22. Fejezet - V. rész

Sziasztok!

Emberek, ez most komoly?! Több, mint 23.000 megtekintés? oO Te jóságos jég, ezt nem is tudom eléggé megköszönni nektek! De komolyan, így, a történet vége felé elértük ezt a számot, hihetetlen! Mikor elkezdtem a blogot, nem gondoltam volna, hogy valaha is eljutunk idáig. És tessék, itt vagyunk! Wow. 

Nos, most a történetről, és annak folytatásáról. Ez az utolsó előtti fejezet utolsó része, ezután már csak egy befejezés-féleséget fogok hozni, amit nem mondanék epilógusnak, hiszen ha jól számoltam, három részből fog állni, a legvége pedig egészen rövidke lesz (azért nem annyira nagyon). Ami pedig a második részt illeti, folyamatosan dolgozom rajta, a szombaton megnézett film adott hozzá egy jó nagy plusz löketet, szóval azt hiszem, menni fog az írása - és amúgy is nagyon szeretek dolgozni rajta. Tegnap úgy döntöttem, az Akik vagyunk címet adom neki, melyet a hozzá tartozó, amúgy a Futótűz filmzenei listán szereplő Imagine Dragons számból vettem. Ebből pedig asszociálhattok arra, hogy ez lesz a sztori "dala", mint az első résznek volt Taylor Swift Eyes open-je. 

Oké, most pedig elég a szövegelésből, köszönök nektek mindent, és jó olvasást! <3

Üdv,

Dorine

_________________________________________

"I look in the mirror and I try to see myself"

Az izgalom teljesen eláraszt, ahogy meghallom a fejem felett dübörgő himnuszt. A színpad alatt állok, és éppen arra várok, hogy a korong, ami majd felemel, elinduljon. Most a Tizenkettedik Körzet csapatának tagjait mutatják be odafent. Az előkészítő csapat, a stylist, a mentor, a kísérő, és így tovább. Mivel Katniss volt a mentorom, ő is ott lesz a színpadon, valamivel távolabb. Nem tudom, pontosan hogyan akarják kivitelezni ezt az egész súgó-dolgot, de én bízom bennük, hiszen mást nem nagyon tehetek – ráadásul most még nem kell beszélnem, ha minden igaz, de már él a vonal köztem és Katniss között. Ezt onnan tudom, hogy hallom a lélegzését a fülembe ültetett kis mikrofonon keresztül, és azt is hallom, ahogy a közönség egy emberként üvölt, mikor megjelenik a színpadon.

Kihúzom magam, ahogy Caesar felkonferál. Még pár másodperc, és elindulok fölfelé. Mélyeket lélegzem, de máris érzem, hogy a víz folyik a hátamon, és remegni kezdek. Mindig ez történik, amikor izgulok. Összeszorítom a fogaimat, aztán egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, ahogy a fémkorong megmozdul, de végül sikerül valahogy összeszednem magam. Abban a pillanatban, hogy megjelenek a színpadon, a közönség feláll, és állva tapsolnak nekem. Elvakítanak a reflektorok, de leküzdöm az ingert, hogy eltakarjam a szemeimet. Lassan, a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal lépkedek Caesar felé, és közben végig mosolygok. Senki sem tudja közülük, hogy mi történt – emlékeztetem magam, ahogy vetek egy pillantást a tomboló, tapsoló, kiabáló közönségre. Mikor odaérek a műsorvezetőhöz, átkarolja a vállamat, és rám vigyorog.

- Jó téged újra látni, Sash – mondja a mikrofonba, aztán az emberekre néz. - Jó látni, ugye? - A közönség fülsüketítő ovációval válaszol, én pedig közben végre leülhetek a székre, ami a színpad közepére van felállítva. Nem is szék, inkább trón. Biztos vagyok benne, hogy valódi aranyból van megformázva, hogy igazi smaragd és zafír díszíti, és hogy az alja és a háta selyemből készült. 

Végigsimítom a karfát, aztán oldalra pillantok. Mindannyian ott vannak: Effie, Cinna, a három felkészítős, és természetesen Katniss is. Egy pillanatra összenézünk, ő pedig küld nekem egy biztató mosolyt. Viszonzom, aztán muszáj előre fordulnom, mert Caesar elcsendesíti a közönséget, ez pedig csak egyet jelenthet: kezdődik a háromórás videó. 

Elrejtem a kezemet a szoknyám és a selyemülés közé, aztán belesüppedek a székbe. Caesar vigyorogva rám kacsint, aztán minden elsötétül, és megjelenik a Kapitólium címere egy hatalmas kivetítőn. Hát akkor lássuk, gondolom magamban, de a következő pillanatban már meg is gondolom magam. Mi van, ha olyan fogok látni, amit nem akarok? Ha tettem vagy mondtam valami olyasmit, amire most nem leszek büszke?

- Nyugi – hallom meg egyszer csak Katniss hangját a fülemben. Olyan váratlanul ér, hogy megugrom, aztán lopva felé nézek. - Ne tűnj ilyen rémültnek. Nem lesz semmi baj.

Halványan bólintok egyet. Mikor ismét a képernyőre téved a tekintetem, már az Aratást mutatják. Halálra váltan felsétálok a színpadra. Tátva marad a szám, mert tényleg én vagyok. Kicsit fájni kezd a fejem, de nincsen időm foglalkozni vele, mert aztán ismét magamat látom, ahogy kigördül a szekerünk a Köröndre. Hatalmas uszályom van, és egy magas, kreolbőrű fiú áll mellettem. Biztosan ő Maximus – fut át az agyamon. A többieket is mutatják, különösképpen egy velem egykorú lányt a Tizedikből, és egy szőke fiút az Elsőből. Mikor odaérkezünk, hogy hány pontot kaptam a játékmesterektől, már alig kapok levegőt. Hát még akkor, mikor meglátom, hogy tizenkettőt kaptam! Hogy én, tizenkét pontot! Fogalmam sincsen, ez hogyan lehetséges. Figyelj a videóra! – parancsolok magamra. Most jönnek az interjúk: ismét a szőke fiú, akinek Radler a neve. Ő az a fiú, akiről Haymitch beszélt. Tiszta, szürkéskék szemei vannak, és a beteg húgával jött a Viadalra. A lány a Tizedik Körzetből nem más, mint Jana, a szövetségesem. Aztán én jövök. Szánalmasnak, aprónak és sebezhetőnek tűnök, de aztán énekelni kezdek, és kő kövön nem marad. Ahogy magamat nézem, az állam valahol a földet súrolja. Hát akkor tényleg igaz. Csak tartsd nyitva a szemed, csak tarts ki, és minden szebb lesz, ígérem. Ismerős ez a dal, de tényleg. Talán kezdek emlékezni? A többi kiválasztott arca ránt vissza a valóságba. Olyan hideg és gyilkos pillantásokat vetnek felém, hogy még most is megijedek. Aztán jön az aréna. Vérfürdő jó részletesen, de szerencsére sokat mutatnak engem is, így előbb-utóbb vége lesz. A Hivatásosak a szemem előtt nyírják ki a srácot a Negyedikből, lemerészkedek a Bőségszaruhoz, ami egyébként egy mocsár kellős közepén áll, madarakkal éneklek, találkozok Janával, és együtt elmegyünk egy helyre, amit ő folyton Romoknak hív. Elég részletesen leadják a jeleneteket egy drámai zenével aláfestve, mikor Jana lemegy a folyóhoz vízért, és eldördül egy ágyú. Ő is megrémül, de persze nem az ő halálát jelezte az ágyú, hanem egy lányét, akit farkasok téptek szét. Én ezt nem tudom, berohanok az éjszakai erdőbe, és összefutok azzal a fiúval, Maximusszal. Nem öl meg, csak leüt, és a folyópartra visz. Érzem, hogy a torkomban gombóc nő, ahogy végignézem, amint a tarkómból kifolyó vérrel három szót ír egy kőre: "Nyitott szemek, Candel". Aztán lecsatol valamit a ruhámról, azt is oda teszi, és eltűnik. Reggel felébredek, megdöbbenek a felirattól, végül felcsatolom a ruhámra azt a valamit, fürdöm a folyóban, és gyorsan eltűnök az erdőben. Egy esés és egy rosszullét után kapok egy kis gyógyszert, és újra megtalálom Janát. Elhatározzuk, hogy visszamegyünk a hegyekbe, azonban elkap minket egy eső, ami elég maró hatású. Vágókép arról, hogy három Hivatásos megöli Radler húgát, akinek menekülnie kell az eső elől. Mi ugyan kapunk egy savlepergetős esernyőt, de mire sikerül visszajutnunk a Romokhoz, már elég rossz állapotban vagyunk. Míg éjszaka alszunk, a fiút, Radlert mutatják, aki megtalál minket. Nem támad ránk, sőt, szövetséget kötünk. Együtt elhatározzuk, hogy ő szerez kaját a várható Lakománál, mi pedig cserébe fedezzük. Este elég meghitten beszélgetek vele, másnap pedig lemegyünk a folyóhoz vízért, ahol berágok Janára és Radlerre, aztán kitalálom, hogy a fiú igazából csak csapdába akar minket csalni. Ezt elmondom Janának, de miután Claudius Templesmith bejelenti a Lakomát és már ott vagyunk a Szarunál, meggondolom magam. Látom a többi kiválasztottat is a képernyőn, aztán minden olyan gyorsan történik. Egy hatalmas, pirossal jelzett hőhullám újjávarázsolja az egész arénát és eltűntet minden mocskot, amit a savas eső hagyott maga után, és mindenkit a földre lök. Aztán felmászom egy fára, ugyanis hatalmas burok emelkedik a mocsár és a Szaru fölé, és onnan lövöldözök Radler íjával. A fiú megöli a Tizenegyes srácot, ugyanebből a körzetből a lány eltalálja az Egyes lányt és fiút egy bénító tüskével. A csaj életben marad, de Maximus megöli a fiút. Abban a pillanatban, hogy végez vele, az üvegfal leereszkedik, én pedig leesem a fáról. Mindenféle hülyeséget kiabálok, és követelem Radlertől (amúgy Ciriusnak hívom), aki időközben sikeresen odaért hozzánk, hogy engedjen el. Végül egy fán kötünk ki, és Radler karjai között térek magamhoz. A következő jelenet az, hogy én és a fiú Janát keressük. Meg is találjuk, de aztán egy fekete bőrű lány előront egy bokorból, és elvágja Jana torkát. Én a hátába döfök egy kést és a szövetségesem mellé térdelek, Radler pedig végez az eszelős tekintetű lánnyal. Végignézem, ahogy Jana meghal és én mellette vagyok, végül Radlerrel a csillagok alatt éjszakázunk. Vagyis hogy én éjszakázom, ő pedig engem néz. Nem alszik semennyit, csak bámul. Az arca gondterhelt, végül egyszerűen fogja magát, összepakol, kirak nekem pár doboz kaját, és ott hagy. Reggel felébredek, látszólag eléggé megdöbbenek a dolgon, de végül csak összerámolom a cuccaimat, és megpróbálok felállni. Ahogy magamat nézem a képernyőn, amint a földre rogyok, ismét megfájdul a fejem. Eszembe jutnak az eddig látott esések és az orvos szavai, és máris tudom, hogy minden bizonnyal innen ered az emlékezetkiesésem. Egy fa felé tartok, és jó pár zuhanás meg sikertelen próbálkozás után végül sikerül feljutnom. Ekkor vált a kamera, és Radlert látom, amint darabokra tépi egy hatalmas medve.