a szája elé nyomja a mikrofont, Katniss pedig felolvassa, ami a cetlin van.
- Sash Candel – suttogja.
Eszembe jut a fiú, aki pár évvel ezelőtt a földre vette magát, mikor meghallotta a nevét. Sírt, fetrengett és toporzékolt, még a Békeőrök is alig tudták magukkal rángatni a színpadra. Arra gondolok, hogy talán nekem is ezt kéne tenni, hátha valami isteni csoda folytán kegyelmet kapok. De úgy érzem, egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni. A lábaim földbe gyökereznek, és csak bámulom Katnisst üveges tekintettel. A hátam mögül valahonnan éles sikoltást hallok. Talán anyám az. Nem, nem talán, hanem egészen biztos, hogy ő az. Meg akarok fordulni, azonban abban a pillanatban ott terem mellettem két Békeőr, és megmarkolják a felkaromat. Ösztönösen elakarom rántani a tagomat a hideg kesztyűk szorításából, hiszen szörnyen csiklandoznak, de olyan erősen tartanak, hogy esélyem sincsen. Kegyetlenül küzdök, hogy talpon tudjak maradni, mert a lábaim egyáltalán nem akarnak engedelmeskedni. A Békeőrök odacipelnek a színpadhoz, megállítanak előtte, majd elengednek, s egyikük felvezet a lépcsőn. Effie Trinket azonnal mellettem terem, és megragadja a csuklómat.

6 megjegyzés:

  1. Tudsz valamit, amitől hátborzongatós lett ez a fejezet...

    VálaszTörlés
  2. Óó.. ismét itt vagyok, és ismét kapsz egy szuperhosszú kritikát.:) /ha odafigyeltél általában két fejezetenként írok bővebb véleményt, ha nem figyeltél oda, akkor mostmár tudod/
    Szóval Juppi! OKé, tudom, gonosz vagyok, hogy örülük hogy kihúzták szegény Sasht dehát az élet kegyetlen... Én meg örülök ha engem szórakoztat;)
    Tetszett a fejezet (ismét), örülök hogy végre Arattál, pont elég ideig húztad már, szinte megpattantak az idegszálaim. Komolyan. De most szerencsére jól vannak.
    Külön kiemelném azt a részt, az elején, amikor Sash felteszi azokat a bizonyos kérdéseket, amiket valószínűleg, csak a Kapitóliumban nem tesznek fel. Nekem nagyon tetszett.:)
    Még jó rész volt, amikor Katniss tudja már, hogy kit húztak, Sash meg még nem.
    Egykisnegatívum, de tényleg csak aprócska: Szerintem miután Effie végigcsinálta Katnissékkel a Viadalt, szorult bele valami jóérzés, és én már nem gondolom hogy ennyire kapitóliumi.
    A többi nagy rendben volt, imádtam, várom a következő fejezetet, hogy ki is lesz Sash Kiválasztott társa, és aztán a következő fejezetek hogy milyen lesz a viadal, és milyen sztorit csinálsz.
    Remélem megelégedsz hosszú-hosszú kritikáimmal, amiket magam mögött hagyok.:D
    pussz, dartbiri

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm komidat :3
      Effie... szerintem ő mindig ugyan olyan marad. xD

      Törlés
  3. Hasonlókat tudnék mondani, mint dartbiri, bár egy kis remélnivalóm van (tudom, hogy már előre megírtad az akárhányszázadik oldalig, de akkor is): remélem lesz benne szerelmi szál :D Az a legjobb a sztorikban. :)

    VálaszTörlés