Sziasztok!
Emberek, ez most komoly?! Több, mint 23.000 megtekintés? oO Te jóságos jég, ezt nem is tudom eléggé megköszönni nektek! De komolyan, így, a történet vége felé elértük ezt a számot, hihetetlen! Mikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk idáig. És tessék, itt vagyunk! Wow.
Nos, most a történetről, és annak folytatásáról. Ez az utolsó előtti fejezet utolsó része, ezután már csak egy befejezés-féleséget fogok hozni, amit nem mondanék epilógusnak, hiszen ha jól számoltam, három részből fog állni, a legvége pedig egészen rövidke lesz (azért nem annyira nagyon). Ami pedig a második részt illeti, folyamatosan dolgozom rajta, a szombaton megnézett film adott hozzá egy jó nagy plusz löketet, szóval azt hiszem, menni fog az írása - és amúgy is nagyon szeretek dolgozni rajta. Tegnap úgy döntöttem, az Akik vagyunk címet adom neki, melyet a hozzá tartozó, amúgy a Futótűz filmzenei listán szereplő Imagine Dragons számból vettem. Ebből pedig asszociálhattok arra, hogy ez lesz a sztori "dala", mint az első résznek volt Taylor Swift Eyes open-je.
Oké, most pedig elég a szövegelésből, köszönök nektek mindent, és jó olvasást! <3
Üdv,
Dorine
_________________________________________
Az izgalom teljesen
eláraszt, ahogy meghallom a fejem felett dübörgő himnuszt. A
színpad alatt állok, és éppen arra várok, hogy a korong, ami
majd felemel, elinduljon. Most a Tizenkettedik Körzet csapatának
tagjait mutatják be odafent. Az előkészítő csapat, a stylist, a
mentor, a kísérő, és így tovább. Mivel Katniss volt a mentorom,
ő is ott lesz a színpadon, valamivel távolabb. Nem tudom, pontosan
hogyan akarják kivitelezni ezt az egész súgó-dolgot, de én bízom
bennük, hiszen mást nem nagyon tehetek – ráadásul most még nem
kell beszélnem, ha minden igaz, de már él a vonal köztem és
Katniss között. Ezt onnan tudom, hogy hallom a lélegzését a
fülembe ültetett kis mikrofonon keresztül, és azt is hallom,
ahogy a közönség egy emberként üvölt, mikor megjelenik a
színpadon.
Kihúzom magam,
ahogy Caesar felkonferál. Még pár másodperc, és elindulok
fölfelé. Mélyeket lélegzem, de máris érzem, hogy a víz folyik
a hátamon, és remegni kezdek. Mindig ez történik, amikor izgulok.
Összeszorítom a fogaimat, aztán egy pillanatra elvesztem az
egyensúlyomat, ahogy a fémkorong megmozdul, de végül sikerül
valahogy összeszednem magam. Abban a pillanatban, hogy megjelenek a
színpadon, a közönség feláll, és állva tapsolnak nekem.
Elvakítanak a reflektorok, de leküzdöm az ingert, hogy eltakarjam
a szemeimet. Lassan, a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal
lépkedek Caesar felé, és közben végig mosolygok. Senki sem
tudja közülük, hogy mi történt – emlékeztetem magam,
ahogy vetek egy pillantást a tomboló, tapsoló, kiabáló
közönségre. Mikor odaérek a műsorvezetőhöz, átkarolja a
vállamat, és rám vigyorog.
- Jó téged újra
látni, Sash – mondja a mikrofonba, aztán az emberekre néz. - Jó
látni, ugye? - A közönség fülsüketítő ovációval válaszol,
én pedig közben végre leülhetek a székre, ami a színpad
közepére van felállítva. Nem is szék, inkább trón. Biztos
vagyok benne, hogy valódi aranyból van megformázva, hogy igazi
smaragd és zafír díszíti, és hogy az alja és a háta selyemből
készült.
Végigsimítom a karfát, aztán oldalra pillantok.
Mindannyian ott vannak: Effie, Cinna, a három felkészítős, és
természetesen Katniss is. Egy pillanatra összenézünk, ő pedig
küld nekem egy biztató mosolyt. Viszonzom, aztán muszáj előre
fordulnom, mert Caesar elcsendesíti a közönséget, ez pedig csak
egyet jelenthet: kezdődik a háromórás videó.
Elrejtem a kezemet
a szoknyám és a selyemülés közé, aztán belesüppedek a székbe.
Caesar vigyorogva rám kacsint, aztán minden elsötétül, és
megjelenik a Kapitólium címere egy hatalmas kivetítőn. Hát
akkor lássuk, gondolom magamban, de a következő pillanatban
már meg is gondolom magam. Mi van, ha olyan fogok látni, amit nem
akarok? Ha tettem vagy mondtam valami olyasmit, amire most nem leszek
büszke?
- Nyugi – hallom
meg egyszer csak Katniss hangját a fülemben. Olyan váratlanul ér,
hogy megugrom, aztán lopva felé nézek. - Ne tűnj ilyen rémültnek.
Nem lesz semmi baj.
Halványan bólintok
egyet. Mikor ismét a képernyőre téved a tekintetem, már az
Aratást mutatják. Halálra váltan felsétálok a színpadra. Tátva
marad a szám, mert tényleg én vagyok. Kicsit fájni kezd a fejem,
de nincsen időm foglalkozni vele, mert aztán ismét magamat látom,
ahogy kigördül a szekerünk a Köröndre. Hatalmas uszályom van,
és egy magas, kreolbőrű fiú áll mellettem. Biztosan ő
Maximus – fut át az agyamon. A többieket is mutatják,
különösképpen egy velem egykorú lányt a Tizedikből, és egy
szőke fiút az Elsőből. Mikor odaérkezünk, hogy hány pontot
kaptam a játékmesterektől, már alig kapok levegőt. Hát még
akkor, mikor meglátom, hogy tizenkettőt kaptam! Hogy én, tizenkét
pontot! Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges. Figyelj a
videóra! – parancsolok magamra. Most jönnek az interjúk:
ismét a szőke fiú, akinek Radler a neve. Ő az a fiú, akiről
Haymitch beszélt. Tiszta, szürkéskék szemei vannak, és a beteg
húgával jött a Viadalra. A lány a Tizedik Körzetből nem más,
mint Jana, a szövetségesem. Aztán én jövök. Szánalmasnak,
aprónak és sebezhetőnek tűnök, de aztán énekelni kezdek, és
kő kövön nem marad. Ahogy magamat nézem, az állam valahol a
földet súrolja. Hát akkor tényleg igaz. Csak tartsd nyitva a
szemed, csak tarts ki, és minden szebb lesz, ígérem. Ismerős
ez a dal, de tényleg. Talán kezdek emlékezni? A többi
kiválasztott arca ránt vissza a valóságba. Olyan hideg és
gyilkos pillantásokat vetnek felém, hogy még most is megijedek.
Aztán jön az aréna. Vérfürdő jó részletesen, de szerencsére
sokat mutatnak engem is, így előbb-utóbb vége lesz. A Hivatásosak
a szemem előtt nyírják ki a srácot a Negyedikből, lemerészkedek
a Bőségszaruhoz, ami egyébként egy mocsár kellős közepén áll,
madarakkal éneklek, találkozok Janával, és együtt elmegyünk egy
helyre, amit ő folyton Romoknak hív. Elég részletesen leadják a
jeleneteket egy drámai zenével aláfestve, mikor Jana lemegy a
folyóhoz vízért, és eldördül egy ágyú. Ő is megrémül, de
persze nem az ő halálát jelezte az ágyú, hanem egy lányét,
akit farkasok téptek szét. Én ezt nem tudom, berohanok az éjszakai
erdőbe, és összefutok azzal a fiúval, Maximusszal. Nem öl meg,
csak leüt, és a folyópartra visz. Érzem, hogy a torkomban gombóc
nő, ahogy végignézem, amint a tarkómból kifolyó vérrel három
szót ír egy kőre: "Nyitott szemek, Candel". Aztán
lecsatol valamit a ruhámról, azt is oda teszi, és eltűnik. Reggel
felébredek, megdöbbenek a felirattól, végül felcsatolom a
ruhámra azt a valamit, fürdöm a folyóban, és gyorsan eltűnök
az erdőben. Egy esés és egy rosszullét után kapok egy kis
gyógyszert, és újra megtalálom Janát. Elhatározzuk, hogy
visszamegyünk a hegyekbe, azonban elkap minket egy eső, ami elég
maró hatású. Vágókép arról, hogy három Hivatásos megöli
Radler húgát, akinek menekülnie kell az eső elől. Mi ugyan
kapunk egy savlepergetős esernyőt, de mire sikerül visszajutnunk a
Romokhoz, már elég rossz állapotban vagyunk. Míg éjszaka
alszunk, a fiút, Radlert mutatják, aki megtalál minket. Nem támad
ránk, sőt, szövetséget kötünk. Együtt elhatározzuk, hogy ő
szerez kaját a várható Lakománál, mi pedig cserébe fedezzük.
Este elég meghitten beszélgetek vele, másnap pedig lemegyünk a
folyóhoz vízért, ahol berágok Janára és Radlerre, aztán
kitalálom, hogy a fiú igazából csak csapdába akar minket csalni.
Ezt elmondom Janának, de miután Claudius Templesmith bejelenti a
Lakomát és már ott vagyunk a Szarunál, meggondolom magam. Látom
a többi kiválasztottat is a képernyőn, aztán minden olyan
gyorsan történik. Egy hatalmas, pirossal jelzett hőhullám
újjávarázsolja az egész arénát és eltűntet minden mocskot,
amit a savas eső hagyott maga után, és mindenkit a földre lök.
Aztán felmászom egy fára, ugyanis hatalmas burok emelkedik a
mocsár és a Szaru fölé, és onnan lövöldözök Radler íjával.
A fiú megöli a Tizenegyes srácot, ugyanebből a körzetből a lány
eltalálja az Egyes lányt és fiút egy bénító tüskével. A csaj
életben marad, de Maximus megöli a fiút. Abban a pillanatban, hogy
végez vele, az üvegfal leereszkedik, én pedig leesem a fáról.
Mindenféle hülyeséget kiabálok, és követelem Radlertől (amúgy
Ciriusnak hívom), aki időközben sikeresen odaért hozzánk, hogy
engedjen el. Végül egy fán kötünk ki, és Radler karjai között
térek magamhoz. A következő jelenet az, hogy én és a fiú Janát
keressük. Meg is találjuk, de aztán egy fekete bőrű lány előront
egy bokorból, és elvágja Jana torkát. Én a hátába döfök egy
kést és a szövetségesem mellé térdelek, Radler pedig végez az
eszelős tekintetű lánnyal. Végignézem, ahogy Jana meghal és én
mellette vagyok, végül Radlerrel a csillagok alatt éjszakázunk.
Vagyis hogy én éjszakázom, ő pedig engem néz. Nem alszik
semennyit, csak bámul. Az arca gondterhelt, végül egyszerűen
fogja magát, összepakol, kirak nekem pár doboz kaját, és ott
hagy. Reggel felébredek, látszólag eléggé megdöbbenek a dolgon,
de végül csak összerámolom a cuccaimat, és megpróbálok
felállni. Ahogy magamat nézem a képernyőn, amint a földre
rogyok, ismét megfájdul a fejem. Eszembe jutnak az eddig látott
esések és az orvos szavai, és máris tudom, hogy minden bizonnyal
innen ered az emlékezetkiesésem. Egy fa felé tartok, és jó pár
zuhanás meg sikertelen próbálkozás után végül sikerül
feljutnom. Ekkor vált a kamera, és Radlert látom, amint darabokra
tépi egy hatalmas medve.
Hmmm. Először is két dolog: Miért hívod folyton prológusként az epilógust? Ami a könyvek végén van az epilógus, az elején az prológus.
VálaszTörlésA másik: miért nevezed utolsó fejezet utolsó részének ezt, amikor még van utána három, ráadásul itt sem zártad le a történetet.
Viszont mindezek a sztori értékét nem kisebbítik, kifejezetten tetszik, ahogyan összefoglaltad az Arénás részt :) Én várom az utolsó részeket azért. :) Nem azért mert véget fog érni (bár egyszer mindennek vége szakad), hanem mert kíváncsi vagyok.
A prológust elírtam véletlenül, epilógust akartam, bocsi. És azt az utolsó fejezetes dolgot is elírtam, nem is kicsit... oO Hoppá. No mindegy, köszönöm, hogy szóltál, javítom!
VálaszTörlés