2013. május 4.

3. Fejezet - II. rész


Állok a szoba közepén. A kezeim élettelenül lógnak a testem mellett, s miközben lassan csöndes, forró könnycseppek csorognak végig az arcomon, a lelkemben összeolvad a düh, a tehetetlenség, és a magány. Olyan egyedül érzem magam, mint a kisujjam, és dühös vagyok. Dühös vagyok a világra, dühös vagyok a sorsa, amiért így hozta össze a dolgokat. Mégis mennyi... lehetősége volt annak, hogy a másik ezer cetli közül pont az enyémet húzzák ki? Annyi volt még, és én annyira biztos voltam benne, hogy ilyen sosem fordulhat elő velem! És most tessék. Megtörtént. Előfordult. A dühöm lassan átformálódik még kínzóbb tehetetlenséggé. Tehetetlen vagyok, és az is leszek, amíg élek. Belekerültem ebbe a ronda játékba, ahonnan már nincsen visszaút. A Kapitólium játékszerévé váltam, és része lettem egy olyan rendszernek, aminek az a lényege, hogy az én szenvedésem másokat szórakoztasson. Ennyi, kész, vége. Végem van. A napjaim meg vannak számlálva.
A kezeim ökölbe szorulnak, és legszívesebben hangot adnék a belső emberemnek: torkom szakadtából üvöltenék, ököllel verném a vastag ajtót, tépném a hajam, segítségért kiabálnék, vagy egyszerűen csak betörném az ablakot, és elmenekülnék. Nem érdekelne, ha utánam jönnek, vagy ha az emberek megvetnének és gyávának tartanának... Tegyék csak. Semmi nem érdekel, de bármit megtennék, hogy végre felébredjek ebből a szörnyű álomból. Hiszen ez csakis az lehet, nem? Egy álom. Ez a magyarázat. Ez nem az igazi valóság, csak biztos összeettem valamit az este, és az agyam most kavar, miközben én békésen alszom valahol. Minden egyes idegszálammal azon vagyok, hogy ezt elhiggyem, de mikor a magas ajtó kitárul, és a szüleim belépnek rajta, minden ilyesfajta gondolatom egy szempillantás alatt szertefoszlik. Nem állok tovább, csak odalépek hozzájuk, ők pedig átölelnek. Kétségbeesetten kapaszkodom beléjük: apa gallérjába, és anya blúzába. Az arcomat nekik nyomom, és nem is próbálom visszatartani a könnyeimet. Most nem vesznek ugyan kamerák, de ha mégis vennének, hadd lássák csak az emberek, hogy mit tettek velem. Örökre elrontották az életemet, már ami legalábbis maradt belőle, hiszen a halálos ítéletemet is kimondták. Csak lehunyom a szemem, és várom, hogy mi lesz. Várom a pillanatot, mikor egy Békeőr majd beront a szobába, és kitép a szüleim karjaiból. A könnyeim ömlenek, és hangosan zokogok.
- Nem akarok elmenni – mondom, s erre anya is szipogni kezd. Apa nem sír, de tudom, hogy mekkora erőfeszítésébe kerül visszatartani a könnyeit. - Nem akarok...
A percek telnek, én pedig képtelen vagyok kinyögni valami értelmeset. Egyre közeleg a végső búcsú ideje. Egyre közelebb a pillanat, mikor utoljára látom a szüleimet. Jó mélyen magamba szívom az illatukat, aztán visszatartom a levegőt, hogy megjegyezzem. Nem is tudom, miért csinálom ezt, hiszen tizenöt év alatt már sikerült elraktároznom az otthonom illatát. De most... talán ezt hívják úgy, hogy pótcselekvés.
Valaki beront a szobába, és lefejt a szüleimről.
- Lejárt az idő – mondja hideg, ellentmondást nem tűrő hangon. A fehér kesztyűk a csuklómra kulcsolódnak, s kivezetnek a szobából. Kiabálni, ellenkezni sincsen időm. Még hallom, ahogy apa utánam kiabál.
- Várunk haza!
Aztán vége. A Békeőr kivezet az utcára, beültet a kocsiba, és már indulunk is. Jobboldalt ülök, baloldalt ott van Maximus, köztünk meg Effie helyezkedik el. Csicsereg, mint egy madárka: arról beszél, hogy milyen jó dolgunk lesz a Kapitóliumban, meg hogy mennyi finom kaja vár ránk... Úgy beszél, hogy egyszerűen képtelenség nem odafigyelni rá. Attól függetlenül, hogy hallom a szavait, a fejemet az ablak irányába fordítom, és bámulom az ismerős tájat. A szürke, poros utcákat a kopott házakkal, a sovány gyerekek, a beesett arcú nők, és a túlhajszolt férfiak hazáját. Azt a helyet, ahol felnőttem, mely mindenféle visszássága ellenére az otthonom volt. A Tizenkettedik Körzet. A szívem majd' megszakad, ahogy egyre távolabb érünk, de nem tudok tenni semmit. Ilyen érzés lehet, mikor egy oroszlánkölyköt elválasztanak az anyjától, hogy a cirkuszba vigyék, gondolom.

4 megjegyzés:

  1. Hű, a Tizenkettedikben cirkusz is van? :'D
    Ez is egy jó rész, ügyes vagy! Gyerünk a kövivel!! :)

    VálaszTörlés
  2. Nem tudok róla, hogy lenne... x)

    VálaszTörlés
  3. Hát, ez megint szívszorítóra sikeredett. Tetszik, ahogyan át tudod adni ezt az érzést. A kilátástalanságot, tehetetlenséget. Megkockáztatom, Collinsnak sem sikerült ennyire, azóta pedig elviekben "edzett"ebb vagyok. Szóval klassz.

    VálaszTörlés