Mikor legközelebb
kinyitom a szemem, valami pittyeg mellettem. Folyamatosan,
másodpercről másodpercre. Idegesít. Minden egyes pittyegésnél
úgy érzem, beszakad a dobhártyám. Kicsit hányingerem is van.
Először nem tudom, hol vagyok, de aztán lassan leesik, hogy még
mindig a szobámban. Vagyis a Kiképzőközpontban, vagyis a
Kapitóliumban. Vagyis még három nap, és az arénában. Részt
veszek a hetvenötödik Éhezők Viadalán. Egy pillanatra lehunyom a
szemeimet, de aztán maguktól felpattannak, és oldalra fordítom a
fejem. Igen, ez kétség kívül a szobám. Kint éppen lemegy a Nap,
s a vöröses fény megcsillan a falakat borító csillámporon. A
szobában egyre kevesebb lesz a fény, s ahogy a lámpa hirtelen
felkapcsol és lassan betölti a helységet egyre erősödő
fényével, észreveszem, hogy nem messze az ágyamtól egy lány
álldogál. Leszegett fejjel bámulja a padlót. Gyönyörű, vörös
haja van, és fehér tunikát visel. Hirtelen bevillan előttem egy
kép: egy Békeőr felpofoz egy ugyan ilyen ruhába öltözött nőt,
aztán ráordít, hogy takarodjon. Ez a lány egy Avox, fut át
az agyamon. A felismeréstől aztán minden eszembe jut. Hogy
összekaptam Haymitch Abernatyvel, hogy bőgve a szobámba rohantam,
és hogy keresztül ütöttem Snow arcképét, aztán kivágtam a
szobám ablakán. Rémület árad szét az egész testemben. Katniss
hangját hallom: "Ja, és Sash, vigyázz, hogy mit csinálsz.
Minden lépésünket figyelik." Látták. Mindent láttak.
Megsértettem Panem elnökét, és ezért egészen biztos, hogy
büntetést kaptam. Reszketni, és kétségbeesetten harapdálni
kezdek. Fájdalom árad szét a nyelvemben, ahogy elsőre eltalálom.
Olyan ideges vagyok, hogy a harapás erejétől egy pillanat múlva
megérzem a vér ízét, de nem érdekel. Örömömben,
megkönnyebbülésemben és fájdalmamban felsóhajtok. Az Avox lány
felkapja a fejét, majd mikor meglátja, hogy ébren vagyok, mintha
egy másodpercre elmosolyodna, aztán kisiet a szobámból. Nem
érdekel, hogy hová megy, vagy hogy egyáltalán miért volt itt.
Csak az érdekel, hogy megvan a nyelvem. Nem vágták ki. Nem
csináltak belőlem szolgát. Nem vagyok Avox. Egy pillanatig
csak bámulom a falat, aztán azon kezdek agyalni, hogy mi pittyeg.
Kicsit feljebb emelem a fejem, és egyből meglátom, hogy mi az. Egy
vasállvány van az ágyam mellett. Infúziós tasak lóg le róla,
és a gép valami átlátszó löttyöt csepegtet a csőbe, ami aztán
befut a takaróm alá. Megmozgatom a kezemet. Kiráz a hideg, mikor
megérzem, hogy valami bele van szúrva a könyökhajlatomba, és
kényszer érzek rá, hogy kitépjem, de leküzdöm magamban.
Helyette figyelem a cseppeket, és hallgatom a monoton pittyegést.
Aztán valami mást is hallgatok. Nem akarom hallgatni, mert ismét
egyből elönt tőle a félelem, de egyre hangosabb lesz. Megvan a
nyelvem, és nem büntettek meg. Még. Lehetséges lenne, hogy ez a
magyarázat? Elvégre annak, aki kivágja az ablakon az elnök képét
- és még lyukat is üt az arcára -, elég komoly büntetés járna.
Aztán rájövök. Azért van még meg a nyelvem, és azért kapom az
infúziót, hogy minél hamarabb magamhoz térjek. Ez itt nem egy
kórház, ahol fájdalom nélkül akarják elintézni a beavatkozást.
Ez itt a Kapitólium. Ezek azt akarják, hogy ébren legyek,
mikor kivágják a nyelvemet. Igen. Az a vörös hajú lány azért ment
el, hogy hívja az orvosokat meg a Békeőröket, akik majd az ágyhoz
láncolnak. Egyre közelebb érnek, én pedig megpróbálok felülni.
Az agyamban egyetlen dolog zakatol: el kell tűnnöm. Minél előbb.
Gyorsan kirajzolom magamban, hogy merre tudnék elmenekülni. Talán
ha kitépném a karomból az infúziót, a tű lehetne fegyver.
Felállnék, aztán mikor ideérnek a dokik meg a Békeőrök,
nekik rontanék. Nincs több időm. Benyúlok a bal kezemmel a takaró
alá, összeszorítom a fogaimat, és a tövénél megmarkolom a
csövet. Kitágult pupillákkal figyelem az ajtót, miközben
magamban visszaszámolok. Egy... kettő... három. Katniss! Az utolsó
pillanatban engedem el a csövet, de még így is belerántok egy
kicsit, mire fájdalom árad szét a hajlatomban. Ahogy Katniss belép
a szobámba, feszülten figyelek. Várom, hogy mikor jönnek utána
az orvosok vagy a Békeőrök. Lehet, hogy azért hozták ide, hogy
végignézze, ahogy kivágják a nyelvemet? Elvégre ő a mentorom.
Neki kellett volna megakadályoznia, hogy megsértsem Snow elnök
személyét. De Katniss-t csak az Avox lány követi, aki megáll az
ajtóban, és ismét a földnek szegezi a tekintetét. A mentorom
odasétál az ágyamhoz, majd leül egy székre, ami oda volt
készítve. Észre se vettem eddig. A kezem megállapodik a hasamon,
és Katniss-re nézek. Arca aggodalmasnak tűnik.
- Jobban vagy? -
kérdi.
- Fogjuk rá –
suttogom, mert tudom, hogy a hangom remeg az előző pillanatoktól.
Az adrenalin még mindig ott lüktet az ereimben.
- Mindenkire
ráhoztad a frászt – mondja Katniss. Elfordítom a fejem.
Egyáltalán nem akarok most ilyesmiről beszélni, de tudom, hogy
elkerülhetetlen. Nem válaszolok, csak hallgatom a hangokat. Pitty,
pitty. Pitty, pitty. - Megtaláltam a földön a képet –
folytatja. Erre aztán megint ránézek, és nyelek egyet. - Sash,
ez...
- Voltak itt a
Békeőrök? - vágok a szavába, mire megrázza a fejét.
- Nem. Pedig
vártuk őket. Azt hittük, elvisznek. - Katniss felsóhajt, aztán
kinéz az ablakon. A haja oldalra van fonva, és tisztára úgy néz
ki, mint mikor tavaly az arénában volt. - Mindnyájunkat.
Kiráz a hideg.
Mindnyájunkat. Az én hülyeségem miatt az egész csapatból
Avoxot csinálhatnak... Peetából. Katniss-ből. Effie-ből.
Haymitch-ből. Cinnából. Portiából... És persze Maximus-ból is,
rólam már nem is beszélve.
- Sajnálom – suttogom. Érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek. Olyan ostoba vagyok! És olyan gyerekes... Haymitch-nek igaza volt. Tényleg meg kell tanulnom elfogadni a véleményeket, mert nem fogom sokáig húzni. Annyira szánalmasnak érzem magam. Tuti, hogy így nem leszek képes a többiek szeme elé kerülni. - Én nem akartam, hogy ez... – Nem tudom befejezni, mert potyogni kezdenek a könnyeim. Katniss benyúl a takaróm alá, megfogja az infúziós kezemet, és kihúzza. Az egész szituáció olyan, mintha a mentorom most a nővérem lenne, aki megvigasztalja a buta kishúgát, és elmagyarázza neki, hogy úgy semmit sem lehet megoldani, ha a haragunkra hagyatkozunk.
- Sajnálom – suttogom. Érzem, hogy a szemeimbe könnyek gyűlnek. Olyan ostoba vagyok! És olyan gyerekes... Haymitch-nek igaza volt. Tényleg meg kell tanulnom elfogadni a véleményeket, mert nem fogom sokáig húzni. Annyira szánalmasnak érzem magam. Tuti, hogy így nem leszek képes a többiek szeme elé kerülni. - Én nem akartam, hogy ez... – Nem tudom befejezni, mert potyogni kezdenek a könnyeim. Katniss benyúl a takaróm alá, megfogja az infúziós kezemet, és kihúzza. Az egész szituáció olyan, mintha a mentorom most a nővérem lenne, aki megvigasztalja a buta kishúgát, és elmagyarázza neki, hogy úgy semmit sem lehet megoldani, ha a haragunkra hagyatkozunk.
Hűha szegény Sash:( Én őszintén megértem hogy már betelt neki a pohár Haymitchel Snow elnökkel meg hát az egész Kapitóliummal meg a Viadallal. Sőt ilyen helyzetben talán én is ezt csinálnám ha elegem lenne mindenből. Szóval nagyon érdekesen alakul csak így tovább izgatottan várom a folytatást! :D
VálaszTörlésDrága Clove,
Törlésköszönöm a kommentet. Ezt a részt próbáltam úgy megírni, hogy életszerű legyen, és örülök, hogy szerinted akkor ez sikerült. :)
Bridget