5. Fejezet - II. rész

- Szia, Sash! – mondja halkan.

- Szia – bámulok rá. Tök normális! Nincsenek tetkói, a haja sima barna és rövid, a szemei zöldek, és picike, aranyszínű pöttyök tarkítják. Semmi különös nincsen benne, hacsak nem az, hogy a szemhéjai tövét egy vékony, fémes aranyszínű csíkkal húzta ki – de ez csak kiemeli a pöttyöket a szemeiben. Sötétzöld nadrágot, és kék inget meg cipőt visel. Se sörhas, se piercingek, se fülbevalók, se különös színű bőr vagy haj... Egyszóval ő úgy néz ki, mint egy ember. És ami még különösebb: rám is úgy néz, mint emberre. Látom a szemében, hogy partnert, és nem tárgyat lát bennem. Ez kicsit megnyugtat.

- Cinna a nevem. Én leszek a stylistod – magyarázza, majd közelebb lép hozzám, és a hajam felé nyúl. Az ujjai közé vesz egy tincset, és végigsimítja. Nem látom tisztán, csak a szemem sarkából, de mintha ismét elmosolyodna. Én meg csak bólogatok, mert nem igazán tudom, mit kéne mondanom. Ahogy Cinna ott áll előttem, az inge egy pillanatra hozzáér a lábamhoz, mire fájdalom árad szét az egész térdemben. Ismét az az égető, szörnyű fájdalom, amit akkor éreztem, mikor Flavius letépte a gyantacsíkokat. Próbálom magamban tartani a kiáltást, de nem megy teljesen: halkan felszisszenek. Cinna meghallja, elengedi a tincset, és azonnal hátrál egy lépést.

- Mi baj? - kérdi összevont szemöldökökkel. – Rosszul vagy?

Egy pillanatig tétovázom, mert nem tudom, hogy elmondjam-e neki. Mi van, ha kiröhög, és elintézi azzal, hogy tanuljam meg megszokni a fájdalmat? Vagy ha csak megvonja a vállát, és magában jól leír egy gyenge, nyámnyila alaknak? Azonban ahogy ránézek, valahogy nem tudom elképzelni, hogy ilyesmit tenne. Úgy látszik, tényleg érdekli, hogy mi a bajom.

- Csak... fáj a lábam. - Nyelek egyet, aztán folytatom: - A gyantázástól.

Cinna végigpásztázza a lábamat, mitől elkomorul az arca, végül rám néz.

- Kérlek, várj egy percet – mondja, majd egy ajtón keresztül kisiet a szobából. Fogalmam sincsen, hogy vajon hová mehetett, de hirtelen eszembe jut a nő, aki bekísért erre a helyre. Mit is mondott az a pasas? Hogy a nő egy Avox? Igen. Azt mondta, hogy Avox. Valaki olyan, aki súlyos bűntettet követett el, és ezért kivágták a nyelvét, hogy soha többé ne tudjon beszélni. Végigfut a hátamon a hideg, ahogy belegondolok, hogy milyen szörnyűségen mehetett keresztül az a szerencsétlen asszony. Hiszen kivágták a nyelvét! Aztán elfog az undor és a gyűlölet, mikor a fehér ruhás fickóra gondolok, aki arcon vágta. Tisztán hallottam a hangján, hogy milyen élvezettel gondol a nő szenvedéseire. Minden bizonnyal még jó ideig gondolkodnék ezen, és végül alaposan felhúznám magam, hogy az itteni világ, meg úgy amúgy az élet is milyen igazságtalan, de hirtelen meghallom Octavia hangját abból az irányból, amerre Cinna az előbb távozott.

- Ó, jaj! Tényleg... azt elfelejtettük. - Egy kis szünet, majd folytatja: - De csak mert olyan hangosan kiabált szegény, hogy teljesen összezavart... - A hangja őszinte bűnbánatról árulkodik, nem úgy Flaviusé:

- Még hogy kiabált! - rikácsolja, és szinte látom magam előtt, ahogy göndör fürtjei ide-oda szállnak a levegőben a heves gesztikulálás közepette. - Egyenesen ordított! Úgy üvöltött, mint valami vadállat!

Azért annyira nem voltam rémes, gondolom keserűen. De az mindenesetre igaz, hogy elég hangos lehettem. Még szerencse, hogy a fájdalom kiütött, mert az is lehet, hogy a végén egyszerűen csak felpattantam volna az asztalról, és elrohantam volna.

Alig telik bele pár pillanatba, Cinna ismét megjelenik az ajtóban, és besétál a szobába. A kezében egy kis fémtégely van, pont olyan, mint amiben Octavia kevergette a bőrnyugtatót. Ahogy közelebb lép hozzám, az orromat kellemes mentol illat csapja meg. Jó mélyeket lélegzem belőle, s ettől kicsit enyhül a stressz okozta gyomorfájásom.

- Flavius elfelejtette bekenni a szőrtelenített felületeket, ezért fájnak – magyarázza Cinna. - Csak a lábaid? - A térdeimre mutat, mire bólintok. Belemártja az ujját a zselés anyagba, aztán nekilát, hogy bekenje a lábaimat. Elég gáz lenne felugrani, na meg a levegőtől tuti, hogy lángra kapna a bőröm, de mikor a krém hozzáér a térdemhez, rájövök, hogy nem is lenne értelme az akciónak. Az égető érzés azonnal elmúlik, és csak a kellemes, hűsítő anyag simogatása marad a helyén. Megkönnyebbülten felsóhajtok, ahogy a fájdalom lassan egyre nagyobb területen szűnik meg. Cinna óvatos: ügyel rá, hogy csak a bőrnyugtató érjen hozzá a lábamhoz, a keze ne. Erről ismét eszembe jut, hogy mennyire más, mint az eddigi kapitóliumi emberek, akikkel találkoztam. Nem beszél magas hangon, nem locsog folyamatosan, és kinézetre is emberre, nem pedig valamilyen színes papagájra hasonlít. Ami azt illeti, akár még a Tizenkettedikben is el tudnám képzelni.

***

Szolgálati közlemény:

A prepteam (felkészítőcsapat) tagjaihoz szívesen fogadok képeket, valamint Cinna karakterének képét megtaláljátok a Karakterek menüpontban! :)

5. Fejezet - I. rész

Kösz, Cinna, gondolom magamban valódi hálával, noha tudom, hogy minden bizonnyal csak azért nem engedi ennek a háromnak az átalakítást, hogy azt majd ő maga végezze el.

Octavia nagy nehezen leszakad a fekete fürtökről, és Flaviushoz indul, aki a kezébe nyom egy apró fém tégelyt.

- Keverd ki a bőrnyugtatót, aztán gyere segíteni – adja ki parancsba, aztán a lábaimhoz lép, mire összerándul a gyomrom, és felemeltem a fejem. Jól hallottam, hogy bőrnyugtatót mondott? Minek az? Mire való a bőrnyugtató? Miért kell a bőrömet megnyugtatni...?

- Ááá! - A torkomból valamilyen egészen furcsa, ordításra, és sikoltásra egyaránt emlékeztető hang szakad fel. A vádlimban éles fájdalmat érzek, ami azonnal választ ad az előbbi kérdésemre. A fejem visszahullik a kemény vasra, és nagyot koppan. Biztosan fáj, de nem érdekel, mert jelenleg minden figyelmemet a lábszáram köti le, és az, hogy mi a csodát művel vele az a fickó. - Mi volt ez? - kérdezem erélyesen, de válasz helyett csak egy tépésre emlékeztető hangot hallok, aztán megint az a szörnyű, égető fájdalom, és a sikoltásom. Mi folyik itt? Elevenen megnyúznak?

- Csak legyantázzuk a lábadat – néz rám Venia kikerekedett szemekkel. Annyira felhúzza a szemöldökeit, hogy a tetoválásai teljesen eltorzulnak.

- Hogy mi? - Pontosan értettem, amit mondott, de mégsem tudom értelmezni. Mi az, hogy legyantázzák a lábamat? Gyantáról eddig csak órán hallottam a suliban, meg otthon, mikor anyu néha azzal gyújtott be, ha elment az áram.

- Kitépjük a szőrt a lábadból – magyarázza fennhangon Octavia, és hallani hangján, hogy tisztára hülyének néz. Erre aztán megint rosszul leszek. Ezek kitépik a szőrt a lábamból!

- Minek azt... - Nem tudom befejezni, mert ismét tépést hallok, és megint ordítok. Erre Flavius ledob valamit az asztalra, aztán kiabálni kezd.

- Valaki hallgattassa már el! Hihetetlen! - emeli égbe a kezeit.

Tudnék vitatkozni azzal, hogy ki itt a hihetetlen, de nincsen rá időm, mert Octavia egy szempillantás alatt ott terem mellettem, megfogja a kezemet, és babrálni kezdi a hajamat. Az érintése megnyugtat, a fejbőrömben pedig jóleső bizsergés árad szét. Ahogy ránézek, meglepetten tapasztalom, hogy tekintetében együttérzés mutatkozik. Úgy látszik, szimpatikus vagyok neki.

- Sash – mondja lágy hangon -, ki bírsz még pár tépést? Ha igen, megígérem, hogy a többi már nem fog fájni.

Összeszorítom a fogaimat, és bólintok. Aztán lehunyom a szemeimet, mire két könnycsepp gördül végig a halántékomon. A fájdalmam legnagyobb bizonyítékai. Hősiesen tűröm a további tépéseket, és ugyan mindegyiknél felnyögök, de legalább már nem torkom szakadtából ordítok. Úgy érzem magam, mintha kínoznának, és olyan erősen fogom Octavia kezét, hogy biztos vagyok benne, hogy teljesen elszorítom a vérkeringését. Azonban jó fej, és nem teszi szóvá. Mire Flavius végez a gyantázással, az ájulás küszöbén állok. Rettentően fáradtnak érzem magam, remegek, és izzadtság gyöngyözik a homlokomon. Nem nagyon fogom fel, mi történik körülöttem, de azt érzem, hogy Octavia elengedi a kezemet, és az asztalra igazítja a karomat, a testem mellé. Beugrik, hogy azt ígérte, ha eltűröm a fájdalmat a gyantázásnál, akkor a többi nem fog fájni. Igaza volt. A csapat a fejemnél matat valamit, aztán további apró tépéseket érzek a szemöldökömnél és a kezeimnél, de már nem érzek semmit – mondjuk azt nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg nem is fáj, vagy csak az idegeim készültek ki teljesen. Venia az egész felsőtestemet meg az arcomat végigdörzsöli egy finom, citrom illatú anyaggal, aztán már csak annyira emlékszem, hogy a szemhéjaim lecsukódnak, és magával ránt a kellemes, megnyugtató sötét.

Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, ismét egy szobában vagyok. Még mindig a fémen fekszem, a plafon halvány zöld, és kék csempék vesznek körül. Egy pillanatra felderül az arcom, hogy végre egyedül vagyok, és nem mászkálnak körülöttem színes csodabogarak, mikor megérzem, hogy mégis van itt valaki rajtam kívül. Ahogy oldalra fordítom a fejem, ijedtemben majdnem felsikoltok, de végül erőt veszek magamon, és csak felülök. Minden bizonnyal túl gyorsan és túl hirtelen, mert abban a pillanatban borzasztó görcs áll a hátamba. Megfeszítem a vállaimat, nehogy visszazuhanjak az ágyra. Elég ciki lenne, ugyanis egy fiatal férfi követi árgus szemekkel minden egyes mozdulatomat. Nagy nehezen, miután a görcs kiáll a hátamból, összeszedem magam annyira, hogy a fémlap szélére ülök, és lelógatom a lábaimat. Úgy érzem, észnél vagyok, de azért a biztonság kedvéért megkapaszkodom az asztalban. Tuti, hogy ez a pasas Cinna, a stylistom.

4. Fejezet - V. rész

 - Most akkor öltözzek át? - bukott ki belőlem hirtelen, mert ugyan sejtettem, de nem voltam biztos benne, hogy ezt kéne tennem. A nő szemei hatalmasra tágultak, s rémülten elfordult. Abban a pillanatban kivágódott a szoba ajtaja, berobogott egy fehér ruhás pasas - aki úgy nézett ki, mint az otthoni Békeőrök -, és arcon vágta a nőt. Az megpördült az ütés erejétől, majd felnyögött, és térdre rogyott.

- Hé! - kiáltottam rémülten. - Hé, maga meg...

- Takarodj innen! - szakított félbe a férfi, s szigorúan a nőre nézve, az ajtó irányába mutatott. A piros szemű asszony nagy nehezen talpra kecmergett, majd kisietett a szobából. Láttam, hogy az arca piros és feldagadt, de nem volt időm figyelni, mert a pasas habzó szájjal felém fordult. Egy pillanatra megrémültem, de aztán csak dacosan bámultam a szemeibe. Vártam, hogy mikor üt meg. - Nem szólhatsz hozzá, csak ha parancsot adsz neki. Amúgy sem tud válaszolni – mondta végül furcsa, nyájas hangon.

- Miért... miért nem tud válaszolni? - kérdeztem remegő hangon, miközben idegesen markolásztam a köntöst.

- Mert ez egy Avox. – A fickó szemei megvillantak, mintha csak élvezetet okozna neki az, mikor arra gondol, hogy mi történt a nővel. - Elkövetett valamilyen nagy bűnt, ezért kivágták a nyelvét, és szolgát csináltak belőle.

Erre aztán ismét kirázott a hideg. Sőt, még most is kiráz, ahogy felidézem magamban a történteket. A pasi megvárta, míg meztelenre vetkőzöm, aztán magamra öltöm a pongyolát, de addig egy mozdulatot se voltam hajlandó tenni, míg nem áll meg az ajtóval szemben, háttal nekem. Így hát kénytelen volt együttműködni velem, de láttam, hogy nagyon feszegetem a határait, és legszívesebben nekem is lekeverne egyet... Azonban nem tehette. Mert én kiválasztott vagyok, és ezért egy ujjal se nyúlhat hozzám. Szóval átöltöztem, a férfi átkísért egy terembe, ahol fel kellett feküdnöm erre a fémlapra, áttoltak ebbe a szobába, és most itt vagyok. Három alak rohangál körülöttem: Venia, Flavius és Octavia. Katniss szavai jutnak eszembe: "Mindhárman furcsák, de annyira kis buták, hogy nem fogsz tudni haragudni rájuk. Mindenesetre semmiképpen se figyelj oda arra, amit beszélnek, ha nem akarod lebutítani az agyadat." Ami azt illeti, tényleg buták. Nagyon. Vagyis, nem is buták, hanem inkább értelmetlenek, ezért úgy érzem, nem fogom tudni betartani a kapitóliumiakkal szemben tett fogadalmamat. Folyamatosan jár a szájuk, össze-vissza csacsognak meg locsognak, ráadásul úgy néznek ki, mint egy vérbeli Kapitólium-lakó. Venia haja zöldeskék, és aranyszínű tetkók tarkítják a szemöldöke fölötti részt. Flavius férfi, de tisztára olyan, mint egy nő: rikító narancssárga, göndör loknikba zselézett haja van, a száját pedig vastagon kikente valami ronda színű rúzzsal, amitől úgy néz ki, mint egy kacsa, akinek rávágtak kalapáccsal a csőrére. Aztán ott van még Octavia. Ő egész fiatalnak néz ki, és még talán normális is lenne, ha nem festette volna a bőrét zöldre. Ijesztő. Ijesztőek, nekem legalábbis ez volt az első benyomásom, mikor először megpillantottam őket. De most, hogy fél órája azt hallgatom, hogy hogyan dumálnak mindenféle ostobaságról, melyeknek a fele nem hogy értelmetlen, de komplett hülyeség is, kezdem megérteni, miről beszélt Katniss a vonaton. Flavius például előadta, hogy a szénből hogyan lesz gyémánt, miközben egy alkoholszagú vattával végigdörzsölte az arcomat. Rettentő okosnak érezte magát, de csupa badarságot mondott. Azt állította, hogy a gyémánt ötven kilométerrel a föld alatt, pontosan négyszáz fokon keletkezik. Pedig nem. A legalsó határ a háromszáz kilométer, a hőmérséklet pedig kilencszáztól ezerháromszáz fok között ingadozik, és ezt a Tizenkettedik Körzetben mindenki tudja. Hozzátartozik az alapműveltséghez, még a tanárok is ezzel szoktak bíztatni minket – ami azt illeti, Flavius is ezért hozta szóba. Azt mondta, hogy mire végeznek, idézem: "A széndarabból igazi kis gyémánt lesz!"

Csak bámulom a plafont, és hallgatom a beszélgetést, mert egyszerűen képtelen vagyok nem odafigyelni rá. Magas, éles hangon kommunikálnak. Idegesítő, és bántja a fülemet.

- Milyen gyönyörű hajad van! - kiált fel Octavia, ahogy a fejemnél matat valamit. Megpróbálok ránézni, de úgy érzem, ha tovább feszítem a látórostot, menten fennakadnak a szemeim. Venia azonnal ott terem mellette, és két ujja között végighúzza az egyik tincsemet.

- Hűha, tényleg nagyon szép! És milyen...

- Olyan, mint a selyem! – szakítja félbe Octavia.

- Igen, pont olyan! - Venia még tapogatja egy kicsit a hajamat, aztán sóhajt egyet, mellém áll, és a fejét csóválva rám néz. - Kár, hogy Cinna nem engedi, hogy hozzányúljunk. Pedig akkor igazán gyönyörűvé tudnánk varázsolni.

***

A JÁTÉK RÉSZLETEIT A FENTI MENÜPONTBAN MÁR OLVASHATJÁTOK! 

4. Fejezet - IV. rész

Semmi kedvem sincsen hozzá. De ez senkit nem érdekel. Itt senkit se érdekel az, hogy mihez van kedvem, vagy mihez nincsen. Ismét rám tör a remegés, ahogy ezek a baljós gondolatok magukkal rántanak. Ellenkező esetben keményen küzdenék ellenük, de most nincsen értelme. Engedem nekik, hogy megragadjanak, és magukkal rántsanak. Eltolom magamtól a tányért, majd felállok, és szó nélkül a szobám felé veszem az irányt. Ahogy elhaladok az ablak mellett, a tekintetem akaratomon kívül is a tájra terelődik. Innen pedig már nincs visszaút: a látvány úgy szippant magába, mint valami fekete lyuk. Odalépek az ablakhoz, a tenyereimet és az orromat az üvegnek nyomom, és megbabonázva bámulok kifelé. Hatalmas, eget karcoló, felhők fölé nyúló, ezüstösen csillogó épületek, amerre csak ellátok. Egy vastag, hullámos folyó, felette gyönyörű hidak. Furcsa, színes járművek repkednek a levegőben, a Napot szürke ködfátyol takarja el a szemeim elől, de a városra – vagyis a Kapitóliumra – így is csodálatos, különös fény árad. Visszaverődik a tükörsima házakról, táncot jár a folyó felszínén, aztán az arcomat cirógatja.

- Ez... - suttogom halkan. A leheletem meglátszik az ablakon, ami különösen varázslatossá teszi a pillanatot. De mivel ez nem egy mese, hanem a valóság, természetesen máris elromlik a tökéletes összhang. A vonat begördül az állomásra, ahol a legfurcsább teremtmények fogadnak, akiket életemben láttam. Nem is tudom, hogy emberek-e egyáltalán, mert nem hasonlítanak az olyan lényekre, akiket én "embereknek" nevezek. A testük ugyan olyan, mint akárkié, de azon kívül úgy festenek, mint egy színes, udvarló hím páva. Van köztük zöldre, pirosra, lilára, sőt, még sárgára festett is, néhány haj az égbe meredezik mint a csillogó felhőkarcolók teteje, néhány lelóg, de olyat is látok, akinek egyáltalán nincs is haja. Szintén különös, színes ruhák, absztrakt tetoválások, kövek, piercingek, fülbevalók, és egyéb testékszerek mindenhol. Ez aztán teljesen az ellenkezőjére fordítja azt, amit az előbb gondoltam a Kapitóliumról. Kényszeredetten elvigyorodom, de nem azért, mert olyan boldog vagyok. Ezek a majmok egyszerűen annyira szánalmasak, ahogy epekedve integetnek a vonatunk felé, és a nyálukat csorgatják, hogy láthassák a kiválasztottakat, hogy nem tudom megállni mosolygás nélkül. - ... nevetséges! - fejezem be végül az előbbi mondatomat. Hisztérikus kacagás tör fel belőlem, és még vissza is integetek a közönségnek. Pitizzetek csak, ronda bazári majmok... Illik hozzátok. Undorítóak vagytok.

Ahogy az emberek a vagon és az ablak felé kapnak, lassan elhátrálok az üvegtől. Kezdek rájönni, hogy milyen helyre hoztak. Még ennél is rosszabb az, hogy miért hoztak ide. Azok, akik most majd' megőrülnek, és egymást tapossák azért, hogy megpillanthassanak, nemsokára azon fognak szórakozni, hogy hogyan, és meddig bírom ki az arénában. Érzem, hogy valaki mellém lép, de anélkül is tudom hogy ki az, hogy odanéznék. Max áll az ablak előtt, és ugyanolyan fejet vág, mint én az előbb. Még a csokihoz sincsen étvágya, amit a kezében szorongat.

- Durva, mi? - suttogom élettelenül, tiszta undorral a hangomban.

- Az nem kifejezés – válaszolja, majd kibontja az édességet, és beleharap. Összeugranak a szemöldökeim. Tévedtem. Maximus-nak mégis van étvágya egy ilyen helyen.

A mozdony lefékez, a vagonok pedig szépen lassan megállnak, és felsorakoznak mögé. Effie azonnal felugrik a helyéről, és izgatottan odasiet hozzánk.

- Gyerünk, gyerünk! Lefelé, már várnak rátok az Átalakító Központban!

A következő tizenöt percet egy sötétített üvegű autóban ülve töltjük, amivel átszállítanak minket a központba. A gyomrom folyamatosan fáj, így azzal próbálom enyhíteni az izgalom és a stressz okozta kínokat, hogy visszagondolok arra, ami eddig történt. Reggel találkoztam Katniss Everdeennel az erdőben, aztán kihúztak az Aratáson, majd' egy napot utaztam vonaton, megérkeztem a Kapitóliumba, átvergődtem magam rengeteg emberen – mellékesen megjegyzem, az kész életveszély volt -, aztán beszálltam ebbe az autóba, ami egyenesen az Átalakító Központba visz. Csak Max ül itt mellettem, mert Katniss, Peeta, Haymitch meg Effie azonnal a Kiképzőközpontba ment, hogy – ahogy ők mondták – "előkészítsék a terepet". Már a gondolatra is hányingerem támad. Milyen hely lehet az a Kiképzőközpont, ha ilyesmire szükség van?

Akármennyire szörnyűnek is képzeltem el, az biztos, hogy az Átalakító Központnál nem lehet rosszabb.

  Egy nehéz, hideg vasasztalon fekszem már vagy fél órája. A falakat kék, fényes csempe borítja, és mindent beleng a fertőtlenítő szaga. Az egész hely olyan hideg. Hatalmas lámpa lóg felettem, és úgy érzem magam, mint egy halott a hullaházban.

Mikor megérkeztünk, két kapitóliumi alak - akik ugyan olyan fehér tunikában voltak -, egy férfi, és egy nő jött a kocsink elé. Udvariasan megvárták míg kiszállunk, aztán Maxot elvezette a fekete hajú pasas, engem pedig a nő vett a szárnyai alá. Az épületben egy csomó – gondolom mondanom sem kell milyen – alak mászkált, de egyikük sem foglalkozott velünk. A nő egy szobába vezetett, levett az egyik fogasról egy világoskék színű pongyolát, aztán a kezembe nyomta. Egy hosszú pillanatig csak néztünk egymás szemébe. Vártam, mikor szólal meg. De nem szólt semmit, csak nézett, és várt. Vörös színű szemei voltak, olyasmi árnyalatúak, mint a tűz.  

4. Fejezet - III. rész

Katniss gondolkodik egy fél percet, és csak utána válaszol.

- Hát, ami azt illeti, eléggé vegyes. Hasonló a tavalyihoz. A Második Körzet természetesen most is tarolt: egy csupa izom srác, és egy nyúlánk, fürgének látszó lány a kiválasztott.

- Gondolom mindketten tizennyolcak – nézek rá egy szem szőlőt rágcsálva, mire bólint, és folytatja.

- Hát persze. A srác kicsit emlékeztet is Catóra. - Beleborzongok az emlékekbe, és még gondolni sem merek arra, hogy Katniss vajon mit érez. Azt a szerencsétlen srácot egy, a Kapitólium által összetákolt mutánsfalka marcangolta egészen addig, míg Katniss nyila keresztül nem döfte a fejét, mert amúgy páncélt viselt, így a szörnyek nem tudtak végezni vele.

- És a többiek? - kérdezem gyorsan, hogy eltereljem a gondolataimat, de a gyomrom természetesen ismét görcsbe rándul. - Van olyan, aki megfogott?

- Igen. Egy Nash nevű srác az Ötödik Körzetből – magyarázza. - A korát nem tudom, de olyan tizenhétnek nézném. Az ő körzetében mindenféle energetikai kütyüket csinálnak.

Idegesen felkacagok.

- Van egyáltalán tizenöt éves, vagy tök egyedül leszek?

- Nyugi, van – mosolyog rám Katniss, de látom rajta, hogy nehezére esik. - Van egy korod-béli lány a Tizedikből, azt hiszem, talán Jana a neve.

- És fiatalabbak? - Gonosznak érzem magam, amiért azon szurkolok, hogy legyen egy pár kicsi, akikkel nem nehéz elbánni, de aztán azzal nyugtatom magam, hogy ennek az egész szörnyűségnek ez a lényege. Mindenki életben akar maradni, és ez alól még én sem vagyok kivétel. És amúgy se fogok addig megölni senkit, amíg az nem számít önvédelemnek, vagyis nem fogok ártatlan tizenkét-tizenhárom éveseket hajkurászni, hogy aztán végezzek velük.

- Hát, őszintén szólva nem nagyon tudom – vonja meg a vállát Katniss. - Holnap este majd a kiképzőközpontban mindannyian újranézzük az összefoglalót.

- Hogy érted, hogy mindannyian? - ugranak össze a szemöldökeim. Valahogy úgy érzem, nem csak az eddigi kiválasztottak – mentorok – mentorok mentora – Effie Trinket csapatra gondol.

- Úgy értem, hogy az egész csapat. Te, Max, Peeta, én, Haymitch, Effie, Cinna, meg Portia.

A Cinna és a Portia név ismeretlen, de azért bólintok, majd bekapok még egy kalácsot, aztán leöblítem tejjel. Kezdek tele lenni, de ki tudja, mikor lesz legközelebb előttem kaja, így hát tovább folytatom az evést.

- Na és... mire kell majd számítanom a mai napon?

- Először a felkészítő csapat tagjai vesznek majd kézbe – magyarázza Katniss. - Mindhárman furcsák, de annyira kis buták, hogy nem fogsz tudni haragudni rájuk. Mindenesetre semmiképpen se figyelj oda arra, amit beszélnek, ha nem akarod lebutítani az agyadat. - Ránézek, és bőszen bólogatok. - Azután találkozol majd a stílustanácsadóddal, Cinnával. Őt hamar meg fogod kedvelni. – Halkan felhorkanok, de nem hallja meg senki. Azt majd meglátjuk, gondolom, ahogy eszembe jut a tegnap esti ígéretem saját magamnak, ami arra vonatkozik, hogy minden kapitóliumin bosszút fogok állni. - Gondolom beszélgettek kicsit, kérdezget majd egy-két dolgot, végül délután következik a kiválasztottak felvonulása.

- Arra emlékszem – mondom teli szájjal. - Tavaly nagyon király volt a ruhátok.

- Köszi – mosolyog Katniss, de erre már Peeta is felkapja a fejét.

- Mielőtt begördültünk volna a köröndre, megegyeztünk, hogy lerántjuk egymásról a palástokat – a fiú felnevet, ahogy eszébe jut az emlék. Lopva Maxra nézek, aki éppen felnyalábol az ujjaival egy sonkaszeletet a tányérjáról, és a szájába tömi. - De végül nem volt rá szükség. Cinna és Portia igazán fantasztikus munkát végeztek.

- Ki is az a Portia? - kérdezem végül összevont szemöldökkel, hiszen azt már tudom, hogy Cinna az én stylistom.

- Portia lesz Maximus stylistja, de amúgy Cinna társa. – Katniss engem néz, és figyeli, ahogy eszem. Megpróbálom rászánni magam, hogy szóljak neki, mennyire utálom, mikor valaki bámul, de végül nem teszem, mert biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben lesznek még alkalmak, mikor valaki nézni fog. Jobb lesz, ha megtanulom, hogyan álljam a kíváncsi tekinteteket. Ráadásul az egész aréna be lesz kamerázva, és tuti lesz, hogy telibe fognak majd mutatni. Szóval inkább hallgatok, tűrök, és kajálok tovább.

- Szóval akkor ennyi? A felvonulás után mi lesz? - Ismét teli szájjal beszélek, de úgy látszik, senkit sem zavar.

- Miután vége, megtudjátok a többit – morogja Haymitch, aztán szipog egyet. - Mindenesetre jó lesz, ha megnézed majd azt az összefoglalót.