1. Fejezet - V. rész

Kedves Olvasóim,

elérkeztünk az első fejezet utolsó részéhez. Ez után már háromnaponta fognak érkezni a részletek! Most magam hozom nektek, de nem tudom, hogy a következőt is én fogom-e, vagy ütemezem. Addig is, köszönök mindent! :)
U.I.: Tudom, hogy nem a leghosszabb rész, ezért elnézést kérek! :$

Dorine

__________________________________________

Valahogy kikötök a polc előtt, amin pár régi fotó van anyáék esküvőjéről. Átölelem a karjaimmal a mellkasomat, és nézem őket egy darabig. Aztán oldalra tekintek, ahol a szemeim azonnal megakadnak a koronán. Az aranyozott, gyémántokkal díszített koronán, ami a győzelmemet bizonyítja. Érte nyúlok, és a kezembe fogom. A hideg futkározik a hátamon, ahogy az ujjaim között forgatom. Soha többé nem akarom a fejemen látni, de úgy döntöttem, hogy kirakom a szobámban. Anyáék felajánlották, hogy vigyük le a pincébe, azonban nem engedtem nekik. Ez a korona akkor is jelent nekem valamit. Gyötrelmet, szenvedést, és megaláztatást. Gyötörtek és megaláztak, én pedig szenvedtem azért, hogy az enyém lehessen. Mikor eszembe jutnak az arénában átélt napok, úgy érzem, szörnyeteg vagyok. Miféle ember akar emlékezni a borzalmakra? Talán az, aki felfogta, hogy az élet nem habos torta. Az, aki tudja, hogy volt egyszer egy lány, akit nem tudott megvédeni, és az, aki emlékszik a fiúra, aki talán szerette, és ismert egy másikat, aki megóvta őt. Az az ember, aki megjegyezte ezeket a dolgokat, és tudja, hogy sosem szabadulhat tőlük. És az az ember én vagyok. Semmi értelme a párnámba fúrni az arcomat és sajnáltatni magamat. Épp ellenkezőleg. Inkább felállok, ránézek a koronára, és arra gondolok, hogy milyen szörnyű volt ez az egész. Hogy az a lány és az a két fiú, rajtuk kívül pedig még húsz gyerek értelmetlenül halt meg. Hogy erre örökké emlékeznem kell. Miattuk. Mert ha én nem emlékszem Janára, Radlerre és Maximusra, akkor senki sem fog. Az emlékük örökké velem él. Minden egyes este visszatérnek hozzám a rémálmokban.

Azon kapom magam, hogy a koronával együtt leülök a zongorám elé, és papírt meg ceruzát veszek elő. Írni kezdek. Írok Janáról, írok Maximusról, és írok Radlerről is. Nem tudom, mennyire fog ez könnyíteni rajtam, de nem is ezért csinálom.

Futóhomokban élek

Lángra lobbanó lélek

Az vagyok,

Azok vagyunk.

Kimaradtunk,

Találkoztunk,

De itt maradtam egyedül,

Innen senki sem menekül.

Futóhomok,

Abban élek,

Az álmaim, tőlük félek,

Mert nem maradt belőletek

semmim, csak képek.

Örökké itt maradtok,

Vissza, vissza tértek,

Futóhomok,

Úgy félek...

Lehajtom a fejemet a papírra, a betűket simogatom az ujjaimmal, és közben a koronát bámulom. Ugyan olyan hideg ürességet érzek, mint előtte. Semmi nem változott. Talán már nem is fog soha.

Egészen addig ülök így, míg fel nem kel a Nap. Mikor az első sugarak megjelennek a szobámban, lassan felülök. Gyorsan a helyére teszem a koronát, felkapok egy nadrágot és egy pulóvert, aztán lesétálok a konyhába. Anyát látom, ahogy az asztalnál ül, és a kávéját szürcsölgetve olvas egy újságot.

- Jó reggelt – nyomok puszit az arcára, majd letelepszem mellé.

- Neked is, drágám – mosolyog rám. - Hogy aludtál? - Oldalra tolja az újságot, és belekortyol az italába.

- Nem túl jól – vallom be, ahogy megdörzsölöm a szemeimet. - Izgulok egy kicsit – teszem hozzá gyorsan.

- Ez természetes – mosolyog anya. - De ne izgulj, minden rendben lesz.

Egy darabig csendben bámulom az asztalt, és hallgatom anya lélegzését. Azon morfondírozom, hogy elmondjam-e neki, vagy inkább ne. Végül úgy döntök, hogy elmondom: elvégre csak az anyám. - Nem akarok az emberek szeme elé kerülni, anya – suttogom. - Utálnak. Miattam haltak meg a többiek. Huszonhárom gyerek halála szárad a lelkemen, és a többi körzet engem hibáztat. Hogy fogok a szemükbe nézni? Hogy mondjam el nekik, hogy minden nap szembesülnöm kell a tudattal, hogy gyilkos vagyok, és hogy majd' beleőrülök, annyira hiányzik Jana, Radler és Max? Bárcsak visszahozhatnám őket...

Anya leteszi a kávét, és magához húz. Úgy érzem magam, mintha ismét kicsi lennék, és elestem volna az udvaron. Emlékszem, hogy anyukám karjaiban minden fájdalom, könny és baj elszállt. De most úgy érzem, anya vállai túl törékenyek ahhoz, hogy ettől a fájdalomtól is megvédjenek.

- Nem vagy gyilkos, Sash – csitít. A hajamat simogatja, én pedig olyan mélyre fúrom az arcomat a köntösében, ahogy csak tudom. - Senkit sem öltél meg. A többiek nem miattad haltak meg, hanem a Viadal miatt. Azért maradtál életben, mert így kellett lennie, és ezt az emberek is el fogják fogadni. Jana és Radler szülei is látták, hogy mi történt. Nem fognak hibáztatni. - Anya csókot nyom a fejem búbjára, és a két keze közé fogja az arcomat. - Ők is tudják, hogy mennyire szeretted őket. És a Tizenkettedik Körzet is tudja, hogy mi volt a helyzet Maximusszal.

- Komolyan gondolod? - nézek bele a szemeibe.

- Komolyan – mosolyodik el. Még utoljára végigsimítja az arcomat, kapok egy puszit, aztán elküld zuhanyozni. - Van még másfél órád, hogy megérkezzen az előkészítő csapat és a stylistod! - kiabálja utánam.

1. Fejezet - IV. rész

Kedved Olvasóim,

íme, a következő rész, amit időzítettről kaptok. Nem tudom, ki írt, vagy hogy hány pipa van, de köszönök mindent! :)

Dorine <3

U.I.: Szurkoljatok, ma van fizika órám... O.O

_____________________________________________

Otthon lekvár és gyömbér illata fogad, na meg a szüleim. Mindketten a konyhában vannak, apa is megérkezett már, és éppen arról beszélgetnek, hogy mivel jutalmazzák vénséges vén tyúkunkat, Rozit, akinek apu külön kis kuckót alakított ki a hátsó kertben. Anya szerint nem élne túl egy ilyen hideg telet, így már be is szereztek neki egy kutyaházat. Rozi egy kutyaházban lakik már november óta, és nagyon élvezi. Egy pár hete leállt a tojással, de senki sem hibáztatja érte. Apáék most azon ügyeskednek, hogy mindene meglegyen a nyugdíjas éveiben.

- Sziasztok – huppanok le közéjük az asztalhoz. Középre rakom a dobozt, és felnyitom a tetejét. Valami piskótás, narancsos, csokis finomság van benne, egész mogyorókkal. - A Mellark családtól sok szeretettel.

Míg a sütiből falatozunk, apa elmeséli, hogy milyen galiba volt a bányánál a hó miatt, meg hogy elkavartak valamit a papírjaival, így nehezen ment a felmondás – pedig állítása szerint csak alá kellett volna valamit írnia. Aztán anya tájékoztat, hogy az előkészítő csapat és Cinna holnap kicsit később, csak tíz óra körül fognak érkezni, mert először elintézik Katnisst, én pedig aztán jövök, hogy délben, mikor kilépek majd a frissen hullott hóra a kamerák elé, mindenem tökéletes legyen.

Úgy érzem, most igazán rém férne egy kiadós alvás, főleg egy olyan nap előtt, mint a holnapi, így hát jó éjszakát kívánok a szüleimnek, és elvonulok a szobámba. Olyan menő a házunk, hogy saját fürdőszobám is van, és egy egész helységet alakítottak ki csak a ruháimnak. Én nem szoktam vásárolgatni, meg amúgy itt, a Tizenkettedikben sok lehetőség sincsen ilyesmire, de Cinna mindig küld valami cuccot, hogy ne legyen olyan üres a gardróbom. Most azonban nem öltözni indulok, hanem fürdeni. Tele engedem a kádat forró vízzel, szórok bele egy csomó fürdősót, aztán vagy fél órán keresztül áztatom magamat, mielőtt ágyba bújnék. Nem megy könnyen az elalvás, mert tudom, hogy holnaptól kezdve majd' két hétig minden éjszakámat egy vonaton fogom tölteni, és körzetről körzetre fogok utazni Panemben. Összeszorul a gyomrom, ahogy a Győzelmi Körútra gondolok. Ezen kezdek agyalni, ezért egy jó darabig nem sikerül elaludnom. Órák hosszat csak forgolódom, aztán a tekintetem végül megállapodik a zongorámon. Rikitől kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Anyáék nem akarták megengedni, hogy elfogadjam, pedig rettentően örültem neki. Végül Riki azzal győzte meg őket, hogy az, ha valaki tud zongorázni, nagyon nagy tudás manapság. Szerinte még a Kapitóliumban is ritkaság az olyan, aki játszik ezen a hangszeren, ráadásul az éneklésben is segít, mert rávezet a tiszta hangokra. Arról már nem is beszélve, hogy dallamokat írhatok vele. Ugyan még nem nagyon megy a zongorázás, hiszen alig két hete van a birtokomban a hangszer, de Riki rengeteget segít nekem, és ennek köszönhetően már tisztában vagyok az alapokkal.

Csak bámulom a zongorát, és hallgatom a saját lélegzésemet. Aztán lecsukódnak a szemeim, és átcsöppenek abba a világba, amitől a szívem mélyén talán örökké rettegni fogok.

Ma is Janával álmodom. Az egyetlen szövetségesemmel, a lánnyal, akiben megbíztam az arénában. Együtt szeljük keresztül a sötét, mohás erdőt. A többiek elől menekülünk, mert bár sehol sem látjuk őket, mégis halljuk a hangjukat, és tudjuk, hogy itt vannak valahol a közelben. Rettegés lesz rajtam úrrá, mikor meghallom Jana sikolyát, és ismét végig kell néznem, ahogy meghal. Fekszik a földön, én pedig nem tudok odamenni hozzá. Körülvesz egy hatalmas üvegbúra, amin a többi kiválasztott arca és neve lebeg, a füleimet betölti az ágyú dübörgő hangja, aztán az üvegkupola lassan megtelik meleg, sűrű vérrel. Fuldokolni kezdek, üvöltve verem a falat, de senki sem segít.

Arra ébredek, hogy az ökleimmel a földet püfölöm, és nagyon fájnak a kezeim. Ki tudja, mióta fekszem már az ágyam helyett a szőnyegen. Ismét kell egy pár pillanat, hogy megnyugodjak, és biztosítsam magam arról, hogy minden rendben, már nem az arénában vagyok. Szükségem lenne most valakire, aki megölel, valakire, aki megvigasztal, de tudom, hogy anyáéknak nem szólhatok a rémálmokról, rajtuk kívül pedig nincs itt más. Már az is kész csoda, hogy eddig nem hallották meg az éjszakai üvöltéseimet. Nem is kell meghallaniuk. Csak a frászt hoznám rájuk, azt pedig semmiképpen sem szeretném, hogy megint miattam kelljen aggódniuk.

Mivel tudom, hogy nem fogok tudni visszaaludni, óvatosan feltápászkodom a földről, és lámpát kapcsolok. Ahogy a halvány fény elárasztja a szobámat, teljesen megnyugszom. Minden rendben, semmi baj – zakatol a fejemben. A falióra hajnali négyet mutat, ami nagyon jó ahhoz képest, hogy általában egykor szoktam felriadni. 

A zongorámhoz sétálok, és leülök elé. Egy ideig csak bámulom a billentyűket, aztán óvatosan játszani kezdek. A hangok össze-vissza jönnek, így a végén csak egy nagy gabalyodás lesz az egészből. Felsóhajtok, a tenyereimbe temetem az arcomat, és megengedem magamnak, hogy sírjak egy kicsit. De tényleg csak egy kicsit, mert elhatároztam magamban, hogy erős leszek. Ha képes voltam túlélni egy Viadalt, akkor utána sem roppanhatok össze. Gyorsan le is törlöm a könnyeimet, hátra simítom a hajamat, felállok, és járkálni kezdek. Azon agyalok, hogy mivel üssem el az időt hétig, mikor majd lemegyek a konyhába. Azért akkor, mert olyankor már nem lesz gyanús a dolog. Általában nyolckor szoktam levonulni, de most lehet egy órával korábban is, hiszen ráfoghatom arra, hogy a Győzelmi Körút miatti izgalomtól nem alszom. Ez persze nem igaz, mert inkább félek a Körúttól, mintsem izgulok miatta.   

1. Fejezet - III. rész

Sziasztok! <3

Ezt a részt időzítettről kapjátok, mint a következőt és az azutánit is, meg még lehet, hogy a második fejezet első-második részét úgyszintén. Nem leszek neten, szóval bocsánat, de nem tudom addig kirakni a cseréket, meg válaszolni a kommentekre... Persze ti ugyanúgy írhattok, miután visszajövök, mindenre válaszolok és mindenkit kiteszek. Kérlek, addig vigyázzatok nekem a blogra, rendben? :)

Kellemes hetet,

Dorine

______________________________________

Megelégelem a fekvést, és inkább felülök. Vajon Katniss mit szólna hozzá, ha átugranék hozzájuk egy kicsit? Általában szívesen lát engem, legalábbis én eddig úgy vettem észre, szóval egy próbát azért megér. Gyorsan felpattanok az ágyról, az íróasztalomra dobom a kekszeket, és lerohanok a földszintre, ahol anya már nagyban nekilátott a lekvárfőzésnek.

- Átugrom Katnissékhez, oké? - akasztom le a kabátomat a fogasról.

- Rendben, de ne maradj sokáig – válaszolja anya anélkül, hogy rám nézne. Túlságosan lefoglalják a gyümölcsök.

- Nem fogok – ígérem, aztán gyorsan felveszem a csizmámat, és már csukódik is mögöttem az ajtó.

A hó máris olyan erősen hull, hogy alig látok egy méternél távolabb. Mondom, hogy folyton ez van. Minden este esik. Azért valahogy sikerül átvágnom a Győztesek Faluján, és már kopogok is Katnissék ajtaján. Prim nyit ajtót, és ahogy meglát, mosolyra húzódik a szája.

- Szia, Sash! - üdvözöl.

- Szia – köszönök vissza szintén mosolyogva. - Katniss itthon van?

- Persze, gyere be – bólint.

- Köszi.

Bent gyorsan leveszem a csizmámat és a kabátomat, köszönök Katniss mamájának, aztán míg Prim után baktatok a nappali felé, kisöpröm a hajamból a hópelyheket.

- Ott van – mutat a lány a kanapé felé. Rámosolygok, mire veszi a lapot, és elsiet, hogy segítsen az anyjának.

- Hahó – lépek be a szobába. Katniss hátra fordítja a fejét, és ahogy meglát, elmosolyodik.

- Szia – köszön halkan.

- Nem zavarlak? - kérdezem, ahogy a kanapé felé sétálok. Éppen megy a tévé, és pont engem mutatnak benne. A Győzelmi Körutamról van szó.

- Dehogy zavarsz – rázza meg a fejét a volt mentorom, majd megpaskolja maga mellett a helyet. - Ülj csak le.

Letelepszem mellé, aztán egy percig egymás mellett ülve bámuljuk a képernyőt. Mikor véget ér a reklám, megszólalok.

- Erről szeretnék beszélgetni egy kicsit – biccentek a tévé felé.

- A Körútról? - néz rám Katniss.

- Igen – bólintok. - Mire kell számítanom úgy pontosan?

A lány maga elé meredve gondolkodik egy kicsit, aztán felsóhajt, és hátradől a kanapén. - Hát... igazából sok kamerára és emberre, meg nagy felhajtásra. Csökkenő sorrendben fogunk végig menni a körzeteken, utoljára marad a Kapitólium és a Snow által adott bankett, végül pedig itthon is lesz egy kis ünnepség. Bár gondolom ezt tudod.

- Aha – bólintok -, Effie már vagy ezerszer elmondta, hogy mi után mi jön, és hogy hogyan kell viselkednem. Inkább arra lennék kíváncsi, hogy nehéz lesz-e. Nehéz lesz? - nézek Katnissre.

- Csak mosolyogj sokat, ne csinálj hülyeséget, és akkor nem.

- Oké – mosolyodom el. Arra gondolok, hogy neki tavaly mennyivel könnyebb volt, hiszen mellette ott volt Peeta, és így nem volt egyedül. De én... Mellettem senki sincsen, aki kiállhatna velem a színpadra a sok ezer ember elé, akik utálnak. Teljesen egyedül vagyok, és a győzelem terhét is egyedül kell elcipelnem. Általában ezektől a gondolatoktól sajdul meg a szívem, és jövök rá, hogy mennyire hiányzik Radler. - Segíts majd – suttogom. - Kérlek.

Katniss a kezemért nyúl, és megszorítja. - Segíteni fogok.

Hálás, de egyben szomorú mosolyt küldök felé. Ugyan ő nem állhat majd mellém a pódiumokon, hogy ott is a kezemet fogja, de tudom, hogy lélekben velem lesz, és ez egy kicsit megnyugtat. Mióta hazajöttem, egyre jobb és jobb a kapcsolatom a volt mentorommal. A "volt mentor" kifejezés talán nem is igaz, mert én még mindig a mentoromnak tartom Katnisst, persze már kicsit más értelemben. Sokat szoktunk beszélgetni, és azt hiszem, kölcsönösen megbízunk egymásban. Közvetlenül a Viadal után, mikor kiderül, hogy emlékezetkiesésem van, Katniss elég hidegen viselkedett velem, de aztán pár hét múltán, mikor már itthon voltunk, elmondta, hogy csak azért tette, mert furcsa volt a felállt helyzet, és úgy érezte, így óvhat meg legjobban attól, hogy még inkább összezavarodjak.

Tompa léptek zaja szakítja félbe a meghitt pillanatot. Katniss elengedi a kezemet, és velem egyszerre fordul

hátra. Peeta áll a szőnyegen, piszkos szőke haján megcsillannak a hópelyhek. Peeta Mellark különös fiú. Mindenki azt hitte róla, mikor két éve kihúzták a nevét az Aratáson, hogy egy betoji tinédzser, aztán kiderült, hogy mégsem. Megmentette Katnisst és saját magát is az arénában azzal, hogy az interjúkon szerelmet vallott a lánynak. Ezenkívül finom dolgokat süt a családi pékségükben, és nagyon ügyesen fest meg rajzol.

- Peeta! - köszönti Katniss. 

A fiú csókot nyom a homlokára, nekem meg biccent egyet. Kényszeredetten mosolygok rá, pedig igazán szeretnék őszinte lenni. Hiába, akárhányszor egy légtérben vagyok Peetával, mindig megfagy a levegő. Úgy érzem, a fiú azóta neheztel rám, hogy Maximus mellettem vérzett el az arénában. Engem hibáztat. Persze igaz, hogy én is meghalhattam volna, de Max nem akart megölni engem. Ő azt akarta, hogy én nyerjem meg, és ezt el is mondta nekem. Sosem lehetek boldog. Ezt mondta magáról, a mai napig emlékszem rá. Miután véget ért az amnéziám, a további, előforduló kiesések alkalmával ezt az egy dolgot sosem felejtettem el. Mindig ezt a három szót kerestem az agyamban, és mikor megtaláltam őket, automatikusan a többi emlék is visszatért. Maximust nem várta itthon senki, engem viszont igen. Ezért akarta, hogy így legyen.

Peetára sandítok, aki éppen elővesz két dobozt a csomagból, amit eddig a kezében tartott.

- Hoztam nektek sütit – nyújtja felénk a dobozokat. - Neked külön akartam átvinni, Sash, de ha egyszer már úgyis itt vagy, akkor odaadom most. - Rám néz, mire erőt veszek magamon, és elkapom a tekintetét.

- Köszönöm – mosolyodom el. Mintha egy pillanatra ő is megeresztene egy halvány mosolyfélét, de aztán felsóhajt, és megint Katnissre néz.

- Apám új találmánya. Azt akarta, hogy ti kóstoljátok meg először – magyarázza.

Van egy olyan sejtésem, hogy Peeta nem csak azért jött. Szeretne beszélni a barátnőjével, méghozzá négyszemközt, vagyis nekem le kéne lépnem. A hasamra szorítom a meleg süteménnyel teli dobozt, és felállok.

- Azt hiszem, megyek – jelentem ki.

- Rendben, holnap találkozunk – néz rám Katniss. 

Bólintok egyet, elköszönök Peetától, aki pár szóban sok sikert kíván a Győzelmi Körutamhoz, aztán az ajtó felé indulok. Gyorsan búcsút veszek Katniss anyukájától, Primtől és Kökörcsintől, felöltözöm, a kabátom alá rejtem a dobozt, és már vágtatok is haza.

1. Fejezet - II. rész

Sziasztok!

Úgy döntöttem, az első fejezet részeit kétnaponta hozom, hogy ne húzódjon annyira el, míg beindulnak a dolgok. Viszont csak az első fejezetet, a másodikat már háromnaponta! És köszönöm nektek, hogy már huszonhatan vagytok, köszönöm  tizenhét pipát és a két kommentet rögtön az első részhez! :) <3

Kellemes olvasást,

Dorine Osteen

_______________________________________

A csengő hangjára eszmélek fel, ami azért szól, mert benyitottam a boltba. A nagy gondolkodásban elfelejtettem lezárni a havat a csizmámról, de szerencsére nem szólnak érte. Odaköszönök az eladónak, egy középkorú, ráncos nőnek, majd a gyümölcsökhöz lépek. Nincs nagy választék, és eléggé rondák, de anya amúgy is lekvárt akar főzni belőlük, szóval végül is megteszik. Sosem főzött még lekvárt, de a héten látta a tévében – igen, már rendes tévénk is van -, hogy hogyan kell, és azóta folyton arról beszél, hogy majd ő is nekilát egyszer. Így hát ma önszántamból elindultam, hogy hozzak neki gyümölcsöt. 

Fogok egy vászonzsákot, megpakolom barackkal, szilvával és áfonyával, aztán hozzácsapok még egy pár tojást, egy kenyeret, és néhány csokiszeletet is.

- Minek neked ennyi gyümölcs? - kérdezi az eladónő, mikor a pultra dobom a nehéz zsákot.

- Nem nekem kell, hanem anyának. Lekvárt főz – magyarázom.

Hazafelé menet azon agyalok, hogy mi lesz majd a Győzelmi Körút után. Itt fogok élni a Tizenkettedik Körzetben, és minden évben elrángatnak majd az Éhezők Viadalára, mint mentort. Remélem, Katnissék átvállalják majd a mentorkodást, mert nekem semmi kedvem hozzá. Mondjuk itt senkit sem érdekel, hogy nekem mihez van kedvem, ezt már volt szerencsém megtapasztalni. Ha pedig ez a helyzet – márpedig ez -, akkor végig kell majd néznem, ahogy a kiválasztottjaink meghalnak. Kivéve, ha akkora mázlijuk lesz, mint nekem, vagyis a Kapitólium annyira megszereti őket, hogy nem engedi a halálukat. Azzal sikerült kiérdemelnem az emberek kegyeit, hogy dalra fakadtam a kedvükért a Viadalt megelőző interjúkon. A kapitóliumi énektanárom, Riki Prosena szerint nem csak magánszemélyek, de zenei társaságok és kiadók is lobbiztak mellettem Snow elnöknél. Vajon akarják még, hogy énekeljek nekik? Ha igen, akkor biztosan megkérnek majd rá. Ha nem, akkor pedig annak csak örülni fogok. Ami azt illeti, azért én szoktam még énekelni Rikivel. Mivel elég öreg már, nem sokszor jön ide hozzánk a Körzetbe, hogy együtt fejlesszük a hangomat, mint választott talentumot, de telefonos és videós úton tartjuk a kapcsolatot. Mikor oda értünk, hogy kiválasszam a talentumomat, vagyis azt a dolgot, amivel a Viadal után foglalkozni szeretnék, nem volt kérdés, hogy mi lesz az. Szeretek énekelni, és tudok is. Riki szerint nagy jövő áll előttem, de anya ezt már másképp gondolja. Persze nem akar megakadályozni a repülésben, de azt mondta, hogy amíg fiatal vagyok és csak a szárnyaimat bontogatom, addig nem fogja engedni, hogy karriert kezdjek. Ha erre sor kerülne, akkor valószínűleg a Kapitóliumban látnék neki, ami már csak azért is lehetetlen, mert Snow elnök biztosan nem egyezne bele, hogy körzetbéli létemre ott éljek. Talán pár koncert erejéig esetleg, de hogy oda is költözzek, az kizárt dolog. Úgy érzem, nem is akarnék ilyesmit tenni. Én a Tizenkettedikben születtem, itt is éltem eddig, és nem is szeretnék ezen változtatni. Ha a Kapitólium látni akar, jöjjön ide.

Megint muszáj feleszmélnem, mert ismét elkalandoztak a gondolataim. Már nagyban a tizenkét házból álló, kör alakú Győztesek Falujában baktatok a negyedik ház felé, ami a miénk. Haymitch Abernathy, az ötvenedik Éhezők Viadalának győztesének a háza olyan, mintha nem is laknának benne, míg a Mellark, az Everdeen és a Candel család lakja valósággal életre kel az ablakokból világító fénytől, és a bejárati ajtón virító díszektől, melyek a közelgő aratásnapi ünnepet jelzik.

Katnissék háza felé nézek, és pont kiszúrom Primet, Katniss húgát, amint az ablakban áll, és engem néz. Mikor meglátja, hogy észrevettem, elmosolyodik, és felém int. A hatalmas csomag, amit a kezeimben cipelek, eléggé akadályoz a mozgásban, de végül valahogy sikerül visszaintegetnem. Nagyon kedvelem Primet, aranyos lány. Van egy ronda macskája, akiért odáig van meg vissza, és a cica is hasonlóan viszonyul hozzá. A neve Kökörcsin. Katnisst és engem nem nagyon szeret, valamint Othie-ért, Riki macskájáért sem rajong.

Mire fellépek a verandára, ismét elered a hó, és be is sötétedik. Lerázom a csizmámról, aztán belépek a házba. Kellemes meleg, és gyömbéres sütemény-illat fogad. Úgy látszik, anya minden sütéses és főzéses hóbortját kiéli a héten.

- Megjöttem! - kiáltok a konyha felé, miközben leveszem a csizmát, a kabátot és a sálat.

- Szia, kicsim! - bukkan fel anya feje az ajtóban. - Sikerült mindent megvenned?

- Igen – dobom fel az asztalra a zsákot. Valami megreccsen. Gondolom a tojások. A következő másodpercben bebizonyosodik a sejtésem, mert a barack, ami elkezd gurulni az asztalon, hosszú, nyálkás csíkot húz maga után. Anya kellemetlenkedni kezd, de nem szid meg. Mióta hazajöttem, sokkal gyengédebb velem szemben, mint a Viadal előtt. Gyorsan feltakarít, én pedig felkapok két gyömbéres kekszet a tálcáról, és a szobám felé indulok.

Apa – mint kiderült - csak később jön, szóval a közös, esti családi beszélgetés talán ma elmarad. Ezt szoktuk csinálni, mióta beköszöntött a tél. A hosszú, hideg estéken nincs is jobb, mint a kanapén kucorogni egy bögre forró, fűszeres tejjel a kezemben, és a szüleimmel beszélgetni. Valahogy úgy éreztem, hogy miután hazatérek, sokan akarnak majd a barátaim lenni, és lesz kivel dumálni, de nem így lett. Sőt, pont ellenkezőleg: az emberek mintha tartanának tőlem. Megkérdeztem erről Katnisst és Haymitchet is, és mindketten azt mondták, hogy ez természetes. Mondjuk Haymitch válaszából inkább csak arra emlékszem, hogy csupa nyál lett a két karom, mert a pasas úgy beszélt, hogy közben fröcsögött a nyála. Katnissel éppen a városban sétálgattunk, mert az anyukája elküldte kötszerért a patikában, és meg elkísértem. Ő azt mesélte, hogy miután hazaértek Peetával, az emberek megbámulták őket, de ezen kívül semmi sem változott.

Levetem magam az ágyamra, és a plafont bámulva a holnapi napra gondolok. Milyen lesz vajon a Győzelmi Körút? Még csak sejtésem sincsen, de legalább nem leszek egyedül. Ott lesz velem elsősorban Katniss, aki tavaly már végigcsinálta ezt az egészet, és elláthat hasznos tanácsokkal. Aztán ott lesz még Effie Trinket, akinek köszönhetően sehonnan sem fogunk elkésni. Az örökké nyugodt, megbízható Cinna, aki biztosan csodás ruhákat fog rám adni, végül pedig Venia, Octavia és Flavius, az örökmozgó, folyton locsogó előkészítő csapat, akik gondoskodnak róla, hogy tökéletes legyen a szemöldököm, a hajam és a manikűröm. Furcsa ez a nagy felhajtás, és eleinte kicsit ijesztő is volt, de mára már egészen megszoktam.  

1. Fejezet - I. rész

Sziasztok!

Akkor nem is húznám tovább a szót, csak addig, hogy elmondjam: eleinte (egy-két részlet) még eléggé átvezető/visszaemlékező/magyarázó részek lesznek, tartsatok ki. :3 És most pedig kezdődjék az Akik vagyunk! :D

Dorine

____________________________________________

'and it's time for you to go home'

Mindig is ezzel a zenével képzeltem el az első részt, szóval ajánlom a hallgatását! :)

- Biztos, hogy ne kísérjelek el? - hallom meg anya hangját az emeletről. 

A szemeimet forgatom, és már nyúlok is a csizmámért, mielőtt még nem kérdezni, hanem kijelenteni fogja a dolgot. - Tuti! – kiabálok fel neki.

- De bármi van, azonnal hívj, érted? - jelenik meg a lépcsőn. A kezeiben két hatalmas fazekat cipel, és a konyhába igyekszik.

- Értem – sóhajtok fel.

- Hol a mobilod? - teszi le a két üstöt a konyhapultra.

- Anya! - fakadok ki. - Nyugi már! Csak a boltba megyek, semmi több. Itt van egy köpésre, nem lesz semmi baj.

- Tudom én, Sash, csak... - Elhallgat. Lassan odasétál hozzám, a kezei közé fogja az arcomat, és csókot nyom a homlokomra. - Csak féltelek, tudod? - ölel magához.

- Tudom – suttogom.

Ami azt illeti, a féltés nem kifejezés. Anya valósággal úgy bánik velem, mióta hazajöttem, mintha egy

törékeny, apró kis virág lennék, ami a legkisebb szélfuvallattól is összetörik. Apa már nem ennyire durva, de azért neki is vannak dolgai. Ez azért is furcsa, mert inkább nekem lenne okom félteni a szüleimet azok után, ami történt. Apa most amúgy éppen nincsen itthon, mert be kellett szaladnia a bányába intézni pár papírt. Öt hónapja vagyok már újra a Tizenkettedikben, de apának még nem sikerült elintéznie a törvényes felmondását a szénbányában. Igazából tovább is dolgozhatna, azonban ennek semmi értelme, hiszen annyi pénzünk van, hogy rajtunk kívül még másik három családot is simán elláthatnánk. És hogy honnan a sok pénz? A Kapitólium ellát minket, hiszen megnyertem a hetvenötödik, tavalyi Éhezők Viadalát. Még mindig nem értem teljesen, hogy hogyan is lehetséges a dolog, de mindenesetre így igaz. Történt egy s más, míg bent voltam arénában, minek következtében elég súlyos amnéziám lett, de aznap, mikor éppen hazafelé tartottunk a Kapitóliumból, Katniss, a mentorom – aki ráadásul Peetával együtt megnyerte a hetvennegyedik Viadalt – megmutatott egy kitűzőt, amiről egyszerre minden eszembe jutott. Ugyan azóta is előfordul, hogy párszor kiesnek dolgok, de a doki szerint ez természetes, és idővel majd teljesen rendbe jövök. Mondjuk én személy szerint azért jobban örülnék neki, ha örökre elfelejthetném azt, ami abban a három hétben történt. Főleg azt, ami az utolsó napon esett meg.

- Vigyázz magadra – puszil meg még egyszer anya, aztán a kezembe nyomja a cetlit, amire felírta, hogy mit kell vennem.

- Oké – mosolygok rá. 

A zsebembe rakom a papírt, felveszem a kabátomat és a sálamat, aztán kilépek a házunkból. A csodás, hatalmas, kétemeletes, vadi új házunkból, amit öt hónapja vehettünk át. Apa szerint nemnormális dolog az, hogy egy családot a gyerek tart el. Erre azt mondtam neki, hogy mostanság elég sok nemnormális dolog történt velünk, mire elhallgatott. Muszáj volt tőle bocsánatot kérnem, mert nagyon megbántottam. Vagyis nem megbántottam, inkább szíven üthette a dolog. Elvégre nincs is annál nemnormálisabb dolog, mint hogy egy szülő a tévében nézze az egész országgal együtt, ahogy vadásznak a haldokló gyerekére - ráadásul semmit sem tehet érte, hogy megvédje.

A friss hó ropog a talpam alatt, minden bizonnyal ma éjszaka esett. Kemény az idei tél. Ez abból is látszik, hogy a Nap hetek óta ki sem látszik a terhes, sötét felhők mögül, és szinte minden este szakad a hó. Hatalmas, hófehér pelyhekben hullik a Tizenkettedik Körzetre. Szeretem nézni a hóesést, mert megnyugtat. Mikor éjszakánként felriadok, általában mindig kiülök az ablakom belső párkányára, és a pelyheket számolom. Most nem esik a hó, de a jéghideg, fehér anyag majd' a térdemig ér. Összehúzom az arcom előtt a sálat, és megszaporázom a lépteimet. A körzet közepén álló apró boltba igyekszem, vagyis az egyetlen helyre, ahol télen lehet gyümölcsöt kapni. Anya maga akart elmenni, de rávettem, hogy engedjen el engem, mert szeretnék sétálni egyet, és jó lenne, ha még utoljára kiszellőztethetném a fejemet. Holnap kezdődik a Győzelmi Körút, aminek én leszek a főszereplője. Holnap megérkezik majd Effie Trinket, a kapitóliumi kísérő, az előkészítő csapat, és Cinna is, a stylistom. Kicsípnek, aztán Katnisszel és velük együtt útra kelünk, hogy bejárjuk Panemet. Mindenhol bemutatnak majd engem, és az emberek szemébe kell néznem. Tudom, hogy mind azt fogják gondolni: miért ez a lány nyerte meg? Miért nem az én körzetemből való gyerek? A huszonhárom halott szülei utálnak, és talán ki is fogják mutatni az utálatukat, mikor végre a saját szemükkel is láthatnak. Azt hiszem, ettől félek a legjobban. Hogy az emberek meg fognak vetni. Legjobban persze azok a szülők, akiknek a gyerekei azért haltak meg, mert én életben vagyok. Huszonhárom nő és férfi... vagyis csak huszonkettő. Huszonkét nő és férfi, mert Maximusnak nem voltak szülei. Maximus Battleship volt az a fiú, aki szintén a Tizenkettedikből ment a Viadalra, velem együtt. Erős volt, mint a bivaly, és mindenkivel sikerült elhitetnie, hogy kemény is. Pedig nem volt az. Ugyanolyan törékeny és elkeseredett volt, mint mindannyian, csak álcázta az érzéseit – miattam. Azért tette, mert anya megkérte, hogy legyen erős. Szerinte akkor én is erős maradok majd, mert harcolni fogok, és nem fogom feladni - de persze Maxnak se rossz, ha felkészültnek látják a többiek. 

Anyának igaza lett, hiszen itt vagyok. De Max meghalt. Ott halt meg mellettem, mi maradtunk utoljára. Bárcsak nekem is lett volna annyi eszem, mint Katnissnek tavaly... Ő megtudta menteni Peetát, így mindketten élve hagyták el az arénát. De nekem azokban a pillanatokban még a hideg fejjel való gondolkodás is valóságos kínszenvedést jelentett, nem hogy még kitaláljak valamit, amivel megmenthetem magunkat. Tehát Maximus meghalt, elvérzett, én pedig ennek köszönhetően megnyertem a Viadalt. Miután hazajöttem, beletelt pár hétbe, mire képes voltam minden egyes apró részletet felidézni a történtekből. Hála a gyógyszereknek, ezt lassan sikerült kiküszöbölni, és ma már minden rémlik. Persze visszatér egyszer-kétszer az amnézia, de aztán visszaállnak a dolgok a régi kerékvágásba, és Sash Candel megint Sash Candel lesz. Vagy talán mégsem. Azt hiszem, én már sosem leszek az a gyáva, csöndes tizenöt éves, aki voltam a Viadal előtt. Abban az egy hónapban, amit a Kapitólium szemei előtt töltöttem, muszáj volt felnőnöm. Azóta tizenhat vagyok, most töltöttem be december nyolcadikán, de nem is ez az, ami igazán számít. Erősebb lettem, és annak is mutatom magam. Nem sírok, csak mikor senki sem látja. Egyedül a szobámban szeretek sírni, éjszaka. Ilyenkor csak bámulok ki az ablakon, és engedem, hogy a forró könnycseppek átmelengessék a bőrömet. Addig engedem, hogy folyjanak, míg meg nem érzem az ízüket. Ilyenkor mindig visszarángatom magamat a valóságba, ami mostanság egy cseppet azért jobb, mint a gondolataimban barangolni. Van egy dolog, amitől rettegek, bár nem mutatom ki. Senki se beszél róla, mert nem is tudják. A Viadal utolsó napján kaptam egy üzenetet a Játékmesterektől, miszerint Radler az első ember, akit miattam öl meg a Kapitólium. Ez pedig kétség kívül azt jelenti, hogy lesznek még. A többiek azért nem tudnak erről a dologról, mert kivágták az összefoglaló videóból, amit a Viadal után vetítettek le nekem, és élő adásban sem adták be. Ezt a félelmet meghagyta nekem a főváros, hogy egyedül cipeljem – én pedig túl gyáva vagyok hozzá, hogy bárkinek is beszéljek róla.