Állok a szoba
közepén. A kezeim élettelenül lógnak a testem mellett, s
miközben lassan csöndes, forró könnycseppek csorognak végig az
arcomon, a lelkemben összeolvad a düh, a tehetetlenség, és a
magány. Olyan egyedül érzem magam, mint a kisujjam, és dühös
vagyok. Dühös vagyok a világra, dühös vagyok a sorsa, amiért
így hozta össze a dolgokat. Mégis mennyi... lehetősége volt
annak, hogy a másik ezer cetli közül pont az enyémet húzzák ki?
Annyi volt még, és én annyira biztos voltam benne, hogy ilyen
sosem fordulhat elő velem! És most tessék. Megtörtént.
Előfordult. A dühöm lassan átformálódik még kínzóbb
tehetetlenséggé. Tehetetlen vagyok, és az is leszek, amíg élek.
Belekerültem ebbe a ronda játékba, ahonnan már nincsen visszaút.
A Kapitólium játékszerévé váltam, és része lettem egy olyan
rendszernek, aminek az a lényege, hogy az én szenvedésem másokat
szórakoztasson. Ennyi, kész, vége. Végem van. A napjaim meg
vannak számlálva.
A kezeim ökölbe
szorulnak, és legszívesebben hangot adnék a belső emberemnek:
torkom szakadtából üvöltenék, ököllel verném a vastag ajtót,
tépném a hajam, segítségért kiabálnék, vagy egyszerűen csak
betörném az ablakot, és elmenekülnék. Nem érdekelne, ha utánam
jönnek, vagy ha az emberek megvetnének és gyávának tartanának...
Tegyék csak. Semmi nem érdekel, de bármit megtennék, hogy végre
felébredjek ebből a szörnyű álomból. Hiszen ez csakis az lehet,
nem? Egy álom. Ez a magyarázat. Ez nem az igazi valóság, csak
biztos összeettem valamit az este, és az agyam most kavar, miközben
én békésen alszom valahol. Minden egyes idegszálammal azon
vagyok, hogy ezt elhiggyem, de mikor a magas ajtó kitárul, és a
szüleim belépnek rajta, minden ilyesfajta gondolatom egy
szempillantás alatt szertefoszlik. Nem állok tovább, csak odalépek
hozzájuk, ők pedig átölelnek. Kétségbeesetten kapaszkodom
beléjük: apa gallérjába, és anya blúzába. Az arcomat nekik
nyomom, és nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Most nem
vesznek ugyan kamerák, de ha mégis vennének, hadd lássák csak az
emberek, hogy mit tettek velem. Örökre elrontották az életemet,
már ami legalábbis maradt belőle, hiszen a halálos ítéletemet
is kimondták. Csak lehunyom a szemem, és várom, hogy mi lesz.
Várom a pillanatot, mikor egy Békeőr majd beront a szobába, és
kitép a szüleim karjaiból. A könnyeim ömlenek, és hangosan
zokogok.
- Nem akarok
elmenni – mondom, s erre anya is szipogni kezd. Apa nem sír, de
tudom, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül visszatartani a
könnyeit. - Nem akarok...
A percek telnek, én
pedig képtelen vagyok kinyögni valami értelmeset. Egyre közeleg a
végső búcsú ideje. Egyre közelebb a pillanat, mikor utoljára
látom a szüleimet. Jó mélyen magamba szívom az illatukat, aztán
visszatartom a levegőt, hogy megjegyezzem. Nem is tudom, miért
csinálom ezt, hiszen tizenöt év alatt már sikerült elraktároznom
az otthonom illatát. De most... talán ezt hívják úgy, hogy
pótcselekvés.
Valaki beront a
szobába, és lefejt a szüleimről.
- Lejárt az idő
– mondja hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. A fehér kesztyűk
a csuklómra kulcsolódnak, s kivezetnek a szobából. Kiabálni,
ellenkezni sincsen időm. Még hallom, ahogy apa utánam kiabál.
- Várunk haza!
Aztán vége. A
Békeőr kivezet az utcára, beültet a kocsiba, és már indulunk
is. Jobboldalt ülök, baloldalt ott van Maximus, köztünk meg Effie
helyezkedik el. Csicsereg, mint egy madárka: arról beszél, hogy
milyen jó dolgunk lesz a Kapitóliumban, meg hogy mennyi finom kaja
vár ránk... Úgy beszél, hogy egyszerűen képtelenség nem
odafigyelni rá. Attól függetlenül, hogy hallom a szavait, a
fejemet az ablak irányába fordítom, és bámulom az ismerős
tájat. A szürke, poros utcákat a kopott házakkal, a sovány
gyerekek, a beesett arcú nők, és a túlhajszolt férfiak hazáját.
Azt a helyet, ahol felnőttem, mely mindenféle visszássága
ellenére az otthonom volt. A Tizenkettedik Körzet. A szívem majd'
megszakad, ahogy egyre távolabb érünk, de nem tudok tenni semmit.
Ilyen érzés lehet, mikor egy oroszlánkölyköt elválasztanak
az anyjától, hogy a cirkuszba vigyék, gondolom.
Hű, a Tizenkettedikben cirkusz is van? :'D
VálaszTörlésEz is egy jó rész, ügyes vagy! Gyerünk a kövivel!! :)
Nem tudok róla, hogy lenne... x)
VálaszTörlésHát, ez megint szívszorítóra sikeredett. Tetszik, ahogyan át tudod adni ezt az érzést. A kilátástalanságot, tehetetlenséget. Megkockáztatom, Collinsnak sem sikerült ennyire, azóta pedig elviekben "edzett"ebb vagyok. Szóval klassz.
VálaszTörlésJuj, köszönöm szépen! :33
VálaszTörlés