21. Fejezet - II. rész

Sziasztok!

Itt is vagyok a következő résszel, remélem, ez tetszeni fog, mert... hát, az előző részhez érkezett négy elment, és egy nem tetszett pipa. Mi volt a baj? Mert kommentet nem kaptam azzal kapcsolatban, hogy mi nem volt jó, csak valakik bepipálták. Kérlek, ha valami nem tetszik a történetben, akkor írjátok meg (ha nem publikus, akár emailben is), hogy tudjam korrigálni. Mert amíg nem érkezik magyarázat, addig kénytelen vagyok azt gondolni, hogy csak úgy "szórakozásból", vagy merő rosszindulatból pipálgat valaki. Sajnos van egy ilyen undorító hátránya az internetnek... Ha ehhez a részhez, vagy a következőekhez is érkezik majd nem tetszett vagy elment pipa és nem lesz magyarázat, akkor le fogom venni azt a két lehetőséget, mert nem akarok azon agyalni, hogy vajon mi nem volt jó, és semmi kedvem a rosszindulatú emberkék miatt stresszelni magam.

*sóhajt* Oké, akkor most ezek után itt az új részlet, remélem, tetszeni fog. :) Köszönöm nektek a kattintásokat és azt, hogy mindig itt vagytok! <3

Üdv,

Dorine

_____________________________________

Iszom egy kis vizet, aztán a nyakamig húzom a takarót, és bámulok ki a fejemből. Még mindig nem merem lehunyni a szemeimet. Még mindig félek attól, hogy a reggel történteket fogom magam előtt látni. Csak vívódom magamban, és azon agyalok, hogy vajon mi vár rám holnap. Lehet, hogy ma alszom utoljára? A gondolatra kiráz a hideg. Rajtam kívül még Radler, Maximus, és Athena van életben. Kizárt, hogy én nyerjem meg a Viadalt... Pedig elhatároztam magamban, hogy így lesz. Úgy látszik, mégsem. Elhagyott a remény. 

Végül csak lecsukom a szemeimet, de azonnal ki is nyitom őket, mert beigazolódni látszik a sejtésem. Janát látom, aki a kezemet szorongatja, aztán Smirket, aki kirohan a bokorból. Nem segített a vetítés. Kapkodni kezdem a levegőt, és próbálom összeszedni magam. Lehet, hogy semmi értelme. Most már lehet, hogy széteshetek. Szerencsére Radler máshogy gondolja a dolgot, mert óvatosan átkarolja a vállamat, és magához húz.

- Nem tudsz aludni? - kérdezi kedvesen.

- Nem – válaszolom. A leheletem meglátszik a sötétben.

- Mire gondolsz?

- Janára, meg a holnapra. Hogy mi lesz holnap.

- Ne aggódj. Minden rendben lesz. - Radler hangja nyugodt, és a karján keresztül hozzám is elér ez a nyugodtság. Egy kicsit enyhül az idegességem. Jó mélyeket lélegzem, de már sokkal lassabban és kiegyensúlyozottabban. - Van kedved beszélgetni? - suttogja.

- Te sem tudsz aludni? - kérdezek vissza.

- Nem.

- Akkor beszélhetünk.

Eltelik egy pár néma másodperc, aztán ellazítom a nyakamat, és engedem, hogy Radler karja megtámassza a fejemet. A csillagos eget bámulom, míg a hangját hallgatom.

- Szerintem jó lenne, ha tudnád, hogy mi történt Smirkkel, de nem a legjobb esti mese, az biztos.

- Szeretném tudni – bólintok egy aprót.

- Nem tudom pontosan az egész történetet, de annyit igen, hogy egy éve, miután Katniss és Peeta kijött az arénából, megpróbáltak megszökni... ő, meg a családja. Az öccse és a szülei. Az erdőbe menekültek, de a Békeőrök hamar utolérték őket, és a két gyerek szeme láttára ölték meg a szülőket. Smirkkel és az öccsével is végezni akartak, de az anyjuk addig könyörgött, míg végül elengedték őket. Valahogy visszakeveredtek a körzetbe, aztán ott éltek. Mivel éheztek, gyakran járták a várost, hogy szerezzenek valami kaját, és egy ilyen alkalommal egy csapat Békeőr egyszerűen megölte az öccsét. Smirk végignézte, és próbált ellenállni, de... nem sikerült neki.

- Innen vannak a hegek? - kérdezem. A hátamon futkározik a hideg, de egyre álmosabb leszek.

- Igen. Smirk tovább élt a Tizenegyesben, aztán meg kihúzták az Aratáson. Gondolhatod, mennyire volt véletlen.

- Honnan tudod te mindezt? - motyogom félálomban. Érzem, hogy Radler kisöpör egy tincset a homlokomból, aztán puszit nyom a fejem búbjára.

- Csak tudom, és kész.

Csodálatos nyugalom árad szét az egész testemben, és abban a pillanatban el is alszom. Tökéletesen megbízom Radlerben. Egyszerűen nem félek attól, hogy esetleg éjszaka szándékozik megölni. Tudom, hogy bármi történjék is, ő sosem tenne ilyet.

Másnap reggel arra ébredek, hogy csupa víz, és jég hideg az arcom. Ásítok egyet, aztán a takaróval megtörlöm a homlokomat, és megdörzsölöm a füleimet. Furcsa, hogy ilyen hideg van, mert ketten melegítjük a pokrócot, így a hőnek is kétszer akkorának kellene lennie. Átfordulok a másik oldalamra, és abban a pillanatban fel is ülök. Halálos rémület árad szét bennem, ugyanis Radler sehol sincsen. A helyén csak átlátszó dobozokba csomagolt ételek vannak, és a kilapított moha.

- Radler! - kiáltom, de a következő pillanatban a számra tapasztom a kezemet, és inkább hallgatok. Lehet, hogy van valaki a közelben, és így könnyen rám fog találni.

Lerúgom magamról a takarót, lábra állok, és megpróbálok tisztán gondolkodni. A hideg levegő azonnal bekúszik a pulóverem alá, és ahogy a bőrömbe markol, megborzongok. Valami azt súgja, hogy Radler nem ok nélkül ment el. Nem akart szembenézni azzal, amit a Kapitólium rá akar kényszeríteni, vagyis, hogy már csak négyen vagyunk, és meg kell ölnie ahhoz, hogy győzzön. 

Hirtelen borzasztóan megfájdul a fejem, és szédülni kezdek, így gyorsan letérdelek a földre, és a halántékomat nyomogatva bámulom a mohát. Tudom, hogy minél gyorsabban el kell tűnnöm innen, mert ha minden igaz, akkor nem tart sokáig a nappal, és ezen kívül még ezer meg ezer csapda várhat rám a fináléban, de annyira hasogat a fejem, hogy képtelen vagyok felállni. Egyre jobban szédülök, ettől pedig megrémülök. Ha most egy kiválasztott rám találna, akkor biztos, hogy nem úsznám meg a dolgot. Athena hidegvérrel végezne velem (és még élvezné is), Radlertől talán kegyelmet kapnék, Maximus pedig... Nem is tudom, hogy ő mit csinálna. Egyszer már megmentette az életemet, így nem valószínű, hogy ismét megtenné.

Ajánló

"Rhodé 17 éves. Sok dolgot tud szüleiről öccsével, Gavinnel, de rengeteget nem tud. Az egyre izzó, égető érzés a hatalmába keríti: a kíváncsiság. Meg akarja tudni a múltat. Akár jó, akár rossz.

Ezért hát elindul, még ő maga se tudja, hogy hova, de elindul. És hogy mi sül ki belőle...? Bele se gondol, hogy hatalmas veszély is fenyegetheti? Hogy a Viadala megszüntetése óta nem lett jobb a világ? Hogy az új generáció is ugyanazon szellemmel születik, mint az előző?"

Sziasztok!

Amint láthatjátok, nem a következő résszel érkeztem meg máris, hanem valami egészen mással. Egy kedves barátnőm létrehozott a napokban egy blogot a saját történetével, ami szintén az Éhezők Viadala továbbírása, egy fanfiction. A sztori időben az utolsó könyv után játszódik, amikor Katniss és Peeta gyerekei már egy kicsit nagyobbak, és nyughatatlan lányuk, Rhodé úgy dönt, elindul és kideríti, mi áll szülei furcsa viselkedése hátterében. Eddig még csak egy rész van fent, de engem megfogott, remélem, ti is beleolvastok! 

Íme, egy kis ízelítő: 

"Anyu és apu még nem tudják, de el akarok menni. Először a Kapitóliumba. Bár már a körzetek se elhanyagoltak, szépen megy minden, mégis a Kapitólium a feje mindennek, a központ.

Apára gondolok. Annyira szeret, hogy azt nem lehet megfogalmazni. Mintha nem is ember, nem csupán a lánya, hanem valami egészen más lény volnék. Valami csodálatos. Mindig mondja, hogy olyan vagy, mint édesanyád. Nagyon tetszik apában az is, hogy ennyi év után még mindig ugyanolyan szerelmes anyába. Én is majd egy ilyen embert szeretnék megismerni!

Anya kicsit más. Kevesebbet beszél, de akkor őszintén, érthetően. Már Gavin és én is tudjuk, hogy részt vettek a viadalon. És hogy volt egy lázadás, és a ügyességük miatt kaptak kitüntetést. Ennyit tudunk. Senki más nem beszél erről. Mintha anya mindenkivel egyeztetett volna, hogy ez maradjon titok."

A blogot IDE kattintva érhetitek el!

21. Fejezet - I. rész

Kedves Olvasóim!

Mire ti megkapjátok ezt a fejezetet, én már minden bizonnyal a Békéscsabai Kolbászfesztiválon barangolok valahol... De jó. Minden évben kimegyünk, pedig szerintem nem olyan izgi. Na mindegy, csak el kellett valahogy kezdenem a bejegyzést. :P Viszont köszönöm nektek a 19.000 kattintást, a 15 pipát, és a 4 kommentet! <33

Jó olvasást,

Dorine Osteen

__________________________________

Leülünk a fa tövébe, és nekilátok, hogy ellássam a sebét. Leveszem a kabátomat – vagyis azt, ami maradt belőle -, átcsatolom a fecsegőposzátás kitűzőt a pulóveremre, aztán vizet öntök egy darab mohára, és miután a fiú is megszabadult a felsőjétől, átadom neki, hogy tisztítsa le vele a vágást. Aztán bekötöm a kabátommal, Radler visszaveszi a pulóverét, és máris indulásra készek vagyunk. Semmi kedvem elmenni, de mivel megígértem neki, nem ellenkezem.

- Hová megyünk? - szegezem neki a kérdést.

- A hegyekbe – hangzik a válasz. A hegyekbe. Nem is emlékszem már, hogy mikor voltam ott utoljára.

- És miért? A játékmesterek úgyis nemsokára össze akarnak majd terelni minket. - Végigfut a hátamon a hideg, de megacélozom a tekintetemet, és megejtek egy halvány, távolba révedő mosolyt. Nem fogom megadni a kintieknek azt az örömöt, hogy lássák az arcomon a rettegést.

- Pont ezért – bólint Radler. Nem értem, mit ért ez alatt, de nem kérdezek többet. 

Csöndesen baktatunk egymás mellett. Folyamatosan a dalom szövegét darálom magamban, és a fákat bámulom. Nyitva tartom a szemeimet, mert attól félek, hogy ha lecsuknám őket, akkor csak a vérben úszó, rettegő Janát látnám, aki könyörög nekem, hogy maradja vele, míg elmegy. Nem így akarok rá emlékezni... Ő számomra az a lány, aki képes volt megőrizni a jókedvét, és aki kiállt mellettem az első napon a Kiképzőközpontban. A bátor, talpraesett Jana, akinek még a vezetéknevét se tudom. Ő már az első pillanattól fogva a bizalmába fogadott, és azt szerette volna, ha szövetségre lépek vele. A fejemben cikáznak a gondolatok, így természetesen Smirk is eszembe jut. Nem én okoztam a halálát, hanem Radler kilőtt nyila, de akkor is átjár a bűntudat, mikor rá gondolok. Ha valaki, akkor Smirk aztán semmiről sem tehetett. Ő is csak egy kiszolgáltatott tizenéves volt, akit rákényszerítettek az ölésre. Megölte a barátnőmet... Akárhogyan, de ettől a gondolattól ismét könnyek szöknek a szemeimbe. Ökölbe szorítom a kezeimet, és kényszerítem magam, hogy másra gondoljak. Keserves harcok árán ugyan, de a további órákban sikerül másra terelnem a figyelmemet. Fecsegőposzátákat keresgélek az ágak között, és ahogy haladunk felfelé az emelkedőn, egyre többet látok. Az egyetlen baj az, hogy három óra múlva sötétedni kezd. Gyanúsan korán van a dolog, de hát ez már a Viadal vége, szóval semmin sem lepődöm meg. A gyomrom ugyan görcsben van az eshetőségek miatt, de minden olyan nyugodt és csöndes, hogy nem nagyon hiszem, hogy a játékmesterek akármit is terveznének mára. Persze ki tudja.

- Itt már jó lesz, nem? - nézek Radlerre, aki erre megáll, sóhajt egyet, és körbenéz.

- Fogjuk rá. Mennyi az idő? - kérdezi.

Megnézem az órámat, de a döbbenettől csak pár másodperc múlva tudok megszólalni. - Este hét.

- Micsoda? - szaladnak össze a fiú szemöldökei. Bólintok egyet, és bizonyítékképpen odanyomom az orra alá az órámat.

- Este hét – ismétlem el az időpontot.

- Kizárt, hogy ilyen gyorsan eltelt volna egy nap – rázza a fejét, miközben gyanakodva méregeti a fákat.

- Szerintem a játékmesterek keze van a dologban – húzom össze a szemeimet. Minden bizonnyal így van, hiszen az én órám is este hetet mutat, és azt a játékmesterek rakták az arénába.

- Valószínű – suttogja Radler.

- Ez itt már a vége. Azt akarják, hogy minél hamarabb befejeződjön a Viadal.

- A vége – visszhangozza a szavaimat.

Úgy döntünk, hogy még megyünk egy kicsit feljebb, aztán végül mikor találunk egy bokrokkal borított területet, letelepszünk. Szerintem nem biztonságos egy fán, Radler szerint pedig a föld a veszélyes, de végül enged nekem, és idelent maradunk. Bevackoljuk magunkat a puha levelű cserjék közé, és mire betakarom mindkettőnket a takaróval, aztán Radler elővesz egy dobozt a táskájából a vacsoránkkal, már teljesen sötét van. Csendesen falatozunk, és közben hallgatózunk is. Közben lemegy a vetítés, és míg a himnuszt hallgatom, azon agyalok, hogy felnézzek-e, vagy sem. Jó lenne még egyszer utoljára látni Janát, és talán akkor nem úgy égne bele az emlékezetembe, mint egy rettegő, könyörgő, vérbe fagyott lány. Végül aztán feltekintek az égre. Mikor meglátom az arcát, könnyek szöknek a szemeimbe, de most nem törlöm le őket. Senki nem látja, hogy sírok. Elmorzsolok pár cseppet, aztán megtörlöm az arcomat, és míg Jana mosolygós szemei engem néznek, gyorsan ismét a kajámra koncentrálok. Smirket nem nézem meg. Pedig megérdemelné. Talán.  

20. Fejezet - V. rész

Sziasztok!

Meghoztam a következő részt, remélem, mindenki várta már. :3 Köszönöm a visszajelzéseket, amiket tőletek kapok, lassan elérjük a 19.000 kattintást!! Szuperek vagytok mind, még egyszer köszönöm! <3

Dorine Osteen

_______________________________

- Ne! Ne! - Előrántom a késemet, és egyetlen hatalmas lépéssel Smirk hátába vágom a fegyvert. A teste rám esik, mire zihálva lelököm magamról, és elterülök a fűben. Jana felé kúszom, aki a mohát markolja. Mikor odaérek hozzá, egy nyílvessző repül el a fejem fölött, aztán eldördül egy ágyú. Smirk halott. - Jana! - Reszkető kezekkel nyúlok a hatalmas, mély vágás felé a nyakán, de még mielőtt elérném, visszarántom a kezemet, és inkább rákulcsolom az ujjaimat az övéire. - Jana...

- Fájni fog? - kérdezi reszkető ajkakkal. A szemiben határtalan, mély, kegyetlen fájdalom ül. Forró könnycseppek gördülnek le a halántékán és landolnak a vérében, amit elkezdett beinni a moha. - Fájni fog? - Egyenesen rám néz, én pedig nem tudom, mit mondjak a kétségbeesett rettegéstől, amit rajta látok. Nehéz  lenne azt mondani hogy nem, miközben én majd' megőrülök a fájdalomtól, amit amiatt érzek, hogy tudom: már csak percei vannak hátra.

- Micsoda? - kérdezem a könnyeim között. Talán így könnyebb. A kezét simogatom, és próbálom visszatartani a könnyeimet.

- Míg elmegyek... Fájni fog? - Jana hangja elcsuklik, belőlem pedig kitör a zokogás, ahogy megérzem magam mellett Radlert. Csak egy fél pillantást vetek rá, aztán ismét a szövetségesemre nézek, és közelebb húzódom hozzá.

- Dehogy fog – rázom meg a fejemet. - Dehogy fog... - Arra gondolok, hogy vajon Jana családja mit érez most. Biztos vagyok benne, hogy a Kapitólium minket mutat ezekben a percekben. A szülei, a testvérei, a barátai, az összes rokona... Nyelek egyet, mikor eszembe jut a saját családom. Átfut a fejemen, hogy ezt a kapitóliumiak is látják. Cinna, Riki, Effie, de ott van még Haymitch és Katniss is. Katniss szinte ugyanígy vesztette el Rutát.

- Maradj itt velem addig, jó? - hallom meg Jana halk hangját. Megszorítja a kezemet, és a tekintetével szinte könyörög. 

Kisimítok egy világosbarna tincset a homlokából, és bólintok. - Jó.

Aztán csak ülök mellette, ömlenek a könnyeim, és tehetetlenül számolom a másodperceket. Jana szempillái lassan összezáródnak, mire kapkodni kezdem a levegőt. Kétségbeesetten próbálok keresni valamit, amivel itt tarthatom, de nem találok semmit. A bensőmben forr a düh és a szomorúság, azonban tudom, hogy tehetetlen vagyok. Ahogy meghallom az ágyú hangját, összerezzenek. Szinte tudat nélkül az ajkaimhoz érintem bal kezem három középső ujját, aztán kinyújtom a karomat, és rádőlök Jana mellkasára. Már nem emelkedik, mert elment. Csak folynak a könnyeim, rázkódnak a vállaim, és hangosan sírok. Senki sem akadályozhat meg abban, hogy úgy gyászoljam meg Janát, ahogy akarom. 

Addig siratom, míg végül elfogynak a könnyeim, és felülök. Békés, kisimult arcát nézem, és egy hajtincsével babrálok. Nem hiszem el, hogy meghalt. Pedig így van. 

Egyszer csak valaki megérinti a vállamat, mire oldalra fordulok. Radler az. Itt ül mellettem, és a szemeiben olyasmi fájdalom bujkál, mint amit tegnap láttam bennük. A fiú magához húz, aztán átölel. Bevackolom magam a karjai közé, mintha ez bármitől is megvédene.

- El kell mennünk innen – suttogja.

- Most megtehetnéd - bukik ki belőlem.

- Micsodát?

- Végezhetnél velem, és akkor megnyerhetnéd a Viadalt.

- Gyere, menjünk. - Radler úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam. Eltol magától, de a kezemet nem engedi el. Lecsatolja Janáról az övét a késekkel, aztán elkezd húzni felfelé, mire felállok, és az ujjaim kicsúsznak Jana hideg markából. 

Felveszem a táskákat, aztán – mivel a fiú nem enged el – elindulok Radler után. Nem nézek vissza. Se Janára, se Smirkre. Csak szorongatom a táskát, és próbálom visszatartani a könnyeimet, amik ismét szeretnének előtörni. Vajon a nézők most telibe engem látnak? Gondolom igen, bár ezt sosem fogom megtudni. Gyorsan letörlöm a szemeimet a pulóverem ujjával, és felszegett állal lépkedek Radler után. 

Jó messzire megyünk, aztán mikor meghalljuk a légpárnás zúgását, ami elszállítja a holttesteket, megállunk. A fiú a repülőt bámulja, de én nem nézek arrafelé. Nem akarom látni, hogy mi történik Janával. Semmire se vagyok kíváncsi. Állok egy fa mellett, és a földet bámulom. Vajon Radler meddig akar még várni a megölésemmel? Elvégre... miért is halogatná? Hiszen egyértelmű, hogy semmi esélyem ellene. Akkor végez velem, amikor csak akar. 

Mikor felém fordul és magamon érzem a tekintetét, hunyorogva ránézek. Egy hosszú pillanatig bámulunk bele egymás szemébe, aztán Radler arca megfeszül, és elkapja a tekintetét. - Itt nem maradhatunk – mondja hidegen.

- El kéne válnunk – suttogom. Szeretnék erősnek mutatkozni, de semmi értelme, és amúgy sincsen hozzá elég akaraterőm.

- Majd elválunk. - Radler a homlokához emeli a kezét, és körbenéz. Még csak most látom, hogy a jobb keze alig tartja az íjat.

- El kell látni a karodat. - Felé nyúlok, és mikor hozzáérek a véres ruhához, a fiú elfordul. Úgy tesz, mintha éppen eszébe jutott volna valami, de én tudom, hogy csak nem akarja megmutatni a sebét. Nem hagyom annyiban a dolgot. - El fog fertőződni. - Elé állok, aztán előveszem a vizemet, és megragadom a csuklóját. 

Ismét találkozik a tekintetünk.

 - Teljesen mindegy, nem?

- Nem.

- Tovább kell mennünk.

- Ellátom a karodat, aztán mehetünk. - Megfeszítem az állkapcsomat, mire Radler hirtelen megadja magát.

- Rendben.  

20. Fejezet - IV. rész

Sziasztok!

Egy újabb kellemes, langyos őszi kora estén megérkezett a következő rész. Ez annyit jelent, hogy egy apró lépéssel közelebb kerültünk a történet végéhez... Remélem - és ez most furcsa lesz - titeket is legalább olyan szomorúan érint ez a hír, mint engem! De most komolyan, ha belegondolok, mennyi örömet, izgalmat és fájdalmat okozott írni ezt a történetet, aztán milyen jó volt, hogy összejött egy kis csapat, akik mindig olvassák a sztorit - és ezt ezennel meg is köszönöm -, komolyan belesajdul a szívem. Bárcsak örökké tarthatna a blog! 

Ami pedig a részt illeti, különleges... Mindenki döntse el magának, hogy miért. Valamint van benne egy jelenet, amit megtaláltok az Éhezők Viadalában is. Na ki jön rá, hogy melyik? :)

Kívánok jó olvasást és sok izgalmat: Dorine Osteen <3

____________________________________________

"Where are you?

                          Are you safe?"

- Nem tehetsz róla – nézek a szemeibe. 

Összeszaladnak a szemöldökei, megvonaglik az arca, és elfordítja a tekintetét. Úgy néz ki, mintha éppen azt méregetné, hogy higgyen-e nekem, vagy ne. Szó nélkül közelebb csusszanok hozzá, aztán óvatosan átölelem. 

- Egyikünk se tehet arról, ami itt történik – suttogom. Aztán lehunyom a szemeimet, és megadom magam a mai nap hátralevő részének. Felőlem aztán bármi történhet. 

Úgy tíz percig nem történik semmi, aztán egyszer csak Radler eltol magától, és a fának dől. Nem néz rám, nem mond semmit. Csak oldalra fordított fejjel bámul lefelé, és ez megrémiszt. Hátrébb húzódom, és a nyakamig húzom a takarót. Egy darabig csak nézem őt, aztán lassan lecsukódnak a szemhéjaim, majd édes, mély álomba merülök.

Másnap reggel egy napsugár ébreszt. Elég élettelen, fakó és gyenge, de azért napsugár. Hideg van: ahogy kinyitom a szemeimet, látom a leheletemet a levegőben. Körbenézek, és még csak most látom, hogy milyen magasan is vagyunk. Körülbelül hat-hét méter lehet. Radler velem szemben ül, és engem néz. Kifejezéstelen arcáról eszembe jut a tegnap este, és elönt egy elég fura, kellemetlen érzés.

- Szia – suttogom.

- Szia – suttogja vissza.

- Jó reggelt! - Jana élénk hangja segít abban, hogy ne nézzek a fiúra, és rá tudjam magam venni, hogy csináljak is valamit.

- Neked is – mosolygok le rá. Ahogy így elnézem, ő egy alattunk lévő ágon töltötte az éjszakát. 

 Meglóbálom a lábaimat, hogy visszatérjen beléjük az élet, mire legnagyobb meglepetésemre Radler is összeszedi magát. Feltekerem a takarót, és megpróbálom nem kimutatni, hogy majd' megfagyok. Valamiért úgy érzem, hogy ez most nem természetes hideg.

- Láttam arrébb egy pár áfonya bokrot – bök Jana a fa mellé a fejével. - Tudom, hogy van kajánk, de azért egy kis friss áfonya nem lenne rossz reggeli, nem? - Meg se várja a válaszomat, már mászik is le. Mikor már csak úgy egy méter van hátra, leugrik a mohára, ledobja a táskáját a fa tövébe, és felnéz ránk.

- Légy óvatos, jó? - Összeszaladnak a szemöldökeim, de ő csak ásít egyet, és bólint.

- Oké! Maximum negyed óra, és itt vagyok!

- Nem lenne jó, ha vele mennénk? - nézek Radlerre, aztán ismét Janára terelődik a tekintetem, és egészen addig követem, ameddig csak tudom.

- De, talán jó lenne – mondja a fiú. 

További szavak nélkül is megegyezünk abban, hogy összeszedjük a holminkat, és Jana után indulunk. Elvégre szövetségesek vagyunk. Egyelőre... A gondolattól, hogy a szövetségünk minden bizonnyal már nem tart valami sokáig, és hogy én vagyok az utolsó, akinek az életben maradt hat kiválasztottból van esélye megnyerni ezt a Viadalt, megfájdul a gyomrom. Hogy elvonjam a figyelmemet ezekről az idegesítő gondolatokról, megfogom a fa törzsét, és lassan leereszkedem. Lent megvárom Radlert, aztán felkapom a hátamra a táskámat, megfogom Janáét is, és elindulok a bokrok közé.

- Jó nagyok ezek az áfonyák – simítok végig egy ágat, ami roskadozik a hatalmas, kékes gyümölcsök súlya alatt.

- Talán túlságosan is – bólint Radler, aztán letép két szemet, és az egyiket felém dobja. - Boldog Viadalt – mosolyodik el. Lehajolok, és elkapom a számmal.

- És sose hagyjon el a remény! - Keserűen elnevetem magam, aztán ahogy Radler is bekap egy áfonyát, sóhajtok egyet. - Hol van már ez a lány? - kérdezem összevont szemöldökökkel. Kicsit kezdek ideges lenni, de felveszem a maszkomat, és úgy teszek, mint aki teljesen nyugodt. Radler mellém áll, és a homlokát ráncolva megvakarja az állát. Ahogy felemeli a jobb karját, meglátok rajta valami pirosat. - Te jó ég! - kiáltok fel. - Mi történt a válladdal?!

A fiú vet egy pillantást a sebére, aztán semmitmondóan rám mosolyog. - Semmiség.

- Azért nem néz ki olyan semmiségnek! - Kinyitom a táskámat, és előveszem a vizemet. - Le sincsen mosva, simán elfertőződhet! - Elkezdem lecsavarni a palackom tetejét, de Radler kiveszi a kezemből, és visszadobja a táskámba.

- Jól vagyok, Sash.

Összehúzott szemekkel nézek fel rá, mire ő csak mosolyog, aztán felsóhajt, és elnéz a távolba. - Inkább keressük meg Janát, még mielőtt más találja meg.

Összerezzenek, ahogy elindul, és egy nyílvesszőt helyez az íja idegére. Még mielőtt más találja meg. Kiráz a hideg, ezért gyorsan Radler után futok.

- Gondolod, hogy mások is lehetnek a közelben? - kérdezem suttogva, miközben a késemre helyezem a kezemet. Egy kicsit remeg a hangom az idegességtől, ezért örülök, hogy nem kell hangosan beszélnem.

- Meglehet – suttogja vissza, majd oldalra tol egy kiálló ágat. Egyre jobban parázok ettől a hirtelen óvatosságtól. - Elvégre nem vagyunk olyan messze a Bőségszarutól.

Nem válaszolok, csak bólintok egyet, és egészen rásimítom a kézfejemet a késem nyelére. Még vagy két percig bolyongunk a bokrok között, mire végre megtaláljuk Janát. Mikor meglátom, hogy egy áfonyacserje tövénél guggol, és éppen a markába szed egy tucat bogyót, hatalmasat sóhajtok, és úgy érzem, mintha egy valódi kő esne le a szívemről.

- Csak hogy meg vagy! - eresztem le a karomat. Jana annyira meglepődik a hangomtól, hogy fenékre ül, és az összes áfonyát kiejti a kezéből.

- Hé! - néz rám tettetett felháborodással. - Most kezdhetem előröl!

- Soha többet ne csinálj ilyet – szegezem neki a mutatóujjamat, mire megforgatja a szemeit, és feltápászkodik a földről.

- Soha többet ne szedjek áfonyát? Oké, nem fogok... - Jana szórakozottan felnevet, aztán elindul felém. 

Felé nyújtom a karomat, hogy oda adjam neki a táskáját, de úgy csinál, mintha észre se venné. Beletörli áfonyás kezeit a nadrágjába, aztán az égre néz. A következő pillanatban megreccsen egy ág, aztán egy test ront elő a Jana mögötti bokorból. Minden olyan gyorsan történik. Én megdermedek a döbbenettől, Jana felsikolt aztán a földre rogyik, és a következő dolog, amit felfogok, az az, hogy ordítok.